Feltételezem, most meglepődik egy kicsit a tisztelt Olvasó, és megpróbálja kideríteni, a túlzott hőség vagy más nyári okok miatt csúszkáltak-e összevissza az ujjaim a számítógép billentyűzetén. Egyik sem: a címben szereplő szöveg ugyanis 2015. júniusában hangzott el Strasbourgban, a Régi Vámházhoz címzett vendéglő főpincérétől, imígyen: „puszkaszciborbudajkociszhidegkuti”.
Most aztán még jobban betettem az ügynek, csóválhatja fejét a kedves Olvasó, és talán már lapozáshoz is készül, ha a kíváncsiság nem szorítaná őt afelé, hogy mégiscsak megoldja a rejtélyt: mit is jelenthet a fenti szövegömlemény.
Az történt ugyanis, hogy egy vacsorára tértem be a szállásomhoz közel eső szimpatikus étterembe. A pincér, úgy negyvenöt éves francia úriember, miután felvette a rendelést, beszédbe elegyedett velem. Honnan vagyok, ez volt az első, igen logikus kérdése. Az ilyen kérdésekre adandó válaszok alkalmával mindig mérlegelem a helyzetet. Ha hivatalos minőségben vagyok bárhol, Szlovákiát mondok, s ha utána értetlen tekintetet tapasztalok, próbálok utalni a volt Csehszlovákiára, az jobban beágyazódott, főleg az idősebb agyakba. Az esetek többségében azonban mégis a helyzetemet igazabb módon leíró választ mondom: magyar vagyok, tudja, Budapest, Magyarország. Most is ezt tettem, s nagy meglepetésemre pincérem arca felderült, és egyetlen szuszra eldarálta a fenti szöveget: „puszkaszciborbudajkociszhidegkuti”.
– Maguk voltak a legjobbak a világon! – mondta olyan lelkesen, mintha a saját felmenői sikereiről mesélne. S végre nekem is leesett a tantusz: a futballrajongó, középkorú francia férfinak 2015. júniusában az Aranycsapat csatársora ugrott be, amikor Magyarország került szóba, s akkora erővel, hogy azt megsüvegelhetjük.
Ráadásul hozott egy ajándék konyakot, a ház számlájára.
2015 első felében volt még egy hasonló élményem, Nápolyban. A szálloda menedzsere intelligens fiatalember volt, ahogy maga mondta, meggyőződéses echt-nápolyi. Amikor beszédbe elegyedtünk, ő is megkérdezte, honnan vagyok, s neki is azt válaszoltam: magyar vagyok, tudja, Budapest…
Az ő arca is felderült, s azt kérdezte: – Ismeri „marajszandort”? Először nem esett le a tantusz, a kiejtése erősen olaszos volt. Hirtelen arra gondoltam, hogy egy magyarországi település nevét akarja amúgy olaszosan elém tárni. Ő, látván tanácstalanságomat, gyorsan hozzátette:
– Olvasott tőle valamit? Mert én mind elolvastam, amit Nápolyról írt!
Akkor jöttem rá, hogy Márai Sándorról beszél, aki hosszú évekig élt Nápolyban, és írt is a városról. S kétszeresen jó érzés fogott el amiatt, hogy egy olasz patrióta számára a mi Márai Sándorunk az egyik etalon, ami beugrik, saját gyönyörű városa kapcsán.
Csáky Pál
(Megjelent a Szabad Újság 2015. júliusi számában)
Epilógus:
Körülbelül 6 héttel ezelőtt írtam meg a fenti írást, a történések pontosan úgy estek meg, ahogy leírtam őket. Időközben, augusztus elején egy rövid időre elkerültem Szardínia szigetére, Cagliariba. Egy meleg napon betértünk a kikötőben egy kávézóba. Úgy 40-45 éves lehetett a pincér, aki odajött hozzánk. Felvette a rendelést, s amikor kihozta az ásványvizünket, észrevette, hogy magyarul beszélünk egymás között. Idegen nyelven nem beszélt, olaszul kérdezte meg, honnan vagyunk. Jött rá a válasz: magyarok vagyunk.
– Oh, Ungheria! – bólintott, majd a jobb kezét teátrálisan a magasba emelte: „Il grande Puszkasz!”
Így esett Szardínia szigetén is, 2015 augusztusában.