Petőfit – amellett, hogy gyönyörűek a versei – mindenki érti, és elsősorban ez különbözteti meg a mai kortárs magyar irodalom „képviselőitől”, akik tulajdonképpen már nem a népnek, hanem csak egymásnak írogatnak (és ez meg is látszik könyveik eladásán-vásárlásán). „Esztendők óta folyik Magyarországon majdnem büntetlenül egy csúnya komédia Petőfi nevével Petőfi ellen. Petőfibe kapaszkodva ágálnak, sürögnek, gyarapodnak olyanok, akiket az a néhai isteni fiatalember, aki haragudni is jobban tudott, mint mi, ha velünk él, okvetlenül véresre ver. Rossz könyvek, farizeus beszédek, lelketlen ünnepek, lelkes üzletek omlanak és ömlenek. És egyszerre csak teljes vakmerőséggel már teljesen a magukénak hirdetik Petőfit éppen azok, akiket Petőfi a legjobban utált.” Ady Endre szavai ezek, még 1910-ből, de az azóta eltelt 98 év mit sem változtatott azok érvényességéből. Ismét jön március 15-e, ünnepségek sokaságával. Polgári, konzervatív, (ál)liberális, nemzeti, szocialista, jobb- és baloldali (akár szélsőségesek is) stb. … de mindenütt a jelszó: Petőfi. És halljuk: „ha élne, biztos, hogy velünk lenne”.
De miért éppen Petőfi Sándor a kulcsfigurája a magyar közéletnek? Miért éppen egy „versfaragó”, egy dalnok? És azok között is, miért a többi poéta egyszerűen költő, míg Petőfi a Költő (vagy akár csupa nagybetűvel: a KÖLTŐ)?
Mindenki érti
Érdekes módon, a magyar társadalomban éppen az irodalommal foglalkozók között vannak a legtöbben, akik Petőfi favorizálását nehezményezik. Emlékszem, gimnáziumi irodalomtanárom is ezek közé tartozott, el is árulta nekünk, hogy ő bizony nem tartja jogosnak Petőfivel kapcsolatban a XIX. század legnagyobb költője minősítést, azon egyszerű oknál fogva, hogy Vörösmarty a legnagyobb. És vannak persze, akik Arany Jánost tartják annak, vagy a huszadik századba átnyúlva Ady Endrét, esetleg József Attilát. De mégis, bár a felsorolt négy költő kétségtelenül szellemóriása a magyar irodalomnak, még közöttük is Petőfi a Király, azaz a Költő. Nem csak gyönyörűek a versei, hanem őt mindenki érti, és pont ez utóbbi különbözteti meg több költőtársától – főleg a mai kortárs magyar irodalomból, akik tulajdonképpen már nem a népnek, hanem egymásnak írnak (és ez meg is látszik könyveik eladásán-vásárlásán). Petőfi versei azonban ma is „kapósak”, nem csak a régi nóták (Távolból, Befordultam a konyhába, Fa leszek…) által, hanem a mai rockzenészek is előszeretettel „kölcsönzik” sorait. És nem csak idehaza, versei fordításai még a Távol-Keleten is megjelennek, ahol sokan azt sem tudják, hogy létezik valahol egy Magyarország.
Tehetség és lángész
Mondják, a lángész általában 1%-nyi tehetségből és 99%-nyi verejtékből, azaz tanulásból és munkából áll össze. Hogy Petőfinél ezek a dolgok milyen arányban voltak jelen, lehet vitatkozni, de tény, a huszonéves fiatalember a magyar, szlovák (édesanyja nyelve) és deák (latin) nyelveken kívül megtanult angolul, németül és franciául is. Nem is akármilyen szinten, hiszen verseket fordított a három említett világnyelvből. Lángész mivoltával kapcsolatban sokan emlegetik jövőbelátó képességét, ami valószínűleg sokkal inkább a kiváló helyzetfelismerés és az elkötelezett értékrend eredménye, mintsem valamilyen emberfeletti tulajdonsággal való rendelkezésé. „Ez az ember a ti csodálatos prófétátok volt” – mondta Ady Endre Petőfiről.
Az emberi élet teljessége
Mindössze 26 (ismert) évével az emberi élet teljességét adja, és ezáltal sokak számára példaképpé vált. A legrövidebb, de egyben a legnagyobb sikertörténet az övé. Mire vágyik ugyanis egy ember? Arra, hogy saját maga megálljon a lábán, érvényesüljön a szakmájában, barátai és szerelmei legyenek, szerető családja és hogy megvalósuljanak a titkos vágyai, álmai. Petőfi mindezt valóra váltotta:
– 16 évesen még földönfutó, hogy megéljen, katonának áll. 19 évesen már tisztában van saját irodalmi nagyságával, és talán az első költő, aki saját tollából képes volt megélni.
