Őry Péter (Felvidék, Magyar Közösség Pártja, OT-elnök) beszéde június 4-én, Budapesten
Úgy kezdeném (vagy illene kezdenem) beszédem, hogy emlékezni jöttünk ma ide arra, ami 98 éve történt. Arra, az I. világháborút lezáró békeszerződésre, mely meghatározta a magyarság Kárpát-medencei létét. Ilyen gondolati síkon kellene ma emlékeznünk, de engedjék meg nekem, hogy beszédemben ne a „trianoni” emlékekről, az elszenvedett traumákról, az elszakított területek magyarságának kálváriájáról elmélkedjek, hanem napjaink és a jövő kérdéseit fogalmazzam meg.
A mai napon a nemzeti összetartozás mellett teszünk hitet. Hitet, mely a közösséget nem az egyének összességeként határozza meg — tehát nem úgy, mint egy népet –, hanem nemzeti közösségként. Ebben a kontextusban azt gondolhatnánk, hogy a nép a nemzet szinonimája, pedig nem szabad összekevernünk egy adott közigazgatási, esetleg földrajzi határok között élő emberi összességet – mely többnyelvű, több identitású és multikulturális – azzal a meghatározással, mely a nemzetet egyszerre jeleníti meg kulturális és politikai kategóriaként.
Ilyen összefüggésben a magyarság, a magyar nemzet különlegességének egy alapját pont Trianon jelenti. Hogy miért is? Mert pontosan 98 éve kell önmagunkat úgy meghatároznunk, mint azon nemzet, amelynek államát önmaga a nemzet öleli körbe. Ez azt is jelenti, hogy — amennyiben a térben helyezzük el — az általános politikainemzet-meghatározás a magyarság esetében szóba sem jöhet, hiszen a magyar nemzet nem egyenlő az állammal. Sokkal szélesebb tartalmi jelentéssel bír! A mi esetünkben a nemzet elhelyezését a térben Kárpát-medence összekapcsolásában kell értelmeznünk.
Ezt végig gondolva eszembe jut, hogy én bizony mindig gondban vagyok egy külföldi űrlap kitöltésénél, mert amikor oda kerülök, hogy beírjam a nemzetiségemet (nationality), akkor hogyan írhatnám be azt, hogy szlovák? Pedig az űrlapot azzal a céllal tették elém, hogy mondjuk az útlevelem vagy az állandó tartózkodási helyem alapján határozzam meg a nemzetiségemet. Hát bizony, ilyenkor nem és nem enged a lelkem, nem írhatok mást: magyar. Ez egy konkrét példája annak a közel 100-éves abszurditásnak, mely a nép és nemzet, a közizgatási határok és az identitás kérdését a magyarság esetében meghatározza!
Visszakanyarodva a nép és nemzet meghatározásából és értelmezéséből keletkező ellentétekhez, nem tudom nem megemlíteni, hogy sajnos vannak a nemzetnek olyan, önmagukat csupán a nép részeként értelmező tagjai, akik 2004. december 5-én fel sem tudták fogni, hogy a nemzet egy olyan, az emberi egyének közös „kvantumrezgésein” alapuló közösség, melynek idegpályái együtt rezdülnek. Ezért is volt döbbenetes látni, hogy voltak-vannak, akik ezt a szerves egységet meg akarták bontani.
Nem elég, hogy sajátos helyzetükből adódóan a nemzetrészeknek önmaguk megtartásában a közigazgatási határok másik oldalán naponta küzdeniük kell megmaradásukért, még a szeretett és körbeölelt anyaországi nemzet egyes részei sem állnak mellé? Nem szoktunk mi senkit bántani, sem megbántani, csupán a térbeli határok feletti nemzeti együttlétet vártuk akkor. Természetesen egy családban is vannak nehéz pillanatok, de túl lendülünk rajta. Így tettük akkor is. Az is természetes, hogy vannak örömteli napok is, ilyen volt az, amikor az Országgyűlés a térben sikeresen összekötötte a nemzet részeit. Ebben a pillanatban lett a magyar nemzet a Kárpát-medencében újfent egységes kulturális-politikai kategória, pontosabban majdnem egységes, hiszen nálunk tiltott a kettős állampolgárság. És napjainkhoz az is hozzátartozik, hogy a felvidéki magyarság egy része szintén csupán a népként való önmeghatározásban tud gondolkodni, és sajnos, mai döntéshozatali pozíciójuk miatt még várat magára, hogy kieszközöljük: mi is élhessünk a kettős közjogi kötődés jogával!
Azért gyűltünk ma itt össze, hogy a múlt tanulságaiból merítsünk erőt a közös fellépésre, arra, hogy a magyar nemzet évszázadok alatt bizonyított sikeressége, nagysága és önfenntartó képessége megmaradjon. Kizárólag a nemzeti összetartozás megélése és az ebbe vetett közös hitünk lehet megmaradásunk alapja, ehhez kell erőt merítenünk a visszatekintésből, a mai napból.