Az egyes történelmi és társadalmi korszakokban jellemző megnyilatkozási, kifejezési formák alakulnak ki. Ezek alapját a korszak fejlettségi szintje, gazdasági és értelmi színvonala határozza meg: a termelés hatékonysága, ellátóképessége és az előző korokban megszerzett tudás, ismeret, technológia, ami a világról s benne az életről kialakított képet, felfogást befolyásolja, vagyis az életfilozófiát, világképet, életmódot, gondolkodásmódot és életszemléletet.
Mindezeket a művészet a maga sajátos módján tükrözi témáiban, megjelenítési formáiban, nyelvi stílusában, valamint dallamvilágával, formáival és színeivel stb. A hexameter például olyan zenei jellegű ritmust örökít meg, amilyen életünket is végigkíséri, a szívritmust, amely az ember egész életét áthatja, ezért mindaz, ami ezzel összehangolható, egy tudat alatti belső igényként életerőt és életkedvet motivál. Így válik a művészet az emberi élet teljességének pótolhatatlan részévé. A hexameter a hat időegységnyi sorokban, daktilusok és spondeusok váltakozásán alapul. Egy sor olyan hosszú, hogy egy lélegzetvétellel elmondható. A felnőtt ember is hat lábtalpnyi magas, és kitárt kezével ugyanilyen széles hosszúságot ölel át (1 öl egyenlő 6 talphosszal). Ezért volt a görög oszlopok magassága hatszorosa a talpazat átmérőjének. Az „aranymetszés” aránya hasonlóan a természetben (például kristályszerkezetekben) előforduló viszonyokat tükröz, amit a képek vagy épületek hosszának és magasságának tervezésénél használtak fel.
A művészet ugyan ihletből fakad, de csak akkor lesz maradandó értéke, ha ez a belső, természetes harmónia spontán módon is jelenvaló benne. Ezt már az ókorban is kutatták és igyekeztek felhasználni. Attól függően, hogy a tudatos szabályrendhez igazodnak-e inkább vagy pedig az érzelmi indulatok érvényesülnek jobban, ez az egyes korokban meghatározó jellemzőként mutatkozik meg. A szabályszerűség és racionalizmus dominanciáját például az antik, a reneszánsz, a klasszicista és realista műveken figyelhetjük meg.
Természetes belső harmónia hatja át a valóban értékes emberi alkotásokat is, amelyek az ember és a természet vagyis a világnak a természetes törvényszerűségeit tükrözik, ezért a műalkotások, mint emberi alkotások is ezt akarják „kicsiben” megvalósítani. Így válhatnak például a természeti képek (fák, virágok) és a természet változásai (pl. évszakok) az emberi élet metaforájává. (Petőfi: Szeptember végén – „elhull a virág, eliramlik az élet”) Az emberiség ősidők óta érzi ennek a harmóniának a szükségét, és amióta tudatával egyre jobban megismeri a világot, annál inkább igyekszik eszével is megragadni ezt a valóságot. Ám amióta egyre inkább elszakadt a természettől, azóta rájött, hogy nem elegendő az ösztönös érzelmi ráhangoltság, ezért a nevelés és tanítás részévé is tették a művészi alkotások megismerését, például az irodalmi műveket, mert a műalkotásokra érzékeny ember emberibb világot képes magának kialakítani. A tudomány és technika könnyebbé és kényelmesebbé teheti életünket, de az anyagi, tárgyi világ elidegeníthet attól az érző emberi szellemiségtől és lelkiségtől, amely értelmet ad földi létünknek.
A műalkotás, mint ember által teremtett harmónia a mai civilizáció számára (a műélvezet által) az emberi alapértékek forrása is lehet: ami érzékenységet jelent a szeretet, közösség, család, hit, otthon, haza, szépség, jóság és bölcsesség iránt. Minden hatalom, amely engedelmes szolgává és kiszolgáltatott alattvalóvá akarja alázni az embert, ezeket az értékeket akarja elvenni vagy megváltoztatni.
Az irodalmi műveknek tehát nem csupán esztétikai, hanem erkölcsi, emberi, közösségőrző üzenetük is van.
