(A 18. század korképe és irodalma)
A 17. század végén Európára egy viszonylagos békesség köszöntött. A törököt kiűzték Magyarországról, lezárultak a nagy hatalmi harcok, és ezzel megteremtették az alapját annak, hogy az abszolutista uralkodók kiterjedt országok felett rendelkezzenek. Erre példa Franciaország, Ausztria és Oroszország is. Az ilyen típusú uralom szereti önmagát dicsőíteni, amiben a barokk stílus lenyűgöző monumentalitása teljesen kielégítette. Sok helyen még az egyházakat is saját befolyásuk alá vonják, ahol aztán az egyházi szervezet vezetői is beépültek a hatalomba, és csalárd módon mindezt Istennek tetsző dologként hirdették. Viszont nem adnak esélyt arra, hogy sajátos elképzelések, egyéni kezdeményezések megnyilatkozzanak. Ebbe az irányításba sem a polgárság, sem a köznemesség nem szólhat bele. Ugyanakkor erre az időre tehető a tudományos megismerés nagy kibontakozása, a könyvnyomtatás általános elterjedése és a közlekedés és szállítás felgyorsulása is. Természetes tehát az a folyamat, amely a hatalommal szemben indul el, alulról érkezik és legfelsőbb rétegeket is eléri.
Az újfajta gondolkodásmód alapja a racionalizmus, vagyis az ésszerűség filozófiája, amit olykor szélsőségesen a vallásellenességgel azonosítanak, és nem ritkán a teljes istentagadás képében fogalmaznak meg. Ők még nem ismerhették a világ egyik legnagyobb tudósának Eistein-nek a bölcs megállapítását, hogy „a tudomány hit nélkül béna, a hit pedig tudomány nélkül vak”, vagyis a kettő nem zárja ki egymást, hanem a legmagasabb szinten támogatja egymás létjogosultságát. A racionalista filozófia Angliából terjed el John Locke elméletéből kiindulva, de Franciaországban bontakozik ki, főleg Voltaire nyomán. Ő üdvözli azt a törekvést, hogy a társadalmat át kell szervezni, vagyis korlátozni kell a királyi hatalmat, és ki kell zárni az egyházat a társadalom irányításából. A Candide c. kisregényében tulajdonképp azt az utat mutatja meg, hogy az embernek lehetősége van arra, hogy önmaga vegye kezébe sorsa irányítását. Felismeri ugyan, hogy a világ rossz, és benne az ember önző és gonosz, de a munka segítségével kiszabadulhat ebből a világból, „Dolgozzatok, ne okoskodjatok!” mondatja egyik főhősével. Kigúnyolja benne Pangloss mestert, aki hisz az isteni gondviselésben. Erre a lisszaboni földrengés szolgáltat számára lehetőséget, miszerint ha létezne gondviselés, akkor nem haltak volna meg ennyien ártatlanul. Candide maga jámbort jelent, aki optimistaként szemléli a világot, és keresi benne a jót, de vele szemben Martin csak a rossz tapasztalatokat emlegeti. Történetébe a hosszú utazás után még Rákóczi fejedelmet is belekeveri, akitől Rodostóban kiváltja szerelmét Kunigundát, és itt a Márvány-tenger partján lelnek új hazára. Voltaire engedi ki a palackból az ateizmus szellemét, hogy amennyiben a világ tudományosan, ésszel megismerhető, akkor uralható is, tehát nincs is szükség Isten segítségére. Ennek a téveszmének társadalomromboló hatása napjainkig táptalaja az elszabaduló és háborúkat hozó indulatoknak, mert az egységes világkép vagyis az isteni rend felbomlása nem a szólásszabadságot és szabadelvűséget támogatja, hanem az elszabadultságot, a káoszt és az anarchiát.
A kor másik nagy képviselője Montesquieu volt, aki a polgári állam elméleti megalkotója és a nemzetközi jog megteremtője. Származása szerint báró, jogtudós és törvényszéki elnök volt. Perzsa levelek c. regényében az idegenek szemével ábrázolja szatirikusan a franciaországi viszonyokat. Államelméletében elemzi a demokratikus köztársaságot is, de legjobbnak az alkotmányos monarchiát tartja, míg a legveszélyesebbnek a despotizmust.
