Életem legutolsó negyed századát főleg az oktatásnak szenteltem, és nem csupán annak, hogy az adott tananyagot miként lehetne eleven tudássá, ismeretté, érzéssé és útmutatóvá tenni a tanítványokban, hanem annak is, hogy milyen „palántákat” kapunk a szülőktől és milyen szülőktől. Mert balgaság lenne, ha csupán azt néznénk, hogy mit kell tanítanunk, függetlenül attól, hogy kit.
Jó harminc éve történelmet is tanítok, és a bevezető órákon, hogy megértsék a történelem ismeretének fontosságát, azt szeretném elérni, hogy a diákok ismerkedjenek meg jobban saját maguk és családjuk történetével, mert alapelvem, hogy minden ismeret megszerzése terén (az időbeli, térbeli, emberi és szellemiségbeli orientációban) jó módszer az, ha onnan indulunk el, abból a helyzetből indulunk ki, ahol vagyunk. Persze én magam is kíváncsi vagyok, hogy milyen felkészültséggel, családi háttérrel bírnak a nebulók, mert nekem is onnan kell kezdenem velük a foglalkozást, ahol ők tartanak. Ezért egy apró kis kérdőív formájában leírják, hogy honnan származnak, szüleik foglakozása, születési adatai, nagyszüleik egykori lakhelye, foglalkozása, testvérek, kedvenc tantárgyak, mi vezette őket a mi iskolánkba, milyen a jövőképe… Összehasonlítva az elmúlt évtizedek adatait már a tendenciákat is megfigyelhetjük. Persze mindig szem előtt tartva, hogy ez a kép csak a tanulók azon rétegét érinti, akik hozzánk vagyis egy műszaki szakközépiskolába jelentkeznek.
Egyre magasabb azok aránya, akik nem ismerik szüleik születési adatait,
nem is tudják, hogy mikor kellene őket köszönteni, és már azok aránya is növekszik, akik valamelyik szülőjükről (főleg az apáról) ill. annak felmenőiről nem rendelkeznek ismeretekkel (mert nem élnek együtt). Azt is megállapítottam, hogy minél kisebb településről származik a diák, még annál jobban ismeri a szőlői és rokoni szálakat, vagyis ott még nem indult el az a bomlási folyamat, amit a városokban már lassan az élet természetes rendjeként könyvelnek el, hiszen a televízióban és a filmekben is ezt látják, a tehetős „modern emberek” ugyanis időközönként lecserélik autójukat, ülőgarnitúrájukat vagy a családjukat…
Jó érzéssel tölt el, amikor a diákok a hiányzó adatokat már belső késztetésből próbálják pótolni. Rákérdeznek a nagyszülőkre, előveszik a családi albumot vagy iratokat, lefényképezik a temetőben nyugvók sírját, összegyűjtik településük adatait, és kezdik fontosnak érezni azt, hogy a családi kötelék az élet lényeges eleme. Ezzel persze a történelem megismerésének igénye is megnő, mert azt is meg kell állapítanunk, hogy a diákok többsége (!) sem a földrajzi (térbeli) sem pedig a történelmi (időbeli) tájékozódás terén nem áll jól. Sőt elég sokan nagyon rosszul állnak. Aztán a műszaki szakközépiskolában már földrajz nincs, és a történelemre is csak heti egy óra jut, az is csak az első két évben. Kell-e hát csodálkoznunk, hogy ezek után milyen jó „lojális” és terelhető birkacsordává válik az így felkészített népesség.
Szinte bohózatnak tűnik az, amikor arra a kérdésre, hogy „apukád mivel foglalkozik”, a diák visszakérdez: „Melyik?” Pedig ez a kérdés olyan súlyos tragédiát takar, amilyenről a mi gyermekkorunkban szinte nem is hallottunk.
A mi falunkban, amíg ott éltem, talán csak egyetlen olyan esetről lehetett hallani, hogy valaki elhagyta a családját, és elment valaki mással. Olyan súlyos megítélése volt ennek, hogy a faluban nem is maradhattak, és hosszú évek múlva is elrettentő negatív példaként említették fel. Jelenleg pedig tanítványaim több mint nyolcvan százaléka széthulló, csonka családból származik, amikor az „anyukám másik párjának és az apukám másik párjának gyerekei valamint az új családokban született féltestvéreim” kifejezések mögötti káoszt is fel kell dolgozniuk stb. Vagy amikor valaki leérettségizik, ragyogó arccal viszi haza a bizonyítványát, mire az anyja csak annyit mond, hogy most már felnőtt vagy, és költözz el, mert az új párom nem akar itt látni téged. Persze sok esetben ezek a „modern”, „nyitott” és liberális szülők hangoztatják, hogy a gyerekek nagyon jól viselik a válást, megbékéltek vele, de egy tanár észreveszi az óra alatt, hogy az eddigi csillogó szemek elhomályosodnak, romlik a tanulmányi eredményük (néha szándékosan is rossz jegyeket visz haza, hátha odafigyelnek rá, hátha ez a „tragédia” összehozza a szülőket), megváltozik a többiekhez való viszonya, romlik a magatartása, arrogáns vagy letargikus lesz… és vajon ilyen lelki terhek alatt ki a fene gondol arra, hogy mi a tananyag, mi leszek, ha nagy leszek, mert „kit érdekel ez a zűrzavaros világ, ott rohadjon meg ahol van”.
