A párhuzamok keresésében felvidéki magyar politikai vizekre is evezhetünk: Duray Miklós és Bugár Béla megítélése, valamint politikusi pályájuk alakulása. Noha Duray a kommunista idők egyik emblematikus ellenzéki figurája volt, akit kétszer is börtönbe zártak, személyét 1989 decemberétől, de különösen 1990 után egyre hevesebben támadták. Eleinte főleg vidéki magyar lapocskákban (pl. a komáromi Reflexben), majd a szlovák sajtó is célba vette és lényegében az elmúlt 25 évben alig volt róla egyetlen jó szava. Nyilván tudatosították, hogy tőle kell leginkább tartani, mert a legkoncepciózusabban gondolkodó kisebbségi magyar politikus, akivel nem ajánlatos vitatkozni, inkább le kell járatni és akár hazugságokkal is rossz hírét kelteni.
Aki közelebbről ismeri őt, persze tisztában van vele, hogy nem szívesen ismeri be a tévedését és emiatt nehezen lehet meggyőzni egy számára nem szimpatikus elképzelésről. De azt még a legádázabb ellenfelei is kénytelenek elismerni, hogy az ő politikai eszmerendszere logikusan van felépítve és komoly elméleti alapokon nyugszik. Talán nem véletlenül a felvidéki magyar politikai elit képviselői közül elsősorban azokkal a liberálisokkal került szembe, akik Václav Havel szellemi holdudvarához tartoztak, de érdekes módon a prágai törvényhozásban az Együttélés koalíciós partnerének számító MKDM prágai frakcióvezetőjével: Bugár Bélával is.
Őt az 1990 elején megalakult Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom fiatal aktivistájaként ismerhette meg a felvidéki magyarság és a szlovák sajtó szinte kezdettől fogva a „szívébe zárta”, és a legutóbbi időkig csak kevés olyan cikk jelent meg róla, amely kritikusan értékelte volna a tevékenységét. Népszerűségét nyilván az is növelte, hogy viszonylag egyszerűen fejezte ki magát, eleve kerülve az elméleti eszmefuttatásokat, amelyeket a legtöbb ember nem is ért meg első hallásra, ugyanakkor olyan hívó szavakat használt, amelyek könnyen megemészthetőek és ezekkel az emberek azonosulni is tudnak.
Bugár Béla a “jó magyar”
Sajátos, már-már „népies humora” érdekes módon csapódott le a szlovák elektronikus médiában: gyakran szerepeltették őt vitaműsorokban, sőt még az egyik szilveszteri show-műsorban is fellépett szlovák népviseletben. Ennek révén ő lett a „jó magyar”, míg Duray, Csáky és később Berényi a szlovákokat nem szerető magyar. Ennek a szereposztásnak ugyan nincs semmilyen reális alapja, de a közszereplőkről kialakult kép nagyrészt a sajtó és az elektronikus média terméke.
Bugár jó taktikus és populista, de elméletileg nem különösebben felkészült politikus. Az MKP-ban 2007-ben elkezdődött pártszakadás két dolog miatt következett be: ellenzéki helyzetben már nem volt értelme folytatni a kompromisszumokkal megtűzdelt politizálást, amely addig is csak szerény eredményeket hozott, másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a leváltott pártelnök az MKP árnyékában működő gazdasági erők uszályába gabalyodott és valójában az ő érdekeiket képviselte már 1998 óta, amikor az MKP kormánypárt lett. Akik kívülről figyelték a párt tevékenységét, azoknak feltűnt az is, hogy Bugár Bélát nem érdekli különösebben a külföldi kapcsolatok építése, de az őt támogató-irányító gazdasági csoportnak a belpolitikai konfrontálódás sem állt érdekében. Emiatt az MKP egyre inkább olyan helyzetbe hozta magát, hogy szlovák „szövetségesei” is lépten-nyomon kijátszották és nem egyszer kész tények elé állították.
Ebben persze a párt akkori vezetői közül másokat is joggal érhet bírálat, még olyanokat is, akik ma Bugár Béla és a vele távozók ellenfelei. Csáky Pál miniszterelnök-helyettesként sokszor olyankor is passzív maradt vagy a kevésbé szerencsés megoldás mellett döntött, amikor más alternatívák is kínálkoztak. Duray Miklós 1998-ban még úgy vélekedett, hogy az MKP a kormány tagjaként sokkal hasznosabban szolgálhatja a felvidéki magyarság érdekeit, mint ellenzékből. Azóta már ezt a kérdést másként látja, sőt teljesen kivonult a felvidéki magyar politikai életből.
Részlet a Körkép/Homérosz-Hajszálrepedések (24) c. anyagból. Az eredeti forrás itt érhető el a Körképen.