A filozófia terén a német Immanuel Kant volt a racionalizmus elméleti szakértője, aki a szabadság világát az értelem kibontakozásában látja, a forró szív helyébe a hideg ész kerül. Kortársa Hegel szintén az ésszerűséget helyezi előtérbe, és a történelmet úgy fogja fel, mint egy küzdelmet a szabadságért. A racionalista világértelmezéssel párhuzamosan bontakozik ki a klasszicizmus, mint művészeti korstílus, amely kiegyensúlyozottságra, tiszta formákra, világosságra, mértéktartásra és emelkedettségre törekszik. Maga a kifejezés is azt jelenti, hogy minőségi, mintaszerű, első osztályú. Az irodalomban azt vallották, hogy az antikvitás klasszikusainak példáját kell követni. Lényegében tehát ez a nemes egyszerűség és nyugodt nagyság külső formai követelményeket szabott meg, pl. a pontos szerkesztés, szabályos elrendezés, avagy az időmérték szabályszerűsége. Nem tűrték meg az érzelmi indulatokat, a szabálytalan formákat és a hajlékony díszítéseket. Úgy tartották, hogy az ésszerűség, a természet törvényszerűségeit követi, és ezért a tudomány segítségével a természet tökéletesen megismerhető és uralható. Ez volt az a zsákutca, amely e korszakot eltérítette az istenhittől és az érzelmek világától. Ezt az európai keresztény erkölcstől idegen szemléletet támogatta az a pénzkölcsönökből és kamatokból meggazdagodott réteg, mely már ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy a „trónokat és oltárokat ledöntve” maga alá gyűrje a szabadság és egyenlőség jelszavaival elkábított népeket. Ez a fölényes magatartás vezetett el ezeknek a társadalmaknak a későbbi csődjéhez is. Bár a művészetek terén a barokk stílus nem fejeződött teljesen be, de a klasszikus görög építészet és szobrászat eszményei előtérbe kerültek. Az épületek homlokzatainak jellegzetes elemeivé vált az oszloprend, a timpanon, valamint az ünnepélyes lépcsőzet kialakítása. A festészetben a merev szoborszerű ábrázolás jelenik meg, pl. David: A Horatiusok esküje c. festményén. A szobrászok közül az olasz Canova faragja mitológiai témájú műveit. A zenében Haydn, Mozart és
Beethoven volt a legnagyobb. Az irodalomban először XIV. Lajos korában már a 17. század végén Molière leplezi le merészen a társadalmi visszásságokat, akinek vígjátékai nem a sorsszerűség és a tragikus hős fizikai bukásából születő gondolat által aratnak sikert, hanem a hitványságok és gyarlóságok nevetségessé tételével, s így a királyi színházban is szalonképesebben eladhatók.
Racine drámájában (Phaedra) viszont azt látjuk, hogy az érzelmek és a szenvedélyek veszélybe sodorják az embert, és csak a lelkiismeret és bölcs megfontolás vezetheti sorsunkat. Pièrre Corneille:Cid c. drámája szintén az értelem diadalát hirdeti az érzelmek felett. A téma ugyan spanyol, de a francia öntudat kifejezője, melyben a hazaszeretet és a kötelességtudat fontossága jelenik meg. A francia „felvilágosodás” 18.sz-i kibontakozásának egyik megalapozója Descartes volt, aki a kételkedést tartotta fontosnak a gondolkodásban, ekkor terjed el az a fajta szabadgondolkodás, amely elvetett minden korábbi társadalmi vagy vallási erkölcsi normát. A kor egyik nagy teljesítménye a nagy 
