Valószínűleg sok újságíró ismerősöm nem fog megtapsolni mindazért, amit most leírok, mert köztudott, hogy az újságírók körében legalább olyan erős a mundér becsületének védelme, ha valami kritika éri a házuk elejét, mint az orvostársadalomban vagy akár a jogászok közt.

Kimondom mégis köntörfalazás nélkül: Peter Morvaynak, a Sme egyik vezető kommentátorának nincs semmi erkölcsi alapja arra, hogy bárkit is kritizáljon, amiért szerinte 2007-ben nem volt eléggé egyértelmű, amit az MKP mögötti gazdasági lobbi kapcsán mondott. Peter Morvay lapjának, a Sme napilapnak ugyanis, mint utóbb kiderült,  már jóval az előző parlamenti választások előtt  a tulajdonában volt a Gorilla-irat, annak minden valós vagy állítólagos korrupciós gyanújáról szóló információjával együtt. Mégis hallgattak minderről – egészen idáig.

A lap főszerkesztőjének, Matúš Kostolnýnak meg némely szerkesztőjének nem túl meggyőzőre sikeredett magyarázkodása szerint azért nem akartak ezzel a kétségkívül szövevényes anyaggal nyilvánosan foglalkozni, mert a tények, amelyek a Gorillában vannak, rendkívül súlyosak, és egy ilyen típusú dokumentumot kiengedni anélkül, hogy az állításai igazolva lennének, rendkívül veszélyes és akár káros is lehet a társadalomra nézve. Közzétenni egy olyan dokumentumot, amelynek nincs semmilyen fejléce, senki sem jegyezte, és egy olyan embertől származik, aki bár lehet, de nem feltétlenül a titkosszolgálat volt embere, úgy ítélték meg, hogy felelőtlenség lenne. Nos, az MKP kezében 2007-ben, az elnökválasztás idején még egy ilyen fejléc nélküli Gorilla-akta sem volt. Nem volt más, csak a párton belüli elégedetlenség, a suttogó rosszallás, amiről mindenki beszélt. Ezért aztán erkölcstelennek tartom, hogy Peter Morvay, aki az említett napilap egyik főkommentátora volt már 2010-ben, sőt 2009-ben is, bárkit is kritizáljon egy olyan dolog miatt, amit – bár ő az információ birtokában volt – jómaga nem tett meg. Amíg ugyanis a Gorilla nem lett nyilvános téma, lapjával együtt ő is jobbnak látta, ha a fejét a homokba dugva – ahogy Sulík mondaná – mélyen hallgat róla.

De én ettől még tovább megyek. Tegyük fel, hogy hiszek nekik. Elhiszem, hogy nem voltak meggyőződve az irat valódiságáról, s elhiszem, hogy ezért veszélyesnek tartották nyilvánosságra hozni azt. 2009-ben, meg 2010-ben, a parlamenti választások előtt is. De tudtak róla, olvasták, talán többször is, mit írnak a Gorillában Dzurindáról, Malchárekról, Ficóról és Bugárról. Jól tudták, de mindez, az állítólagos kenőpénzek, az ország szétlopkodása nem számított olyan főbenjáró bűnnek, mint az, hogy az MKP tisztességesen magukért és nem más ellenében szeretné képviselni az országban élő magyarok jogait, amelyek egyébként a szlovák alkotmány értelmében kijárnak nekik. Bugárnak „az egyértelműen legszimpatikusabb politikusnak Szlovákiában csak egy hibája van, hogy magyar” – jelent meg a szóban forgó lap honlapján.  A sok rosszindulatú piszkálódás, a gáncsoskodások, a szövegkörnyezetből kiráncigált félmondatok tendenciózus megjelentetése és félremagyarázása szinte valamennyi szlovák médiumban – beleértve a szóban forgó SME napilapot is, a legtöbbször éppen Peter Morvay tollából, amennyivel az MKP-nak az elnökválasztás óta 2007 áprilisától szembe kellett néznie, miközben az „együttműködés” pártját jó hogy az egekig nem magasztalták, szinte hihetetlen. Hangsúlyozom még egyszer, tették mindezt akkor is, amikor már mindent tudtak a Gorilláról. Ha el is hiszem tehát, amit a felelősségről mondanak a Gorilla nyilvánosságra hozatala kapcsán, a dolognak erre a részére nincs magyarázat. Azaz, hogy egy azért mégis csak van: számukra sokkal inkább elfogadhatóbb és kedvesebb a simulékony magatartás még ha megvehető is, mint a kemény kiállás.

Ma még nem tudni, mi lesz a Gorilla-akta vége, de pozitívnak látszik Lipšic elszántsága, s pozitív az a fiatalok által a közösségi hálón szervezett kezdeményezés is, amely egy központi pozsonyi tüntetésben kicsúcsosodva elindította a „banános forradalmat”. Talán van remény, és az igazságba vetett hit mégis erősebb az undornál – jutott eszembe ennek kapcsán Lukáš Fila nemrégiben megjelent interjúja Richard Sulíkkal, az SaS elnökével, amelyben az újságíró azzal védekezik egyik félresikerült kommentárja miatt, amelyben Galko lehallgatási botrányát egy szintre helyezte a Gorillával, hogy az emberek megundorodtak mindkettőtől. Mint mondta, magából indult ki, mert számára undorító, hogy lehallgatják az újságírókat, például szegény Vanda Vavrovát (itt van megint a mundér becsülete), akiről mégsem lehet azt állítani, hogy „bármit is szétlopkodott volna”. Egyetértek, a lehallgatás minden formája undorító számomra is, s nem csak az újságíróké (bár ezen a ponton megjegyezném, hogy azért köztük is akadnak, akik gyakran ebből és az ehhez hasonló módszerekből élnek a munkájuk során, csak hát visszafelé, amikor ők a szenvedő alanyai a dolognak, azt már nem annyira szívlelik). Visszatetsző számomra minden fajta magánéletben való turkálódás, s meggyőződésem, hogy aki ilyet csinál, az előbb utóbb maga is sérült lesz. De a szétlopkodással azért vitába szállnék Fila úrral. Vanda Vavrová ugyanis szétlopkodott valamit: az én meg a többi polgártársam eddigi erkölcsös és tiszta újságírásba vetett hitét lopkodta szét apránként, minden egyes Robert Kaliňákkal folytatott lehallgatott és nyilvánosságra került telefonbeszélgetésével. Amikor a független újságírás minden szabályával ellenkező módon egy politikustól feladatokat kapott és próbálta azokat teljesíteni, manipulálva így lapja olvasóit. Lehet, hogy koronában vagy euróban nem mérhető a szétlopkodott kincs: a mi hitünk nagysága, Fila úr, de higgye el, az újságírásnak meg a tisztességes újságíróknak nagy kárt okozott vele.

D. Rácz Éva, Facebook-blog, 2012. január 27.