– Első látásra beleszeret egy számára – az akkori társadalmi hierarchia szerint – csaknem elérhetetlen lányba. Egy év múlva Júlia már a felesége, aki egy fiúgyermekkel is megajándékozza.
– Mindenkinek vannak álmai, neki az volt, hogy a szabadságért éljen s haljon. Mint tudjuk, mindkettő „nagyon összejött”.
Ellentmondások nélkül – ahogy írt, úgy élt
„Aki Petőfi költeményeit végigolvassa, az egyúttal a legszebb regényt olvassa el” – mondta a legnagyobb regényírónak tartott Jókai Mór. Valóban, Petőfi versei nagyrészt saját életkörülményei és gondolatvilágát tükrözik. Különösebb rébuszok és mindennemű ellentmondás nélkül. A rendkívül változatos életút pedig kiváló háttérül szolgált a költészetéhez. És mert Petőfi életében nem csak dicső, hanem keserű (hó)napok sorozata is belefért, késői olvasói legyenek bármilyen hangulatban is, biztos, hogy találnak olyan verseket a Petőfi-kötetben, melyekről úgy érzik, ez számukra „telitalálat”. Legyünk boldog vagy boldogtalan szerelmesek, sikerben élők vagy kudarcban fuldoklók, életvidámak vagy kiábrándultak…
Legendás valóság
Számtalan emberi nagyságot a köréjük szőtt (olykor teljesen alaptalan) legendák tették naggyá – gyakran csak évszázadok múltán. Petőfi nagyságához erre sem volt szükség, hiszen csodálatos véletlenek, találkozások, megnyilatkozások kísérték egész életét, és a neve köré szőtt valóságos legendát a halála körüli titokzatosság még csak tovább erősítette. Sokak számára már a január elseji születésnapja is jelzésértékű az életében, de ugyanaz elmondható fia születésének napjáról. Petőfi Zoltán 1848. december 15-én jött a világra, amelyből ha leszámítunk kilenc hónapot, akkor éppen az a híres 1848. március 15-e jön ki, amelyet a mai napig Petőfi napjaként tartunk számon. Személyesen ismerte a kor legnagyobb közéleti személyiségeit, őket tekintve pedig Petőfi legnagyobb érdeme az, hogy azokat nem saját szemszögéből kiindulva ítélte meg, hanem az általa elképzelt közérdek szerint. Hiába volt atyai jó barátja Vörösmarty Mihály, a Szózat írója alaposan megkapta a magáét, amikor a parlamentben amellett szavazott, hogy a magyar hadsereget ne magyarul, hanem németül vezényeljék („Te voltál a nemzet költője? / Te írtad azt a Szózatot? / Mely szólt egy országnak szívéhez… / Azt most már szétszakíthatod, / Mert hieroglif lett belőle, / Amelyet soha senki meg nem ért, / Nem én tépem le homlokodról, / Magad dobtad el a babért” – áll Petőfi Vörösmartynak írt versében). Kossuth miatt sok sérelem érte, de (f)elismerve annak szerepét és tettei hozadékát, tisztelettel tekintett rá, akárcsak Széchenyi Istvánra. Nem kegyelmezett azonban Komárom híres hadvezérének, Klapka Györgynek vagy a hadügyminiszter Mészáros Lázárnak, mert úgy érezte, bürokrata magatartásukkal hátráltatják a magyar szabadságharc sikerességét (Petőfi az említett két személyt a Nyakravaló, illetve Egy goromba tábornokhoz című versekben pellengérezte ki). Atyjaként tisztelte Bem József tábornokot, és támogatta, elismerte és szerette az egyetlen kortárs költőt, aki konkurenciát jelenthetett volna számára, Arany Jánost. És az itt felsorolt érdekességek csupán cseppek abból a tengernyi Petőfi-sztoriból, melyek ismertetése külön-külön is nagy terjedelmet igényelne.
Petőfi tehát azért „a KÖLTŐ”, mert elsősorban nem költő, hanem ember. És hogy milyen ember volt, arra talán a Petőfit személyesen ismerő Jókai sorai adják a legfrappánsabb választ: „Az a bolond kozák, aki Petőfit leszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel.”
Forrás: Oriskó Norbert, Felvidék.ma, Szabad Újság, 2008. március 15