Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.

Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt,
Igazságot, igazságot, igazságot
Magyarországnak!

– szól az egyik ismert irredenta nóta, melyet sokan ismerünk, szeretünk, éneklünk. Irredenta. Van-e ki a „szavat” nem ismeri? (Petőfi után szabadon). S bizonyára ennek a szónak sokakban negatív kicsengése van. De vajon miért? A világhálón azt olvasom, hogy Az irredentizmus (olasz irredento, azaz „meg nem váltott” szóból) a nacionalizmussal és a revizionizmussal összefüggő eszme vagy mozgalom, melynek célja az elvesztett szülőföld visszaigénylése és visszafoglalása. Az irredentizmus területi követeléseit (valós vagy képzelt) történelmi és/vagy etnikai összetartozás alapján próbálja igazolni. Természetesen ma olyan időket élünk, hogy a trianoni és az arra épülő versailles-i békediktátumok alapján kialakult, európai unióhoz tartozó országok határai „sérthetetlenek”. De nem árt tisztában lenni a békediktátum körülményeivel, sőt minden gúnyhatáron túlra került, és a Csonka Magyarországon maradt magyarnak kötelező lenne tisztában lennie e gyalázatos és igazságtalan döntés körülményeivel. S persze a helyes az, ha trianoni határokat ma is igazságtalannak tartjuk.

Persze a mai balliberális fősodratú médiabirodalmak azt sulykolják belénk, hogy lépjünk túl a sérelmeinken, felejtsük el, ami a múltban történt, bocsássunk meg a 99 évvel ezelőtt történtekért, és ne foglalkozzunk olyan dolgokkal, mint Trianon, Szent István, Aradi vértanúk, az 1956-os forradalom. Hisz nem lesz olcsóbb tőle a kenyér. Jó példa erre, hogy június 4-én az egyetlen „magyar” napilapunkban egyetlen egy sor sem szólt a trianoni tragédiáról…

Csakhogy nem beszélni ezekről a dolgokról, azért bűn, azért hazugság és azért félrevezetés, mert bár csonkítás már 99 éve történt – tehát abban az évben, amikor dédszüleim átlagban 15-20 évesek voltak -, de a hatását ma is érezhetjük. Száz meg száz példát írhatnék ide, a nemrég felavatott párkányi Stúr szobortól kezdve, a komáromi körforgalomba erőltetett Cyril és Metód szoborcsoporton át egészen a pozsonyi várba odaerőltetett Svätopluk szoborig, de nem ezekről írok most, hanem arról a gyalázatos esetről, ami a pápa látogatása után öt, a békediktátum évfordulója után két nappal az Úz völgyében történt, amikoris soviniszta románok kitörték a helyi katonatemető székely kapujának ajtaját és meggyalázták a katonasírokat.

Történt ugyanis, hogy az erdélyi magyarságnak április végén azzal kellett szembesülnie, hogy Dormánfalva önkormányzata önkényesen román parcellát alakított ki az úz-völgyi első világháborús temetőben és ötven betonkeresztet meg egy emlékművet állított fel ott. Ezt a tevékenységet a román kulturális minisztérium, a védelmi minisztérium és az építési felügyelőség is törvénytelennek! minősítette. Bákó megye prefektusa péntekre, azaz egy nappal az incidens utánra helyezte kilátásba az építési engedély megtámadását a közigazgatási bíróságon, ha addig a dormánfalvi polgármester nem tisztázza a jogi helyzetet. Hát nem tisztázta, ráadásul temető hátsó részén futballhuligánoknak látszó román fiatalok bemásztak a temető területére, majd belülről kitépték a száz éve az életben maradt katonák által épített székelykapu szárnyát, így a tömeg benyomulhatott. A székelyek az egész incidens alatt hangosan imádkozták a miatyánkot és az üdvözlégyet, de miután az agresszív és ittas románok bejutottak a temető területére, el kellett távolodniuk a kerítés mellől, mert belülről zászlórudakkal bántalmazták őket. A Maszol.ro szerint a románok egy csoportja kövekkel is dobálta az élőláncot alkotó magyarokat. De ez nem minden. Az állatként viselkedő románok több fakeresztet is kitéptek a temetőből és azokat is a székelyekre dobták. Bevallom, megrökönyödve néztem a felvételeket, melyeken a majd ezerfős székely tömeg védte a temetőt és a tömegben az utolsó Úz-völgyi veteránt, Vitéz Bartha Misi bácsit, aki még 1944 augusztusában harcolt ezen a helyen, s aki könnyeivel küzdött, miután látta, hogy az általa és életben maradt társai által épített székely kapu ajtaját széttörik a megvadult románok.

A székelyek transzparenseiken azokat a román hatóságok által kiállított iratokat mutatták be, amelyek szerint Dormánfalva polgármestere törvénytelenül járt el, amikor a település közvagyonába vette a temetőt és építési engedélyt adott magának a temetőbeli román parcella kialakítására.

Sőt transzparensen mutatták be azt a temetőrajzot, amelyet a román Hősök Emléke Társaság készített 1927-ben, s melyen a román társaság öt magyar, egy német és egy osztrák parcellát jelölt be. S egyetlen románt sem.

Meri-e még valaki mondani, hogy trianon nem a mindennapjaink problémája?

„(…) ami igazságtalan volt valaha, az is marad az idők végezetéig, mert az idő a sebeket gyógyítja, de “az amputációt nem. Az azóta eltelt idő semmit nem változtatott azon a tényen, hogy ami 99 éve történt, az nem tárgyalás volt, hanem diktátum, büntetés a háború elvesztéséért.” – ezt már Orbán Viktor mondta június 4-én, Sátoraljaújhelyen, majd hozzátette: „A döntés mögött a győzteseknek semmiféle erkölcsi fölényük nem volt, csak erőfölényük, olyan emberek millióit büntették meg, akik mentek, mert a hazájuk szólította őket, és nem tehettek róla, hogy egy olyan háborúban kellett harcolniuk, amelynek nem volt jó, igazságos oldala.”

Bizony nem tehettek róla Ők sem és nem tehettünk róla mi sem, hogy így elbántak velünk 99 éve.

Így ebbe soha nem nyugszunk bele. NEM, NEM, SOHA!

Méry János