francia Encyclopaedia volt, melyet főszerkesztője az író, filozófus és esztéta Diderot 1746-ban kezdett el összeállítani. 1751-ben jelent meg az első kötet, amelyben a kor teljes tudományos ismeretvilágát kívánták összefoglalni. 1772-ig összesen 28 kötetet adtak ki (17 szöveg és 11 kötetábra), majd további 7 kötettel bővítették. Összesen több mint 800 tudós és író dolgozott rajta. Ez a mű szándékában ugyan az ismeretek összegyűjtésére, rendszerezésére és terjesztésére vállalkozott, de egyben nem véletlenül az istenhit létjogosultságát is megkérdőjelezi, ezért válik a bankárok által érdekes módon bőkezűen támogatott szabadgondolkodó polgárság és a szabadkőművesség jelképévé. A szabadkőműves titkos társaságok ugyan a szabadgondolkodás képviselőinek hirdették magukat, sőt istenhívőnek is, de nem a keresztény alapelvek szerint, hanem egy panteista Világ Ura formájában, a Világ Nagy Építőmestere névvel illetve a Mindentlátó Szemmel jelképezve, amely elutasít mindenfajta egyházi szervezetet és keresztény vallást, de egy úgynevezett Új Világrend megteremtését tűzik ki célul egy Világkormánnyal, amihez meg kell szerezni a pénzügyi és gazdasági hatalmat, hogy a politikai uralmat is megszerezzék (pénzzel, lázadással, kormányok megbuktatásával, lefizetésével, háborús konfliktusok kirobbantásával vagy forradalmak leple alatt). Ez kezdetben a fiatal értelmiség és nemesség számára is vonzónak tűnt, például Magyarországon az osztrák uralom elleni nemesi szervezkedés számára, de Martinovits példája is mutatja, akit besúgó ügynökként alkalmaztak a magyar ellenállás felgöngyölítése céljából, hogy mennyire idegen a szabadkőművesség a magyar függetlenség szellemiségétől.
A kizárólagos racionalistákkal ellentétben Jean-Jacques Rousseau viszont fontosnak tartotta az emberi érzelmeket, és azt hirdette, hogy az emberi élet célja a boldogság. Fontos pedagógiai műve az Emil, amelyben arra mutat rá, hogy a civilizáció elidegenítette az embert a természettől, vagyis kiszakította ősi harmóniájából. Jelszava volt, hogy „Vissza a természethez!”, ahol mindenki egyenlő lehet. Ő az egyenlőtlenség okát a magántulajdonban látja (amire később a szocialisták is hivatkoznak). Az angol klasszicizmus két nagy alakja D. Defoe Robinson Crusoe c. művével, amelyben megtestesül az angol gyarmatosító szellemiség, a természet erőin diadalmaskodó és világot leigázó hős és a gazdálkodni tudó ember. A másik J.Swift, aki hősét Gullivert négy képzeletbeli világba viszi, ahol a saját társadalmának gyarlóságait nagyítja fel az eltorzult társadalmakban. A törpék országában az agresszivitást és nagyravágyást, az óriásoknál a nagyvonalúság mögött rejlő önzést és kicsinyességet, a tudósok birodalmában pedig a valóságtól elszakadó természetellenességet bírálja. Csak a Nyihahák országában látjuk azt, hogy az állatok bölcsebbek tudnak lenni az embereknél, bár ott is vannak alattomos és gonosz rétegek.
Az angol és francia „felvilágosodás” a tömeggyilkosságba torkolló nagy francia forradalom után (1789) és a napóleoni háborúk következtében kihat egész Európára. A németeknél J.W.Goethe a legnagyobb géniusz, aki szentimentális regényt írt Az ifjú Werther szenvedéseiről, és egyetlen alkonyati pillanatba tudta sűríteni az élet szépségét és az elmúlás keserűségét a Vándor éji dalában. A Faust című drámájában felveti annak kérdését, hogy mi az élet értelme az isteni gondviselés, a sorsszerűség valamint az örökös ördögi csábítás közepette. Kortársa Friedrich Schiller egy tucat későbbi operában megzenésített dráma szerzője (Tell Vilmos, Don Carlos, Ármány és Szerelem, stb.), ám egyik legismertebb műve alapján (Óda az örömhöz) tartjuk számon, melyet Beethoven a IX. szimfóniájával tesz halhatatlanná. Ebben megfogalmazódik a felvilágosodás egyik jelmondata (… testvér lészen minden ember), de mindennek beteljesítését Schiller nem a gyarló ember akaratára, hanem az égi szikrára és a szent örömre, vagyis az isteni kegyelemre bízza.