A legjelentősebb korstílusok:
I. ANTIKVITÁS – ókori kultúra és művészet Kr. e. 4 – 5 ezer évvel kezdődik, a nagy ókori társadalmak kialakulástól és az írásbeliség elterjedésétől az időszámításunk 5. századáig, amikor felbomlik a Római Birodalom, és a keleti részén létrejön a keletrómai vagyis Bizánci Birodalom. Területei: Mezopotámia, Egyiptom, India, Kína, Fönícia, Görögország, Róma, Szkítia. A valószínűleg legrégebbi írásjegyek a tatárlaki leletek közt találhatók, ezt követi időrendben a mezopotámiai ékírás, az egyiptomi hieroglifák, a görög írás elődjének hangjelírása Fönícia területén, a görög és latin írás. Agyagtáblák, útjelző kövek, papírusztekercsek és pergamenlapok is őrzik az írásos emlékeket ezekből az időkből. Az írásbeliség és az irodalom nem ugyanaz. Amit ma irodalomnak mondunk, az az ókorban mítoszt, hitvilágot, ősök történetét, mesét, rituális szöveget jelenthetett. Csak később különül el az irodalom az énekmondók (rapszodoszok), színházi előadások és az önállósult műfajként megjelenő énekelt vers (líra) megjelenésével. A görög majd a görög mintára kialakuló római irodalomnak már számontartott szerzői vannak. Ekkor a festők és szobrászok még az iparosmesterek között szerepelnek, ezt nem tartják művészetnek.
II. A KÖZÉPKOR: Korszakhatárai: időszámításunk szerint az 5. évszázadtól a 15. századig, vagyis Bizánc megalakulása és bukása közti évezred. Ekkor terjed el széles körben a kereszténység (Jézus követőinek az Újszövetség szerinti vallása), keleten görögül, nyugaton latinul. Megszűnik a rabszolgatartás, és helyébe a hűbéri társadalom, a feudalizmus lép. Európában keresztény királyságok jönnek létre. A hun-magyar-avar honfoglalás után lezárul az Európa felé rajzó népvándorlás, és a létrejövő keresztény Magyar Királyság (1001.) lesz a kontinens védőpajzsa.
Két jellemző nagy művészi felfogás uralja: először az egyház küzdelmeit, térnyerését és védekezését kifejező ROMÁN stílus, amely az építészetben vastag falakkal, keskeny boltíves ajtókkal és ablakokkal mutatkozik meg. Ezt a GÓTIKA követi, amely a vastag falak helyett támpilléreket és teherelosztó bordázatot használ, karcsú és magas tornyokat, csúcsíves ajtókat és ablakokat alkalmaz, szinte minden műve az ég felé tör. A legnagyobb megrendelő az egyház, és az írásbeliség a kódexekben jelenik meg, amelyek kézzel írott és festett díszes könyvek, szentek életét bemutató legendák. A templomok freskói gyakran a bibliai történetek illusztrációi.
A középkor végét Bizánc török általi megszállásával (1453), illetve Amerika felfedezésével (1492) szokták behatárolni.
III. A RENESZÁNSZ – a 15. századtól a 17.századig terjedő időszakban a legjelentősebb. Életszemlélete a humanizmus, amit a természet és az ember szeretete és az életöröm jellemez, amiben visszatérnek az antik szabadságeszményekhez, művekhez, emberi arányokhoz, de ez szabadság később elszabadultsággá, romlottsággá fajul. Európában három nagy esemény foglalkoztatja a társadalmi erőket: a török térhódítás, amely a Balkán után Közép-Európára is kihat (1526-tól Magyarországon. A másik pedig belülről, a német területekről indul, és az egyház megújítására irányul, az a reformáció (1517 után, Luther Márton és Kálvin nevével jellemezhetően). A harmadik Amerika felfedezése, ami után a tengeren túli területek benépesítése (ami leigázást és kirablást is jelent), majd a haszon megszerzése a fő cél.
Az itáliai reneszánsz hatása már a 15. század második felében megjelenik Magyarországon Mátyás király uralkodása alatt. A reformáció viszont az anyanyelvet, a nemzeti nyelv használatát szorgalmazza: hogy megértsék a Szentírást. A magyar nyelvű bibliafordítás (1590) a harmadik, európai élő nyelvű (nem latin vagy ógörög) teljes Szentírás. És ekkor lép színre a magyar nyelvű költészet, amelynek első kiemelkedő személyisége Balassi Bálint.
IV. A BAROKK – a 17. és 18. századra jellemző. Ebben az időben az amerikai területek és egyéb gyarmatok révén sok ország meggazdagodik (spanyol, portugál, angol, francia), ami az egyház és a királyi hatalom megerősödését is jelenti, és ez teszi lehetővé a nagy, monumentális építkezéseket, a gazdag díszítést, anyagi jólétet. Ez a „gazdagság” jelenik meg a barokk stílusban, de nem csupán a külsőségekben (pompa, monumentalitás, túldíszítettség), hanem tartalmában is megmutatkozik (szélsőséges indulatok, hatalmas eposzi művek, elragadtatás, pátosz, az egyház szerepének eltúlzott hangsúlyozása). Ez a korszak a katolikus egyház belső megújulását is kikényszeríti: pl. megjelennek a katolikus bibliafordítások is, és az anyanyelvű igehirdetést szorgalmazza többek között Pázmány Péter. Magyarország ebben az időben a török elleni küzdelemmel van lekötve, miközben az osztrák Habsburgok a magyar trón megszerzése után ezt a területet gyarmatként szeretnék kezelni, ami ellen Zrínyi is lázad, s nemzete számára állítja példaképül a szigetvári hősöket hatalmas eposzában (A szigeti veszedelem). A korszakot Rákóczi szabadságharca zárja le (1703-1711).
