Vélemény:
Néhány szó összefogásról, értékrendről, önérzetről és önzetlenségről:
Sokan felkapták fejüket a napokban hírfolyamba kerülő somorjai Judy esete kapcsán, akit azért bocsátottak el munkahelyéről, mert felettesének nem tetszett, hogy magyarul üdvözölte és szolgálta ki a magyar vásárlókat.
Próbaidőben volt, így hivatalos indoklást a felmondásban nem kapott, s az ügy, mint végeinken annyiszor, a jótékony hallgatás csendjének feledésébe merülhetett volna. Nem tudom végig gondolta-e az önérzetes édesanya, hogy mit is indít útjára azzal, hogy nem hallgatja el sérelmét, tény viszont, hogy közösségünk minden betegségmutatványa megjelent a reakciókban.
Egyesek bojkottot kiáltottak, holott az érintett kezdettől hangsúlyozta, hogy tudomása szerint az üzletlánc dunaszerdahelyi és komáromi boltjaiban természetes a magyar nyelvhasználat, és esetében az itteni felettes túlkapásáról van szó.
Néhány nappal az eset után helyi civil aktivisták (nem csupán az érintett üzletben végzett) somorjai helyszíni felmérése a sértett hölgy igazát látszott igazolni. Talán ezért is szabadult ki a hír a médiába, mint szellem a palackból.
Közben suttogómódban többen is beszámoltak az aktivistáknak hasonló somorjai atrocitásról, több más, helyi munkáltató viszonylatában, de sem nevüket, sem esetüket nem akarták úgymond kiteregetni. Mint egyikőjük nyilatkozta: „Nem vagyok én bolond, hogy engem is meghurcoljanak, mint a Malina Hedviget!”
Az ügy kapcsán a sajtó szakemberei levélben fordultak kérdéseikkel az érintett cég vezetéséhez. Mire a cég válasza megérkezett, láss csodát, a somorjai üzletükben is hangosan köszönhetsz és kedélyesen ki is szolgálnak magyarul.
Minden megoldódott, mondhatják a mindig megalkuvó békességet keresők.
Közben nem veszik észre, hogy közösségünk egy (újabb) tagját (nem az igazság, hanem) jog és törvény szerint most nyilvánítják hazuggá, most kerül társadalmi megbélyegzésre. Miért is? Mert nem maradt csendben?
Az államalkotó kommentelők részéről azonnal meg is kapta, hogy provokál, hazudik és a választások előtt kelt hangulatot. Ez utóbbit a pártok hangos megnyilvánulásai látszanak igazolni, valós segítséget azonban egyik sem kínál a sértettnek . A hazugságot a boltban megváltozott helyzettel és az indoklás nélküli felmondással próbálják magyarázni, mondván „ki tudja mit végzett ki az a nőszemély”. Ráadásul megnyilvánulásával provokálja a „magyarkodó szemtelenséget” már nehezen viselő államalkotó közösséget, (és a megalkuvó bólogatóikat), és erősen sérti érzékeny lelkületüket.
Utóbb örülhet, ha most, miután a jogsértő állapotok gyors felszámolásra kerültek, nem fogják őt perbe hírnévrontásért, rágalmazásért. Mert valójában mire van bizonyítéka?
Kit érdekel, hogy ez a „kampányt erősítőnek”, „hazugnak” és „provokátornak” titulált megbélyegzett, valójában egy törékeny, de öntudatos magyar édesanya? Azzal, hogy vállalta és elbeszélte sérelmét, talán csak két dolgot szeretett volna elérni; azt, hogy másoknak ne kelljen ugyanezt a megalázó élményt átélnie, és azt, hogy a közösségünk tagjai megértsék, a hallgatás nem segít. De vajon segít-e rajtunk a szó? Vajon van-e még valós Felvidéki magyar közösség?
Párhuzamként az erdélyi Lakó Péterfi Tünde esete jut eszembe, aki 2013 októberében azért kapott 750 lejes pénzbüntetést, mert az Itthon vagyunk egyesület tagjaival kétnyelvű terméknév-feliratokat osztogatott egy marosvásárhelyi piacon. Megbírságolása egész Erdélyt átfogó szolidaritási mozgalmat váltott ki, és két hét alatt a kifizetendő összeg többszörösét gyűjtötték össze számára aprópénzben a támogatók. Ugyanez a hölgy 2013. december 7-én az alábbi közleményt osztotta meg a facebook oldalán:
„A minap közzétettem, hogy munkát keresek. Pontosabban az alábbi szöveggel: „No, még mindig munkát keresek. Bizonyára nem lesz könnyű dolgom, mert, mindamellett, hogy nagy szükségem van egy munkahelyre, hisz élnem kell valamiből, feltételem van. Ez a feltétel az, hogy az esetlegesen felajánlott munka ne kötődjön politikai párthoz vagy szervezethez. Ezt azért tartom fontosnak, mert az anyanyelvünkért, a magyarságunk megtartásáért továbbra is küzdeni szeretnék, és továbbra is egyszerű emberként, civilként. El tudom képzelni magam akár pincérként (van tapasztalatom), esetleg újságíróként. Ami nagy erősségem, az a szervezés, az emberekkel való foglalkozás, tehát szóba jöhet olyan munka is, ahol ezeket kamatoztatni tudom. Ha segítenétek egy megosztással, megköszönném. Ajánlatokat privátban várok.”
Ezt követően 2014 január 20-án az alábbiakat adta hírül:
„Szép az élet!
… Pillanatnyi helyzetem megoldódott, hála egy olyan embernek, aki úgy gondolta jót tesz velem, oly módon, hogy ne is jusson tudomásomra, ki ő. Ezért tiszta szívemből hálás vagyok neki! És azon leszek, hogy én is segítsek. Valakin, vagy valakiken, akik rászorulnak. Az élet ilyen. Jó és rossz szakaszok is vannak. Azt kívánom mindenkinek, hogy ne tapasztaljon meg rosszat, s ha mégis, akkor legyen biztos benne: a megfelelő pillanatban érkezik a segítség. És amikor mi tehetjük, ezt a segítséget tovább adhatjuk. Másnak, másképp, máskor…”
Akinek füle van hallja!
Judynak pillanatnyilag nincs munkája. Közeleg a Karácsony. A békesség és a keresztényi szeretet ünnepe.
Talán neki is megadatik az, ami Lakó Péterfi Tündének sikerült, hogy ügye elsimul és egy megnevezetlen jótét lélek valós megoldást kínál problémájára, az önfényező, önérdekű, álsegítség nyújtás helyett.Neki sincs szüksége se többre, se másra!
Talán megvalósulhat egy olyan valós helyzetmegoldó összefogás, amelynek keretén belül az itt vállalkozó anyaországi cégek és a saját magyar vállalkozóink létrehoznak egy olyan háttérhálót, mely minden módom és következetesen magyar nyelvet preferáló foglalkoztatási és vásárlói alternatívát nyújt.
Talán, talán, talán…, mert úgy szeretném hinni, hogy igenis van esély a felvidéki magyar összefogásra, kölcsönös segítségnyújtásra, és felemelkedésre, úgy, ahogyan azt Lakó Péterfi Tünde is megélhette.
Adassék meg, hogy úgy legyen!
Polgár Hajnalka
Lásd: Az MTI-híradása: Lakó Péterfi Tünde visszakapja az aprót – itt tekinthető meg