Az ember néha elámul, mit produkál körülötte az élet. Mondjunk most néhány őszinte szót a Brexitről.

Talán induljunk ki onnan, hogy adott egy világlátás, amelynek két legfontosabb eleme egy helyzeti adottság és egy illúzió. A helyzeti adottság kézenfekvő: Britannia sziget az európai kontinens és Amerika között, s ebből kifolyólag mindig is specifikus európai hatalomnak tartotta magát, bizonyos fokig elkülönülve a kontinentális hatalmaktól és magát igyekezve gyakran azok fölé is helyezni. A brit politika egyik legfontosabb eleme a kontinens vonatkozásában évszázadokig az európai erőegyensúly fenntartása volt, s így főleg akkor avatkoztak be a kontinentális hatalmak vetélkedésébe, ha az egyensúlyt kellett (a saját elképzeléseik szerint) helyreállítani.

Az illúzió pedig annak az idejétmúlt elképzelésnek a visszfénye, amely szerint „őfelsége birodalma fölött soha nem nyugszik le a Nap”.
Ehhez jött két újabb elem: a brit közélet és közbeszéd primitivizálódása és radikalizálódása (képviselőnőt gyilkoltak meg a brexit-kampány során London szívében!!!), illetve bizonyos politikusok felelőtlensége és féktelen hatalomvágya.

S az eredmény: jókora káosz, egy hatalmas, kínos röhej. Egy politikai rövidzárlat gombjához varrja most egész Európa a kabátot.

Azt hiszem, ez a helyzet valós képet ad a brit közállapotokról, a közbeszéd és a közgondolkodás szánalmas szintjéről. Mert – látva a brexit-párti politikusok menekülését a hajóról – azt senki ne mondja nekem, hogy ez egy átgondolt, profi módon előkészített alternatíva volt. Cameron hatalomvágya, Farage és számos más brit politikus whiskygőztől tüzelt, üres locsogása belehajtotta a már Churchill által sem ajnározott brit választót egy zárlatos döntésbe (5 perces beszélgetést javasolt a jó öreg Winston egy átlagválasztóval, amennyi szerinte bőven elég ahhoz, hogy az ember egyszer s mindenkorra kiábránduljon az általános választójog intézményéből). Ehhez jön May asszony kapkodása és hülyébbnél hülyébb kijelentései: az előrehozott választás öngólja (hogy erősíthet meg egy olyan társadalom kemény brexites hozzáállást, ahol 51-49 százalék a támogatók és az ellenzők aránya?) és az a fajta üres locsogás, amely szerint helyes volna, ha az EU megengedné Britanniának, hogy a brexit sikersztori legyen. Csak egy apró kérdés ezzel kapcsolatban: ha bárki számára az EU-ból való kilépés sikersztori lehet, akkor mi tartaná vissza a többi 27 tagállamot, hogy ők is megcsinálják a maguk „sikersztoriját”?

Bárhogy nézzük is, méltatlan ez az egész történet elsősorban a klasszikus angol intellektushoz. Félreértés ne essék: mindenkinek joga van kilépni az EU-ból is, de azt átgondolt körülmények között lehet csak megtenni felelősséggel, s vállalni kell a következményeket is. Nem titkolom egyébként, hogy szerintem sokkal okosabb lett volna Britanniának bennmaradnia az EU-ban, és ott társakat gyűjtve maga köré egy komoly reformra kényszeríteni a jelenlegi struktúrákat. Annak több értelme lett volna.

Mert a nagy álom, a volt gyarmatbirodalom már soha nem jön vissza, a mai Commonwealth annak csak egy gyenge lepárlata. S ha átmegy a kapkodás, a felkészületlenség prezentálása és a hamis álmok kergetésének időszaka, akkor a briteknek is szembe kell majd nézniük a valósággal. A kilépés gazdasági, pénzügyi és politikai vonatkozásai mellett például Skócia és Észak-Írország problémájával is.
Vagy csinálunk tehát egy profi kilépést, amely ugyan fájni fog, de utána lehet egy új minőséget építeni, vagy – majdnem egyedül vagyok ezzel a véleményemmel az EP-ben – csinálunk egy elegáns hátraarcot, s nem lesz brexit. A 2019-ben az asztalra kerülő dokumentum ugyanis minden jel szerint problémás lesz a brit politika számára. S akár arról is lehet egy népszavazást tartani, elfogadja-e a brit társadalom a több oldalról is megalázónak ígérkező egyezséget. S ha nem, akkor mi van?

Persze, látom, hogy ebben a kérdésben is csúcsra járnak az érzelmek. Ismerem azokat a közvélemény-kutatási eredményeket is, amelyek azt mondják, hogy a brexit-támogatók 60 százaléka akkor is támogatja a kilépést, ha neki személyesen abból hátránya lesz, esetleg el is veszíti a munkahelyét. Ezeket az embereket valószínűleg nem lehet meggyőzni semmiféle észérvvel 2019-ben sem.

De a társadalomban nem ők vannak többségben. És sokan vannak, akiknek kezd elegük lenni a jelenlegi kutyakomédiából. Ők talán átbillenthetők a másik oldalra.

Csáky Pál

Megjegyzés: A szerző európai parlamenti képviselő (MKP)