V. KLASSZICIZMUS (felvilágosodás): A 18. századra és helyenként még a 19. század első harmadára jellemző. Ismét a klasszikus antik formák alkalmazása, az ésszerűség (racionalizmus), szabályosság és tudományosság valamint a nagy felfedezések kora azt sugallja, hogy a világ emberi ésszel megismerhető, felfedezhető, ezáltal uralható is, tehát nincs szükség Istenre, sem vallásokra, sem egyházakra. A Nagy Francia Enciklopédia megjelenése a tudományosság jelképévé válik. A könyvnyomtatás széleskörű elterjedése és a közlekedés fejlődése felgyorsítja az információk áramlását, és ezért az egyes jellemző történelmi korszakok is rövidebbek lesznek.
A feudális szerkezetű gazdaság már valóban nehezen tartja pozícióit, közben az iparból és kereskedelemből valamint a pénzforgalomból meggazdagodó réteg követeli a helyét, de a fennálló rendszert csak egy véres lázadással lehet eltávolítani (párizsi forradalom 1789). A történelem ugyan felvilágosodásnak és forradalminak tartja ezt a korszakot, de az utókor már látja, hogy valójában csak hatalomváltás történik ( a meggyilkolt király helyett kapnak egy világhódító császárt, Napoleont), és a meghirdetett szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavakból semmi sem valósul meg, csak annyi, hogy meginognak a társadalom eddig szilárd tartópillérei, megrendül a törvénytisztelet, és az emberek kezdenek elszakadni az istenhittől is. Ennek következményeit mutatja, hogy az események tömeges erőszakba torkollanak. A szólásszabadság ürügyével szabad választási lehetőséget kínálnak a bűn és az erény között, és elkezdődik az elsötétítés és elhomályosítás a liberalizmus (szabadelvűség) fedőneve alatt. Magyarországon a törökök kiűzése után a német nyelvű osztrák uralommal kell szembenézni, ami kikényszeríti a nemzeti nyelv megmentése érdekében a nyalvújítást és a magyar tudományos nyelv megalapozását. Miközben a klasszikus görög versformák alkalmazásának követelménye az úr, Csokonai nyomán a magyar népköltészet és népdal mintájára készült versek is népszerűek lesznek, s ez a nemzeti önbecsülést erősíti.
VI. A ROMANTIKA – a 19. század első felének meghatározó életszemlélete, életfilozófiája, világfelfogása és művészi kifejezésformája. Ez talán az utolsó nagy korstílus, amit annak nevezhetünk, mert ami utána jön, az már nem egységes, mert egyszerre több irányzat, útkeresés jelenik meg. A romantika a klasszicizmus ellenhatása: a hideg ész helyébe a forró szívet állítja. A kalandvágy, regényesség, szabadságvágy, szerelem, elvágyódás (múltba, jövőbe, távoli tájakra, ismeretlen világokba) határozza meg- És mint az érző emberi lélek megszólaltatója: a hit és a nemzeti lét kérdése is foglalkoztatja. Az egyéni és közösségi szabadságvágy felszabadulást jelent: nemzetek, népek, országok ébrednek öntudatra. Sajátosságaik, egyéniségük, egyediségük felmutatásának vágya szegül szembe azzal a racionális szigorral, amely az embert csak biológiai lényként kezelné, a népet csak alattvalók megszámolható tömegeként mutatja fel. A romantika igazolja és bizonyítja az emberi lélek erejét, aminek lenyomata az ekkor született csodálatos műalkotásokban is fennmaradt. A költészet mellett a legnépszerűbb a regény (kaland, történelmi, fantasztikus, szerelmi, társadalmi, detektív). Például Verne, Dumas, V. Hugo, E.A. Poe, W. Scot.
VII. A 19. század második felében jelzik a realizmust, de ez valójában már egy kiábrándult emberiség materialista kiútkeresése, amely végül egyszerre dob felszínre sokféle irányzatot, de már nem hatja át egységes világkép, sem összetartó rendszer. A szabadságvágyból elszabadultság és erőszakig ható érdekellentét lesz: mindenki a maga útját akarja járni, a maga igazát hatalomra juttatni, a maga világképét követni, ami nem lenne baj, ha ez nem sértené mások szabadságjogait. Ám amikor a vallásos istenhitet és a nemzethez való tartozás érzését maradinak, elavultnak bélyegzik, és csak a egyéni szabadságjogokat hangsúlyozzák, ott törvényszerű, hogy megbetegszik, széthull, működésképtelenné lesz a társadalom, amely már többé nem közösség, csak egyének sokasága.
Mihályi Molnár László, Szepsi