A felvidéki emberek jelentős többsége, az itt élő keresztény magyarok számára maga a Mária név hangsúlyozottan fogalomértékű. Ott volt születésünknél, amikor várandós anyánk világrajövetelünk előtt Szűz Máriához imádkozott azért, hogy életképes gyermeket hozzon a világra, de ott volt akkor is, amikor a megkeresztelés áldásos pillanatai után szüleink, letérdelve Mária oltára előtt arra kérték, hogy gyermekük élete mindvégig áldott legyen.
Tudtunkkal, vagy tudtunk nélkül keresztény létünkben Mária, mint név, mint szent mindig is jelen volt, jelen van. Az én életemben is, hiszen mind a két nagyanyám, anyám, nővérem a Mária nevet viselte, viseli. De egy rövid, úgymond személyes „lelkizés” után egy pillanatra hadd szakítsam meg e személyes élményekkel is feltöltött elmélkedést, s ezt hadd váltsam olyan emlékezéssel, amely Szűz Mária kapcsán minden európai, igaz keresztény ember számára lelket melengető, lelket emelő történet, egy győzelmes történelmi esemény.
Magyarország területén már a középkor óta Mária, avagy Mennyország Királynéja a leggyakrabban használt női keresztnevek közé tartozott. A tizennyolcadik században az Anna, Mária anyjának neve is számos esetben használt keresztnév volt. Habár Európában a tizenegyedik század óta különböző, helyi ünnepségekhez kötve tartottak Szűz Mária-ünnepeket, de egyetemes ünneplés tulajdonképpen Bécs törökök alóli felszabadításának napjához, 1683. szeptember 12-éhez fűzhető. Ugyanis ennek emlékére Boldog XI. Ince pápa (1676-1689) által hozott rendelet szerint a Mária név, ennek ünneplése a jelzett dátumhoz köthető. Ebből az időből származik Marco atya sokszor idézett mondása, csatába szólító hívószava: „Ha elesik Bécs, elesik Róma is.” Vagyis, a keresztény Európának bevégeztetett. De mi is történt valójában ?
A török invázió Bécs ellen 1683. július 14-én kezdődött meg Kara Musztafa török nagyvezír irányítása alatt az Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf vezette védők ellen. A hosszasan eltartó várvívás láttán Sobieski János lengyel király (1674-1696) indította el keresztény seregét a kegyetlenül nagy létszámú oszmán horda ellen. A lengyelek csele magyar támogatással is sikeresnek bizonyult, ugyanis a hegyoldalakra feltolt, majd jól álcázott korszerű ágyúikkal, gyorsnyilazó lovas csapatokkal halomra lőtték a törököt. Ezután a súlyos vereség után az Oszmán Birodalom elkezdte csapatainak kivonultatását a Duna völgyéből, s az 1699-es karlócai és az 1718-as pozseraváci békekötés után végleg elhagyták megnyomorított keresztény területeinket. Buda 1686. szeptember másodikai felszabadulását is Szűz Mária közbenjárásaként tartja számon az egyházi történelemírás, rétorika.
Visszatérve a jelenbe: most is sok jel mutat arra, hogy a történelem megismétlődhet, s Európának, és egyben Mária Országának a jelen pillanatban is szüksége van olyan oltalmazóra, aki megvéd azoktól az idegen területfoglalóktól, akik nemcsak a mindannyiunkat éltető Kárpát-medence elfoglalására vágynak, hanem a kereszténység kiirtása is céljuk – szeretett Európánk területéről.
A Mária név kapcsán, a rövid történelmi kalandozás után, ennek apropójaként intve, óva a jelent is – eszembe jutott még néhány olyan élményem, amely bizony – az említett, gyönyörű szép keresztnévvel nagyon is kapcsolatos.
Apám mesélte egyszer, hogy a második világháború kezdetén, a visszarendeződés alkalmával anyámat a karján vitte át örömében a Párkányt és Esztergomot összekötő Mária Valéria hídon akkor, amikor ismét egy ország lettünk.
De szomorú emléket is hozott a háború. 1944-ben egy egyszerű, téli megfázás általi tüdőgyulladásban – gyógyszer hiányában – hirtelen meghalt családunk első, 1940-ben született gyermeke, nővérkém, Valika. Anyám könnyes szemmel mesélte, hogy nehezen élték túl a kegyetlen csapást, amit az is nehezített, hogy Léva környékén evakuálásokat is kiváltó kemény harcok folytak, s az akkor kétéves bátyám egy ilyen ideiglenes kitelepítés alkalmával állandóan azt kérdezgette, hol van angyalszőke nővérkéje, Valika. Apám anyámat azzal vigasztalta, hogy Szűz Mária nekünk is segít majd, s lévai házunk felett ismét megjelenik majd egy angyalka. Megjelent. 1945-ben megszületett nővérkém, Mária.
Az átkosban hittanra járó gyerekként betéve tudtam a Mária-ünnepek dátumait. Az ötvenes, hatvanas években szülővárosomban, Léván a magyar mise reggel hatkor kezdődött, családunk egyről sem hiányzott.