Minden egyes reszkető lélek mögött egy esettanulmány rejlik, de neki csak ez az egy élete van, azt sincs mire felépíteni, mert rossz volt, széthullt az otthoni modell, nincs cél és nincs Mérték.
Marad a cigi, az alkohol vagy a narkó… És nagyon kevés azok száma, szinte alig akad, aki sérülés nélkül túlteszi magát rajta, de az elhanyagolt tanulás, a rossz bizonyítvány aztán már beszűkíti a továbbtanulási, továbblépési lehetőségeket, s talán egy életre zsákutcába vezethet…
S közben sok minden más is megváltozott körülöttünk. A gépek (telefonok, táblagépek stb.) átvették a hatalmat a gyermeki lélek akarata fölött, ezért lassabban érlelődik bennük a felelősség, de érdeklődésük és igényük viszont már a felnőttekével vetekszik. Ám a korcsosult vagy torzóban lévő szülői háttér nem tudja kezelni a helyzetet, az iskolától várják, hogy majd az helyre teszi gyermeküket, mert ők már nem bírnak vele, azért fizetik az adót, hogy ott vigyázzanak a gyerekre…
A pedagógusok – akiknek ehhez nincs kitartásuk és türelmük – menekülnek pályáról, mert a tanításra vállalkoztak,
és nem olyan szerelői szakmára, ahol csak arra van idő, hogy azt javítgassuk, amit mások elrontottak… azok, akik még szülői értekezletre is alig járnak el, ott is legfeljebb arra kíváncsiak, hogy melyik tantárgyat, melyik jegyet hogyan lehetne megjavítani, de arra már nem, hogy gyermekükből milyen ember lesz vagy lehetne. S tegyük hozzá, hogy olyan vidékekről érkeznek hozzánk (Bodrogköz, Ung vidék, Bódva mente, Gömör), ahol 25 százalék fölött mozog a munkanélküliség, és diákjaink szülei körében ez ennél is magasabb.
Persze nem lehet minden felelősséget egyenként a szülőkre hárítani, hiszen ahol ez már tömeges jelenség, ott a társadalom, a rendszer beteg, az értékrend hibás. Ám a törvényhozás mégsem a családok egységének megerősítésével foglalkozik, mert az életszínvonalat csak jövedelemben, de nem életminőségben mérik. Alig támogatják, sőt az ostoba bugrisok egyenesen ellenzik az egyházi iskolák megnyitását, holott ezek egy hagyományosan bevált, igazolt és emberi mértékű szellemiség lehetőségét kínálják, aminek hiányában az elmúlt évszázadban a végletekig elszabadulhattak a gyilkos indulatok, az igénytelenség, és csak az anyagias, vályú után kívánkozó csordaszellem uralkodott el az egymásra figyelő és egymást megbecsülő közösségek ellenében. Azt hirdetik, hogy az egyén a társadalom alapja, és nem a család.
Így lett a fasizmus, a kommunizmus és a materialista liberalizmus egyformán veszedelmes daganata az emberiségnek, de míg az első kettőt elítélik, addig a harmadikat még reklámozzák is, és szinte azonosítják a demokráciával.
Mintha azt mondanánk, hogy a leukémia és a gyomordaganat veszélyes, de egy jó kis tüdőrákot mindenkinek be kellene szerezni, mert az segíti a levegő iránti nyitottságot, toleranciát. Ugye, milyen abszurd! Pedig a politikai paletta kínálata sem jobb!
Kilátástannak tűnik a jövő? Valóban az! Tragikusan siralmas és sötét!
Mégis azzal a hittel írom ezt, hogy talán, ha rávilágítunk a problémák lényegére, meglátjuk a bajokat, akkor elkezdhetnénk valami jobbat, s ha nem is jobbat, de valami jót. Ehhez pedig nem kell semmi újat kitalálnunk, csak megőriznünk az eredendően jól bevált emberi értékeinket, amikről eleink nem töprengtek, nem értekeztek, hanem azt mondták, hogy ez a természetes, ez a normális. Mert
minden felsorolt negatívum ellenében vannak pozitív példák is.
Vannak olyan diákok is, akiknek szülei munkanélküliek, szerényen beosztják, amijük van, a kertből a háztartást is kiegészítik, gyermekük szerény, szorgalmas és tisztelettudó, tiszta továbbtanulási szándékkal, amihez az iskola az ilyen célú pályázat révén támogatást tud adni (utazási, lakhatási és tanulmányi ösztöndíjat). És a szülők a gyermekeikkel vasárnap a templomban nem segélyért és gazdagságért könyörögnek, hanem hálát adnak minden ajándékért, amit kaptak, amire vigyázniuk kell: gyermekeikre, egészségükre, szülőföldjükre, hitükre, magyarságukra. Nekik ennyi is elég, és talán ez a legtöbb, amit meg tudnak becsülni. Ami pénzzel meg nem vehető, de semmivé lehetünk nélkülük.
Ezek után nekik senki ne mondja, hogy nem lehet tisztességesen megélni!
A nagy dolgok úgysem az ő akaratuktól függenek, de példamutató részvételük által is alakulnak majd.
Mihályi Molnár László
(kiemelések: Tények.sk)