Amikor Csokonai az 1700-as évek végén Pozsonyban és Budán járt, azt tapasztalta, hogy a hivatalokban és a kereskedőknél már leginkább csak németül lehet beszélni, és szinte biztosra vette mindenki, hogy száz év múltán ezek a városok tiszta német településekké válnak. Szép is az! Mozart, Beethoven, Goethe nyelve meg a bécsi kisasszonyok nyelve ….. – ez így aztán jól eladható.
Pedig hát…… !
1526 után Habsburg kézre került a Magyar Királyság a mohácsi csata után özvegyen maradt királyné, Mária kapzsi testvéreinek jóvoltából. A jó Habsburg fiúk, akik már akkor is a könyörtelen uzsorás Fugger bankár markában voltak, nem is titkolták sokáig, hogy ezt a könnyedén megszerzett területet (talán éppen II. Lajos király elhallgattatása árán!) nem önálló királyságként, még csak nem is tartományként, hanem kifosztható gyarmatként kívánják kezelni. Ám a Szent Korona fennhatósága és II. Endre aranybullája védelmet nyújtott annak a nemességnek, amely az ősiség jogát, az ország egységét is őrizte (nem csupán saját birtokait, ahogyan azt a szocialista és liberális történelemhamisítók hirdetik). A sok függetlenséget követelő lázadás és szervezkedést (pl. Zrínyi, Rákóczi) követően Mária Terézia taktikát váltott, és úgy próbálta beolvasztani a magyar nemességet, hogy úgymond megbékélővé (magyarul megalkuvóvá, behódolóvá, önfeladóvá, vagyis gerinctelen bábukká) teszi őket Bécsben. Testőrségébe minden vármegyéből 2-2 ifjú, nőtlen, birtokos nemest rendelt, ami akkor nagy megtiszteltetésnek számított, és pénzt, paripát nem kímélve versengtek is ezért a kegyért az ambiciózus szülők, hogy fiuk ilyen nagyra vihesse. Csakhát ez a császárnői barátkozás és „hídépítés” is a beolvasztás fogalomkörébe tartozott. Az ifjak nagy része oda házasodott az udvari bálokon gyakran nem véletlenül rájuk akaszkodott osztrák kisasszonyokkal, akik jó anyaként császárhűségre és német szóra tanították gyermekeiket. A gyarmati magyar parasztok területén lévő birtokukra pedig elég volt egy intézőt küldeni a haszon elkönyvelésére.
Így nézett ki akkoriban az együttműködés és megbékélés hídja a megszálló osztrák hatalom és a leigázott magyar nemzet között, amelyen csak egyirányú forgalmat jelölt ki mindig az aktuális császár.
Ám akadtak „maradi” és „izgága” nemesek, akik mertek ellenállni, és talán éppen Bécsben nyílt fel a szemük, amikor volt bátorságuk betekinteni a színfalak mögé. A testőrök közül került ki az a Bessenyei György is, aki a beolvasztó tűz közelében felismeri az ármányt, és meghirdeti, hogy az édesanyák őrizzék a nyelvet, mert a magyar nyelv nem alábbvaló másokénál, de művelés híján olyan, mint egy arannyal teli hegy, amelyet nem bányásznak ki. A kincseket tehát felszínre kell hozni, felmutatni az értékeit, és őrizni gyermekeinknek átadva. Mert az ősi szavak egy nép lelkének kódjait is rejtik, évezredek üzenetét, ezért azzal, hogy megőrizzük őket, védetté és ellenállóvá tehetjük a lelkünket.
Ám a hatalom és annak titkosszolgálata sem maradt tétlen. Egyik lembergi ügynökét, Martinovits Ignácot bízta meg azzal, hogy valamilyen szabadságeszmék ürügyével gyűjtse maga köré, mint légypapírra a legyeket a lázadozó magyar értelmiséget, hogy ne egyenként kelljen utánuk nyomozgatni. Mikor összejött egy hosszú névsor, elkezdődött a megtorlás 1795-ben: bitó, börtön, Vérmező, Kufstein. És biztos ami biztos, el ne járjon a szája, Martinovitsból is mártírt csináltak, hogy egy ilyen besúgót ünnepeltessenek a magyarokkal… És később a császári szelleművé formált és magyarnak alig nevezhető történetírás ezt meg is tette. De a rászedett és börtönből szabadulók között mégis akadtak olyanok, akik nem Martinovits nyomán, hanem magyarságunk védelmében nem hagyták abba az építkezést. De ők már tudták, hogy nem Bécs és a császár felé kell valódi hidat építeni, hanem a nemesség és a köznép szolgálatába állítva, ahogyan ezt Széchenyi szó szerint értelmezve is megtette, hogy Pestet Budával összekösse. Mert a folyó fölé kell híd, de a szakadékot fel kell tölteni, nem áthidalni. Illetve azt is meg kellene látni, amikor megosztottságról vagy az egység hiányáról szónokolunk, hogy nem is megosztottság az, amit összefogással akarnak sokan feloldani, hogy a szennyest a tisztával egy kupacba hányja, mert így a tiszta is beszennyeződik, de a koszos nem tisztul le. Vagyis a világosság, a megtisztulás az egység alapfeltétele, de nem az olyan felvilágosulásnak nevezett barbár tömeggyilkosság, ami a nagy francia forradalomnak nevezett elsötétítést jellemezte (ahol minden macska fekete, vagyis egyenlő !). Tisztánlátásra, megtisztulásra, letisztulásra van tehát szükség! Tudja ezt még a borász is, ha nem lőrét akar fogyasztani. Ám tudják ezt és félnek is tőle azok, akik csak azért ásnak árkot, hogy látványosan hidakat csinálhassanak föléje. Kétszáz éves tévelygés és félrevezetések múltán azt gondolhatnánk, hogy a tapasztalatok ismeretében már nem szükséges ezeket a dolgokat ismét tisztába tenni.
Vajon mit tapasztalna ma Csokonai Pozsonyban? Sem magyar, sem német szót nem hallana az üzletekben és hivatalokban, de még a sörözőkben sem, ahol éppenséggel azzal riogatják egymást a tót atyafiak, hogy talán pár évtized múlva csak a romák vagy a kínaiak, esetleg afgánok és afrikai bevándorlók fognak itt iszogatni… Ez vár mindenre, ahol rossz gazdára bízzák a földeket, ahogyan 100 éve is eldöntötték Európa közepének sorsát a francia királyok ágyasainak épített Trianon nevű palotában.
Csokonairól pedig esetleg annyit lehet majd „megtudni”, hogy soha Pozsonyban nem járt, egyáltalán nem is élt, csak egy reménytelen hősszerelmes volt egy kipusztult nép meséiben…
Vagy talán minden sírásó, árokásó és virtuális hídépítő szándéka ellenében mégis van Remény?!
Mihályi Molnár László