Hetvenkét esztendővel ezelőtt e napon indult a szülőföldjükről elüldözött felvidéki magyarokat szállító első vonatszerelvény Magyarországra. Április 12-e ezért a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja. Vagy – hiszen a történelemben minden relatív – az etnikailag tiszta (Cseh)Szlovákia ünnepnapja…

A második világháború sötét, mindent elnyelő mocsarából ismét felszínre bukkanó Csehszlovákia urai nem aludták át a vészterhes éveket: mindent ellestek az osztrák mestertől, amit csak a népirtásról tudni érdemes.

És így történhetett, hogy zsenge állami léte ellenére a régi-új „haza” a legváltozatosabb módszerekkel kísérelte meg újra és újra valóra váltani a nagy álmot: az etnikailag tiszta – egész pontosan: magyaroktól megtisztított – Csehszlovákia létrehozását. Kitelepítések, lakosságcsere, reszlovakizáció – mind arról szólt, hogy a történet e tájon nélkülünk folytatódjék tovább.

S hogy múlt és jelen mily szorosan kapaszkodik egymásba, azt jól jelzi a szlovák részről hivatalosan soha el nem hangzott bocsánatkérés, soha meg nem történt jóvátétel, ellenben itt van az annál valóságosabb parlamenti határozat a Beneš-dekrétumok megerősítéséről.

Valójában nem is emléknap kéne hogy legyen a mai, hiszen emlékezni arra lehet, ami elmúlt. A magyarság felszámolására irányuló törekvés (amelynek egyik eleme csupán a kitelepítés) azonban máig él, mindössze a módszerek finomodtak.

Ma már nem fizikai létünkben akarnak megsemmisíteni, hanem nemzeti önazonosságunk elemeit kísérlik meg aláásni, elpusztítani
– de ezt aztán folyamatosan, megállás (és pártszínekre való tekintet) nélkül. Ha jobboldali kormány, akkor a magyarságot felszalámizó közigazgatás. Ha baloldali, akkor dekrétumok megerősítése, állampolgárságtól történő megfosztás, nemzeti jelképek használatának betiltása.

Ez minden, csak nem a két nép békés együttélésének, mi több: szövetségének (amelyre pedig oly nagy szükség volna!) megalapozása, amelyről az április 12-ét emléknappá nyilvánító országgyűlési határozat (86/2012 (XII. 7.) indoklása is szól:

„A csehszlovákiai magyarokat a kollektív bűnösségükre hivatkozva megfosztották állampolgárságuktól, vagyonuktól, kultúrájuktól, kiűzték szülőföldjükről, kényszermunkára deportálták, megtiltották anyanyelvük használatát. A beneši dekrétumok ma is ható következményei mérgezik a szlovák és a magyar nép együttélését. A megbékélési folyamathoz hozzájárulhat, hogy a felvidéki magyarság II. világháború utáni jogfosztása, s annak következményei a parlament napirendjére kerülnek.”

Tegyük hozzá: elsősorban a szlovák parlament napirendjére. Az őszinte megbékélés és barátság egy bocsánatkéréssel indul, jóvátétellel folytatódik és a kinyújtott kéz elfogadásával, megszorításával zárul. Mi készen állunk…

De addig is: emlékezünk, nem felejtünk.

Forrás: Szűcs Dániel, Felvidék.ma