Abraham Lincoln amerikai elnökről jegyezték fel, hogy 1862-ben, amikor a minesotai indián rezervátum területén kitört lázadásban legyilkolt félezer telepes miatt 303 őshonos sziú bennszülöttet halálra ítéltek, akkor az elnök 265 ember számára, akik közvetlenül nem vettek rész gyilkosságban, megkegyelmezett. Pedig figyelmeztették, hogy ha felkötnék az összest, akkor nagyobb támogatottsága lenne az USA törvényhozásában, de ő tiszteletreméltó emberséggel ezt válaszolta: „Nem akaszthatok fel embereket szavazatokért”.
Tegyük most félre azt a tényt, hogy ezt egy olyan állam elnöke mondta, amelyik magát a szabadság, a demokrácia és egyenlőség országának nevezte, de éppen polgárháborúban állt a rabszolgaság fenntartói ellen, és a terület őslakosságának kisemmizését és kifosztását (akár legyilkolását is) ez a demokrácia helyénvalónak találta.
Ebben a képmutató világban tehát Lincoln csodabogárnak számított. Nem a karrier és nem a hiúság vezérelte, még csak nem is az anyagi haszonszerzés vagy a saját politikai túlélése volt számára a legfontosabb. A háború közepette sem halasztották el az elnökválasztást, pedig tanácsadói szerint is bizonytalan volt a győzelme. Saját személyénél is fontosabbnak tartotta a törvényességet és népakaratot. „Választások nélkül kormányzatunk nem lehet szabad!” – mondta. És újra nyert.
Azóta persze éppen az emberi szabadságjogokra hivatkozva a pénzügyi világhatalom bebizonyította, hogy minden felvásárolható, és nem csupán a földeket, gyárakat, házakat lehet megvenni, hanem a hatalmat is: a közvéleményt formáló eszközök által a közgondolkodást, a népakaratot, és ezzel a választásokat, a törvényhozást, a kormányzást, a bíráskodást és ellenőrzést egyaránt. Megvették a szakszervezeteket, az ellenfeleket is, még a sztrájkokat és tüntetéseket is, hogy a szabadság látszatát fenn tudják tartani. Ezt a jól menő üzletet azóta olyannyira tökéletesítették, hogy még a leleplezéstől sem tartanak, mert mindent megszerveztek biztonságuk érdekében. A földek őslakóinak gyermekei pedig nagyvonalú segélyekben részesülnek, senki éhen ne haljon a rezervátumokban…
Amikor pedig valaki netán mégis közelebb kerülne a tényekhez, az igazsághoz, akkor máris megszólal a vészjelző sivalkodó hangja, és minden csatornán csak ez hallható: „összeesküvéselmélet!”. És előrontanak a gumicsontokon nevelt idomított frászőrző fogatlan ebek, hangosan csaholva, amíg a Gazdi (gaz disznófejű nagyúr, ahogyan Ady is megírta már) vissza nem hívja őket.
Mihályi Molnár László