Hogy felmelegíti-e a Most – Híd az annak idején Hégli Dusán nevével fémjelzett kisebbségi kultúrafinanszírozási elképzelését, s azt új köntösbe bújtatva bedobja a választási kampányba, az idő majd eldönti.
Mindenesetre: az elképzelés annak idején sem váltott ki egyértelmű ovációt közösségünkből, hisz elsődleges azt tartalmazta, hogy a hivatásos (professzionális) kulturális létesítmények – így a színházak, az Ifjú Szívek, a múzeumok, egyes kiemelt regionális színtársulatok – kapnák meg azt a pénzt, ami a fenntartásukhoz és működtetésükhöz elengedhetetlen. Hogy a 13 bejegyzett-elismert kisebbség esetében a 8 millió euró elegendő pénz-e minden hivatásos-félhivatásos intézmény költségeire, nem tudom. Nem végeztem ilyen számításokat (de gondolom, az ötlettel előálló párt majd megmutatja az övéit). Azt viszont tudom, annak idején is az volt a fő gond: a kisebbségek identitásőrző kultúrájának legfőbb fenntartói és éltetői a nem hivatásosak, s róluk a pénzosztási önkormányzati elképzelés megfeledkezett.
Más kérdés is foglalkoztat, sajnos, ismétlődően. Jelesül: nevezhető-e kulturális önkormányzatnak a kisebbségek képviselőiből álló testületek pénzosztási gyakorlata? Rudolf Chmel kormány-alelnökösködése idején kissé belekóstolhattunk, hogyan is működik az ilyesmi. (Emlékezetes tapasztalatokat szerezhettünk.) Hivatásos intézményeinket akkor ez nem érintette, nekik mint államilag fenntartottaknak más csatornán folyattak-utaltak fenntartási-működési költségeket.
Már akkor is az volt a fő gond, hogy a meglévő hivatásosok ab ovo (eleve) kiemeltek lettek a pénzosztás viszonylatában, miközben egy tényleges kisebbségi önkormányzatnak ott kellene kezdődnie, hogy a valamilyen módon legitimizált képviselői (kisebbségi parlament megválasztása) eldöntik, mi az a minimális intézményi háttér, amire kultúrájuk fennmaradásához szükségük van. Kár lenne ugyanis azzal áltatni magunkat, hogy a meglévő – magyarországi apanázs nélkül létezni ma sem tudó – intézményeink ideig-óráig való további megőrzése, vegetálása megoldást jelent önazonosságunk hosszú távú megtartásában és fejlesztésében.
A Most – Híd úgymond kisebbségi kulturális önigazgatása csupán arról szól, hogy neki lenne döntő – ideiglenesen mindent eldöntő – szava a finanszírozásban. Szóval: ő lenne a legfőbb pénzosztó a kisebbségeknél. Ha valaha úgy szólt a mondás, hogy „Cuius regio, eius religio”– vagyis: „akié a föld, azé a vallás”, most csak annyi változna, hogy „akinél a hatalom, azé a pénzosztás joga”… Ebben viszont semmi új nincs. A Most – Híd elképzelésében ugyan van, és egy meglehetősen alantas háttérszándék érhető tetten benne: nyírják ki önmagukat a kisebbségek.
Bugár Béla éppenséggel emlékezhetne rá, hogy még a mečiari időkben mi, újságírók hányszor mondtuk nekik, a magyar politikusoknak: ha Mečiarnak esze lenne, odavetne közéjük egy halom pénzt, hogy osszák el a magyarok között, mert akkor a magyarok elvégeznék helyette a piszkos munkát. Sajnos, ma sincs másként, ha Mečiart másként hívják is…
Amíg nincs alkotmánytörvény a kisebbségek jogállásáról, a kisebbségek finanszírozásának elveiről, amíg nincs/nem lehet legitim kisebbségi parlament, amíg nincs döntés a minimális szükséges intézményi háttérről – addig minden pénzosztási „önkormányzati” elképzelés csak a megosztottságot, a feszültséget és kiábrándultságot növelheti közösségünkben. Ideiglenesen persze hozhat magyar szavazatokat a Most – Hídnak a jövő tavaszi választásokon, hisz a kultúra alaposan ki van éheztetve, de hosszú távú megoldást, építkezést és épülést a felvidéki magyaroknak nem jelent.
Egy marék eurónál jóval többre van szükségünk.