Még pozsonyi egyetemi évek idejéről ismertük egymást, ő ötödéves volt, amikor oda kerültem, és a József Attila Klubban év eleji közismereti vetélkedőt rendeztek négyes csapatoknak, és az egyik asztalnál még akadt egy hely, be is mutatkoztunk Végh Laci, A. Nagy Laci és Grendel Lajos voltak a társaim. Miután megnyertük a versenyt, és ebben (dicsekvés nélkül) volt némi szerepem, mert még frissen, az érettségi után ott volt a fejemben rengeteg adat, hiszen a fizika, földrajz, bilógia, kémia, történelem és művészettörténet és az irodalom is mindig a kedvenceim közlé tartoztak… Megittuk a díjjal járó flaskó tartalmát, és bevettek a csapatba.
Szóval így kezdődött ismeretségünk, hosszú beszélgetések a kollégiumban vagy a JAIK-ban vagy a Krím kávéházban: irodalomról, dolgainkról, múltunkról és reményeinkről: irodalmi esteken, nyári táborokban, kulturális rendezvényeken gyakran futottunk össze.
Később, amikor már Nagykaposon laktunk, 1986-ban elhívtuk író-olvasó találkozókra, és nálunk szállt meg, mint sokan mások, ha arra jártak Dinnyés Józseftől Montágh Imréig. Április eleje volt, de hétágra sütött a nap, és ő egy Oxford University feliratú fekete pólóban jött el. Jártuk az iskolákat, este pedig a Csemadok szervezeteknél. Délelőttönként az óvodás fiam is velünk jött, mert kéztörése miatt nem járt óvodába, velem volt otthon, de a találkozókat nem mondhattuk le. Emlékszem, hogy a harmadik találkozó után ő is megszólalt, mert a beszélgetések alatt (féltem is, hogy kibírja-e) élénken figyelt, és azt mondta, hogy miért kérdezik Lajos bácsitól mindenhol ugyanazt, mármint hogy ez a regényhős vajon maga az író vagy csak úgy kitalálta…
Talán április 12-e volt, az elutazás napján reggelre fagyott és jó pár centis hó esett. Sárika feleségem még marasztalta volna, de neki dolga volt Pozsonyban, menni kell. Így kapta kölcsönbe a kockás, szürke téli kabátomat, és azóta is emlegettük tréfásan, hogy vajon hány regény megszületését mentettük meg ezzel. A májusi kerületi színjátszó fesztiválon Buzitán adta vissza, ahol zsűrizett. Rajtam pedig sokan csodálkoztak, hogy ebben a nagy melegben minek cipelek téli kabátot magammal …
Később én csodálkoztam, hogy ilyen kiváló társadalmi érzékkel, amiről regényei tanúskodnak, 1989-ben és utána miként keveredhetett az ál liberális lélekromboló korpa közé, miért vállalt közösséget olyan kampányokkal, amelyek Duray Miklós vagy Wass Albert ellen irányultak… Hogy adhatta nevét olyan akciókhoz, amelyet pitiáner megélhetési senkiházik és tizedrangú bértollnokok szerveztek. Nem minden aljas szándék nélkül, és valószínűleg nem kis pénzügyi háttérrel rendelkező körök őt is céltudatosan hálózták be, mint Adyt annak idején a szabadkőművesek.
Megvallom, egy időre hátrább tettem a polcon a könyveit, de az utóbbi időben mégis azt tapasztaltam, hogy felnyílt a szeme, s talán ő is rájött, hogy az 1989-es fordulatot is olyan háttérhatalom szervezte, amely nem a mi javunkat, hanem csupán a maga anyagi hasznát kereste benne. Minden bizonnyal felismerte az elmúlt harminc év áttekintése folytán, hogy a Mammonnak áldozó pénzvilág akarja manipulálni a világot, és ez a manipuláció egy cseppet sem jobb a kommunista diktatúrától, és a rendszerváltás is csak egy szemfényvesztő hatalomváltás volt, hiszen ezekről oly magával ragadó iróniával és szatírával tudott szólni például az Áttételek, És eljön az ő országa, Einstein harangjai, Thézeusz és a fekete özvegy, Tömegsír című regényeiben is. Az elmúlt évben pedig már bátran vállalta a háború utáni magyarság elleni atrocitások nyilvánosságra hozatalát.
A Felvidék kiváló írója tette le a tollat. Az életmű bezárult.
Regényei viszont itt vannak, és önvizsgálatra ösztönöznek, amíg olvassuk őket. Amíg lesz ki olvasni ezen a tájon.
Mihályi Molnár László