166 évvel ezelőtt, 1849. július 31-én zajlott az a segesvári csata, melyben nyoma veszett Petőfi Sándornak. A segesvári csatában Bem tábornok csapata több mint kétszeres túlerővel küzdött, „győzni nem lehetett”. A hatezer fős magyar seregből 1200-an estek el, és mintegy 500-an kerültek fogságba. Bemnek sikerült elmenekülnie, Petőfi „eltűnt a ködben”. A hivatalos álláspont szerint a segesvári csata hősi halottja lett. Más források, elbeszélések szerint többször felvetődött a szibériai fogság lehetősége is.
1989-ben a Morvai Ferenc nagyvállalkozó által finanszírozott expedíció a szibériai Barguzinban kiásott egy csontvázat, melyet a kutatócsoport szakmai vezetője, Kiszely István Petőfi földi maradványainak vélt. A minden kétséget kizáró bizonyításra, az ún. DNS-vizsgálatra, mely során összevetették volna a talált csontokat a Petőfi édesanyának csontvázából vett mintával, a mai napi nem került sor. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) nem járult ehhez hozzá. Morvai Ferenc ez évben a kínai igazságügyi minisztérium szakembereivel végeztetett el DNS-vizsgálatot, mely során a szibériai csontokat és az élő Petőfi-rokonoktól vett mintákat hasonlították össze. Morvai Ferenc tavaszi sajtótájékoztatóján közölte, a vizsgálat szerint is valóban Petőfiről van szó, ezért az ügyet lezártnak tekinti, és eltemetteti a csontokat. Ez július 17-én meg is történt, de nem a Petőfi-család sírboltjában (az MTA ugyanis hajthatatlan, szerintük a kínai vizsgálattal több kifogás merülhet fel), hanem egy külön sírban.
Jómagam eddig az MTA két korábbi elnökétől kérdeztem rá, hogy miért? Vizi. E. Szilveszter azt válaszolta, hogy azért, mert a szibériai csontváz egy női lelet, tudomása szerint pedig Petőfi nem volt nő. Hasonló tartalommal bírt Glatz Ferenc válasza is, csak ő indulatok nélkül mondta.
Az ásatás helyszínén négy antropológus helyezkedett arra az álláspontra, hogy 30-35 év közötti európai férfit találtak, köztük két amerikai, egy orosz és a magyar Kiszely István. A csontváz magán viselte Petőfi számos ismert jegyét, többek között a Jókai leírásából is ismert kiálló bal szemfogat.
Petőfi segesvári halála elméletének védelmezői gyakran érvelnek azzal, hogy Petőfi nem kerülhetett szibériai fogságba, mert az teljesen ellentmond a költő habitusával. Ő biztos, hogy megszökött volna! – mondják. De hová? Haynau karmaiba? (Petőfit körözték!) Igen, lehet, hogy ez nem illik össze a közismert Petőfi-képpel, de Uraim! – ez nem bizonyíték! A DNS-vizsgálat az. A kínai vizsgálat szerint legalább 99,2 százalékos az azonosság.
Felvetődik az a kérdés is, hogy a „közakarat” vajon miért várja el, hogy Petőfi igenis, a harctéren essen el?! Ha az életben maradást nem vesszük zokon az olyan hadvezérektől, mint Bem, Görgey, Klapka, akkor egy költőtől, – még ha katonatiszt is volt – , miért lenne ez elvárás?
Azért, mert megírta, hogy „ott essem el én, a harc mezején”??
Igen, ezt a gondolat bántotta őt 1846 végén. Pár hónappal később, 1847-ben viszont már ezt írta: „Síromra, hogyha meghalok, / Ültessetek virágokat.”
Ennyit – ha megtehető – megérdemelne. Bárhogy is lesz/volt, ő örökre a segesvári csata hőse marad.
Oriskó Norbert
Megjegyzés: Ez az írás a Felvidék.ma portálon 2013-ban megjelent „Egy gondolat bánt engemet” c. cikkre épül – kiegészítve az azóta történt fejleményekkel.