Magyarországon a felvilágosodásnak nevezett eszmeáramlat Mária Terézia majd fia II. József idejében terjed el. Magyarország nehezen heverte ki a török megszállás pusztítását és a gyakori járványokat, amit még a 18. század elején egy hosszabb ideig tartó rossz éghajlati szélsőség is tetézett. Ezek következtében lakosságának száma ez idő alatt visszaesett a Mátyás korabeli szintre, miközben a nyugat országok népessége kétszeresére nőtt. Egy önkéntes és szervezett betelepítés következtében a peremvidékről szláv, román és német népcsoportok érkeznek az elnéptelenedett területekre, ami kiterjeszti azok életterét, és megváltoztatta a népesség etnikai jellegét.
A Szent Korona Országa területén a korábbi nyolcvan százalékról a felére esett vissza a magyarok arányszáma, és a nyelvhatár az országhatártól egyre beljebb húzódott ebben az évszázadban. Az uralkodónő meg kívánt békélni a Rákóczi idején megalázott (1711) magyar nemességgel, főleg azért, hogy a Habsburg dinasztia hatalmát megerősítse az Ausztriától nyugatra eső német területek térhódításával szemben, ezért minden vármegyéből két ifjú testőrt rendelt Bécsbe. Bár így sokan beházasodtak osztrák családokba, s gyermekeik elnémetesedtek (mert ez lett volna a „megbékélés” alapja), de nem kevesen, főleg francia nyelvtudásuk révén kapcsolatba kerültek a párizsi udvar embereivel is, akik akarva-akaratlan híreikkel a franciaországi változások eszméit terjesztették. Az uralkodó ugyan oktatási reformokkal rukkol elő, de az oktatás nyelvét a németben szeretnék meghatározni, és a Magyar Királyság területét beolvasztani a birodalmukba. Ezt felismerve a fiatal magyar nemesi értelmiség egyre nagyobb számban támogatja a nemzeti nyelv és irodalom megerősítését. 
Az első jelentős magyar klasszicista („felvilágosult”) mű, az 1772-ben keletkezett Ágis tragédiája, Bessenyei György testőríró munkája. Amit Martinovits Ignácról eddig tanultunk, azt át kell értékelnünk annak fényében, hogy az előkerült iratok alapján a császári rendőrség ügynökeként az volt a feladata, hogy kiugrassza a hallgatásból a rebellis magyarokat, hogy aztán a császár könnyen leszámolhasson velük, mert ki nem mondott célja Magyarország felszámolása volt. A besúgó persze azzal nem számolt, hogy őt is csak eldobható és feláldozható eszköznek tekintették, s hogy az ügy ne legyen túl alpári, ezért kivégezték. Ami viszont fontos, hogy a fiatal magyar nemesség felismerve a nemzet alapértékeire leselkedő veszélyeket ekkor mégis komolyan gondolva a magyar szabadság, a magyar nyelv és irodalom ügyét, lelkes elhivatottsággal kezdett szervezkedni. Megindul a nyelvújítás (Kazinczy), az irodalomkritika (Kazinczy, Kölcsey), a politikai költészet (Batsányi János), a magyar nyelvű irodalmi lap (Magyar Museum, Kassa, 1788), és életre kap a magyar nyelvű színjátszás Pesten, Budán, Miskolcon, Kolozsvárott és Kassán is. Berzsenyi klasszikus nemzeti ódái és Fazekas Mihály lázadást szító Lúdas Matyija valamint Katona József Bánk bánja ekkorra kap ihlető társadalmi hátteret. Elkezdődik egy olyan 19. század, amely a magyar múzsa számára minden addiginál termékenyebb talajú volt. A romantika, a reformkor, a forradalom és szabadságharc kora következik, melyben Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Arany, Jókai és Madách lép majd színre, s megjelenik a „legnagyobb magyar” (Széchenyi), a „haza bölcse” (Deák), a „nemzet mindenese” (Fáy) és a korszak vezéregyénisége Kossuth. Minden bukás és vérveszteség ellenére Magyarország és a magyar nemzet kiheverve a török megszállás keserveit, most újra a világ élvonalába került (a tudományos felfedezésekről még nem is beszélve). Ez kultúrfölény és eredendő szabadságvágy viszont irigységet és gyűlöletet keltett szomszédaiban és a világuralomra törekvő uzsorás társaságokban egyaránt. Amit a 19. századi reformkor és szabadságharc elemzésénél fogunk pontosabban megvilágítani.
Mihályi Molnár László