Máriával kapcsolatos történések már felnőtt koromban is kísértek. A rendes katonai szolgálati idő letöltése után tartalékosként a nagyszombati kaszárnyába hívtak be egyhónapos gyakorlatra. Egy kimenő alkalmával betértem az egyik magyar emlékeket is őrző, gyönyörűen díszített római katolikus templomba, majd a Szűz Mária oltára előtt térdelve, a hátam mögött egy halk hangra lettem figyelmes. Valaki hozzám szólt: – Fiatalember, magán egyenruha van… – Ezt a fura megjegyzést nem tudtam mire vélni, hátranéztem, s egy görnyedt, idős emberre lettem figyelmes, aki az egyik kezében amolyan kisebb öntözőkannát tartott, a másikban egy porrongyot. A sekrestyés, mint azt később megtudtam, így folytatta: – Kint, a templom bejárata előtt egy katonatiszt várja. Ne menjen ki a főkapun, inkább kikísérem a sekrestyén keresztül.
A templomot megkerülve aztán jól megnéztem magamnak „jótevőmet.” Bent a kaszárnyában a fiatal, rendes katonaidejüket töltő tizenéves srácok úgymond nagyszerűen körülírták számomra a politikai tiszt „életrajzát,” s azt is elárulták, nagyon sok katonát csukatott már be pályafutása alatt. Ne csodálkozzunk: az idő tájt a husákizmus kellős közepén jártunk, s az ilyen típusú hiénákkal teli volt az ország. Szerencsém volt, hogy az én jó sekrestyésem nem volt beszervezve. Ugyanis ilyenekből is akadt bőven.
A kellemes, Máriával kapcsolatos emlékekre természetesen jobb emlékezni: amikor kiállítás szervezőjeként a Szent István Pozsonyban című kiállításra gyűjtöttem be a képeket képzőművész társaimtól, örömömre többen is hoztak még az anyaországból is olyan alkotásokat, melyekre Szűz Mária jelképe is felkerült valamilyen formában. Műtermemben, egy pohár bor mellett azon viccelődtünk művész barátaimmal, hogy ma már legalább nem csuknak be, vagy tiltanak ki a képzőművészek szövetségéből, ha keresztény jellegű, vagy esetleg a kereszténységgel nagyon is összefüggő Esterházy János, volt nemzetiségi képviselőnk emlékével kapcsolatos gyűjteményes kiállítást szervezünk. Aztán mindannyian jót vigadtunk azon, hogy valaki bemondta: – Tudjátok, ma is egy kanál vízben fojtanának meg minket a jelenleg magukat liberálisnak kikiáltott, az átkosban angazsált, vagy beszervezett, a ma is szocreált kreáló „művészek”, hiszen magyar, vagy akár keresztény témában is alkotni – hát még ilyet… Nem ezt várja el ma a művésztől a globalizmus, a világra aljasságokkal ráerőszakolt liberális formula.
Egy másik, valóban kellemes emlékem MS Mester jubileumához fűződik: 2006-ban Pogány Erzsébet, a Szövetség a Közös Célokért Társulás igazgatója szólt nekem, hogy társulásunk, a Pozsonyi Műtermek szervezésében részt vehetnénk az MS Mester jubileumával kapcsolatos, az Esztergomi Keresztény Múzeumban megtartott emlékkiállításon. A téma érdekes volt, ugyanis akkor ötszáz évvel ezelőtt avatták fel Besztercebányán MS Mester nyolc képből álló oltárképét.
Nagy József, aki az átkosban is tartotta a papsággal a kapcsolatot, s emiatt 1983-ban jóformán kizárták őt a képzőművészek szövetségéből, egy Keresztút című, briliáns módon megalkotott grafikai sorozattal vett részt a kiállításon, a többiek is hasonló témakörben. Én egy csaknem embermagasságú korpusszal vettem részt az emlékező tárlaton, melyen, egy méretes fakereszten Jézus bronzból öntött szoborteste alatt egy fatáblára festettem fel MS mester egyik táblaképének kicsinyített másolatát, a Mária vizitációja Erzsébetnél című alkotás reprodukciójaként.
Hogy mennyire jelen volt Szűz Mária ennek a mi szemünkben „csak” képzőművészeti alkotásnak a megszületése, s kiállítása alkalmával, arról az is tanúskodott, hogy a korpusz előtt elhaladó papi méltóságok és a látogatók egy pillanatra letérdeltek, s keresztet vetettek. Nagy József barátom, akivel még életében az évek folyamán számos alkalommal órákon át beszélgettem pozsonypüspöki műtermében, ezt az általunk részben közösen megélt történetecskét így dolgozta fel, így mondta el nekem: – Tudod, van abban világi összefüggés, hogy te, egy szocialista hadsereg nem önkéntes katonájaként, formaruhában, amolyan tiltott illegalitásban ott térdeltél Szűz Mária oltára előtt, később a te Máriát is ábrázoló alkotásod előtt térdeltek le mások, a mi közös vallásunkat ápolók.
A Mária névvel kapcsolatos történelmi, s személyes emlékezéseim után számomra nem marad más hátra, mint az, hogy ma, szeptember tizenkettedikén szívből gratuláljak minden Mária nevet viselő cseperedő kislánynak, lánynak, anyának, nagymamának, dédinek – névnapjuk alkalmából. Azt kívánom nekik, hogy azért viseljék büszkén nevüket, mert a Mária név viselőjének küldetése van. Hogy milyen, erről szólt a rövid, fenti értekezés.
Forrás: Kalita Gábor, Felvidék.ma