Jó negyven éve történt, még a kommunista egypártrendszer értelemgyaluló és lélekromboló korában a Csemadok országos közgyűlésén, ahol általában csak azt lehetett tenni, hogy benyalintanak a hatalom gőgös bitorlóinak azzal, milyen boldogok is vagyunk mi itt a szocialista Csehszlovákiában, vagy vitázhattunk a semmiről meg a néptáncosok szoknyafodrainak számáról, a tagtoborzás sikereiről, amikor az egyik titkár azért kapott célprémiumot, mert a temetők fejfáiról lemásolt nevekkel gyarapította a tagbázist, vagy pedig olyan súlyos társadalmi probléma miatt tehettünk panaszt, hogy nem fűtik ki jól a kultúrházakat, és ez meggátolja a dolgozókat abban, hogy nagyobb létszámban énekeljék meg dicshimnuszban a szocialista vívmányokat… Ám ez alkalommal Palágyi János bácsi csendes iróniával kezdte el dicsérni az elnöki beszámoló álomba szenderítő mondatait, majd belevágott a sűrűjébe. Beszéde alatt, amit a tolmács fordított, a kormány által kiküldött kultuszminiszter Miroslav Válek a termet is elhagyta. János bácsi ugyanis bodrogközi bölcs góbésággal ecsetelte: „Azt mondják, hogy a veréb egy kozmopolita, mert neki mindegy, hogy hol él, mert az egész világon jelen van, mindenütt otthon érzi magát, és mindenütt vígan csiripel: New Yorkban a felhőkarcolók között, Moszkvában egy ligetben vagy itt Pozsonyban egy szemétdombon (!). De én azt mondom, hogy nem kozmopolita az, mert mindenütt a maga veréb nyelvén szólal meg! Tehát, ha ez a szlovák nyelvű oktatás jó, akkor sürgősen be kell vezetni és kötelezővé kell tenni az egész világon. De ha nem, akkor miért tűrjük?!!!” (a beszéd után tucatnyi besúgó rohant jelentést írni, és Lőrincz elvtárs hasmenése is megérkezett, János bácsit pedig sokan jó messzire elkerülték, mintha leprás lenne. Amikor halála előtt nem sokkal barátaimmal együtt meglátogattuk, keserűen összegezte életét, hogy bizony nem ezért küzdött, nem ezért élt, hogy ez a világ bűnben él, ennek meg kell változnia, de belülről ezt nem lehet, ennek össze kell omolnia, mihamarább, annál jobb. Igaza volt.)
Azóta a világ még jobban hozzászokott ehhez a mindenmindegy magatartásformához. „Mindegy, hogy milyen nyelven beszél… mindegy, hogy milyen országból való ….. mindegy, hogy milyen a bőre színe … mindegy, hogy milyen a vallása … csak egészség legyen…” – amikor a mondat másik felét egy kézlegyintéssel elintézzük, és nem a dolgok lényegéhez kötjük, nem úgy folytatjuk, hogy legyen becsületes, tisztességes, emberséges, tegye a dolgát szakszerűen, végezze el jól a munkáját. Odáig jutottunk, hogy már tömegével vállalják tudatlanságukat vagy félrevezetettségüket: mindegy, hogy milyen nemzetiséget írnak be, de attól még magyar vagyok, mindegy, hogy melyik iskolába megy a gyerek, akkor is fog tudni magyarul, meg minek annyira ragaszkodni az anyanyelvhez, hiszen a másik helyen is gyerekek vannak, meg ott is megtanul számolni. Azt persze kevesen mondják, hogy mindegy az, hogy méreggel permetezett gyümölcsöt eszik, mert abban is van tápanyag, meg vitamin, meg minden, ami kell. Nem akarja vagy nem tudja látni, hogy az is benne van egy ilyen mindegyben, ami nem kell, ami nem jó, ami rossz, ami egyik esetben a testet, a másik esetben a lelket öli meg!!! Persze később ezt esetleg úgy kapja vissza az unokáktól, hogy nekik mindegy, hogy mi van a nagymamával, nagyapával, csak az örökség elosztásakor nem mindegy, hogy mennyit kap az eladott ház után.
Ahol minden mindegy, ott nincs rend, nincs rendező elv, nincs otthon, nincs család, nincs embert formáló (csak deformáló!) környezet. Ahol nem mindegy, ott megvannak a Mértéket megtartó korlátok és szabályok, az Értéket őrző alapelvek és igazodási pontok.
Már az sem mindegy, hogy miként szerkesztem mondataimat, vagyis hogyan gondolkodom a világról, önmagamról, családomról, népemről, szülőföldemről. Van, amikor a kézlegyintéssel együtt kimondott MINDEGY a lemondás, a megalkuvás, az önfeladás első vészjele, és erre néha már a környezet is úgy reagál, hogy ennek már valóban mindegy: halottnak a csók, eső után köpönyeg, sivatagban a homokozó… Ezért talán mégis jobb lenne, ha az ember már gyermekkorban megismerné, példaként látná, nyelvében megtanulná ennek a szóhasználatnak a pontos jelentéskörét. Ám amikor az anyukának nem mindegy, hogy melyik ruhához melyik cipőt vagy táskát veszi, de ugyanakkor mindegy, hogy gyermeke milyen nyelvű és szellemiségű iskolában tanul, milyen társaságban van például vasárnap, ott nagyon nagy a baj. Ha az apukának fontosabb az autószerelő, mint a szülői értekezlet, akkor már az élet értelme kap kérdőjelet, mert talán mégis csak a gyermek jelenti a jövőt, az ő életének és lelkének sorsa, boldogulása nem lehet mindegy.
Elvárhatjuk tehát, hogy a társadalom a törvényei által is tisztelje és védelmébe vegye gyermekünket és családunkat, amint nyelvünket, népünket és történelmünket. Ahol ez nincs meg, ahol ez mindegy, ott az önpusztító gondolkodás és magatartás vihara söpri majd el mindazt, amit emberi civilizációnak mondtunk és hittünk.
Marad a füstös kocsma pultjánál a kérdés:
– Mit iszik?
– Mindegy, csak bódítson! Józanul már nem lehet elviselni…
Ha ez így jó, akkor kötelezővé kell tenni az egész világon, de ha nem, akkor miért tűrjük!? – idézem ismét János bácsit, akit nem az iskola, hanem az élettapasztalat tett bölcs emberré. Az élettapasztalat két világháborúval, kétszeres idegen megszállással és tömény magyargyűlölettel, elnyomással, istentagadással „fűszerezve” a gonosz mostohák országában.
Igen: MIÉRT TŰRJÜK ! Meddig tűrjük?!
Ilyen áron a tisztesség és becsület útját is választhattuk volna!
MERT SOHA NEM MINDEGY, HOGY KIK VAGYUNK ÉS HOVÁ TARTOZUNK.
Mihályi Molnár László