Felvidéki magyar létünk mindennapi eleme az örökös szlovák-magyar vita arról, kié, illetve kié volt a Kárpát-medence és hogy mikor vándoroltak szláv törzsek erre a területre. A kérdés már csak az, hogy ha az északi szlávok előbb is voltak itt, mint az Árpád vezette magyar törzsek, az megfelelő érv-e arra, hogy a magyaroknak semmi joguk nincs magukénak érezni a Kárpát-medencét, vagy hogy Uhorszkóra hivatkozva megkérdőjelezzék, az 1000 éves Magyar királyság létét?
907. június 17-én egy magabiztos, a korabeli Európa egyik legnagyobb, és legjobban felszerelt serege indult a Kárpát-medence felé, hogy „kiirtsa“ az ott letelepedő magyarokat. Pár héttel később a seregnek csupán a roncsai tértek haza, a magyarság pedig bizonyította, hogy elég ereje van ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjon a Kárpát-medencében. Ezt a csatát hosszú évek során agyonhallgatták, szerencsére manapság egyre többen vannak tisztában a tényekkel: Árpádék 895 után megsemmisítették Szvatopluk fejedelemségét, s megszállták a Keleti Frank Birodalom keleti területeit, ahol szláv fejedelmek és a bajor őrgróf uralkodtak a király vazallusaiként. Liutpold őrgróf a magyarok „kiűzéséhez“ segítséget kapott Gyermek Lajos király (900-911) helyett kormányzó Hatto mainzi érsektől, a pápától és a német egyháztól is: 907 júniusában mintegy 100 000 katona gyűlt össze, hogy – a krónika szavai szerint – kiirtsák a magyarokat, akik becslések szerint 40 000 főnyi könnyűlovasságot küldtek a csatába.
Az ütközet után több bajor veszteséglista született, mely jól mutatják, milyen öldöklő küzdelem zajlott a csatatéren. A nekrológokból is tudjuk, hogy nagy trauma volt a nyugatiaknak ez a vereség. A győzelem hatására a magyarok 910-ben egészen a Lech folyóig jutottak, majd győzelmet arattak a bajorok felett is.
A szlovák történészek nemhogy a Pozsonyi csatát nem tanítják az iskolákban, de mindent megtesznek azért is, hogy elhitessék azt a téves feltételezést, hogy a szlávok már a IV. – V. században, az Avarok előtt benyomultak a Kárpát-medencébe. Nem szeretném a Kedves Olvasót adatokkal fárasztani, mégis akit érdekel, nézzen utána az avarok történetének. Sok helyen halljuk, hogy az avarok valójában szlávok, de szláv-avarokról is írnak egyes szlovák „történészek“, miközben egyértelműen bizonyítható, hogy mivel az Avar Kaganátus Kr. u. 805-ig fennállt, az északi-szlávok – akik a mai csehek és szlovákok elődei –, csak azután kezdtek beszivárogni a Kárpát-medencébe, hogy a Kaganátus megszűnt. Ráadásul ezután sem sokáig alkottak önálló államalakulatot, hiszen a Frank Birodalom ebben az időben egészen a mai Kárpát-medence határáig húzódott. Azt is kevesen tudják, hogy az avarok vezetője, Theodor felvette a kereszténységet, és Aachenbe ment, hogy engedélyt kérjen a császártól, hogy Savaria (Szombathely) és Carnuntum (Németóvár) között népével helyet kapjon a Frank Birodalmon belül. Az avar tartományról, vagy provinciáról a Frank krónikák rendszeresen beszámolnak, sőt egy 860-as oklevél (…) Vuangorium Marcha (…) azaz Wangarok tartományaként említi az avarokat, akik valószínűleg jelentős vérveszteség nélkül élhették túl 9. század eleji hatalmi átrendeződést a Kárpát-medencében. Ez a nép, s leszármazottjai kellett, hogy alkossák a honfoglaláskor a Kárpát-medence alaplakosságát, így Árpád népe is az avarok, vagy a leszármazottjaik közé érkezett. Török Tibor és csoportja a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékén a honfoglalók genetikáját tanulmányozza, ahol kutatók a csontmaradványokból kinyert mitokondrium DNS-ből próbálják a magyar őstörténet mozaikjait kirakni. Szerintük, mivel a honfoglalást követően nem történt komoly méretű népességcsere a Kárpát-medencében, az eredmények azokat a korábbi régészeti, antropológiai adatokat erősítik, melyek szerint a honfoglalók kevesen lehettek. Ráadásul a honfoglaló magyarokban 30-40% ázsiai eredetű összetevőt találtunk. A maiaban ez az arány 4%. Ebből az következik, hogy a honfoglalók kb. 10%-ban járultak hozzá a mai magyarság genetika arculatához.
Sőt Török Tibor szerint az itt élő népek, tehát az avarok nyelve volt a magyar, nem pedig a honfoglalóké. S bár erre a génekből nem lehet következtetni, de ez egy helytálló, erős hipotézis. Ráadásul ez az elképzelés többször felmerült régész-történész körökben is, így például Vámbéry Ármin, László Gyula, Engel Pál, Makkay János és Vékony Gábor is ennek valamilyen változatát hirdette, és érveiket egyáltalán nem sikerült olyan meggyőzően cáfolni, mint azt legtöbben gondolják.
(…) A magyar sajátos teremtmény, „egyedül áll a világban”, mert például szlávok, germánok, angolszászok, latinok és arabok mindig lesznek, de hogy magyar lesz-e (…), amelynek nyelvét nem beszéli senki és nincs kulturális rokonsága – legfeljebb valahol Közép-Ázsiában -, (…) az a nyelvén múlik, s a kultúráján, ami erre épül. (…) A magyar népet nem a genetika konstruálja, hanem a nyelv és a kultúra” – jelentette ki Orbán Viktor „véresszájú szlovák újságírók előtt (is) június 12-én, s kérte Igor Matovictól, legyen jó miniszterelnöke a szlovákiai magyaroknak, ami azon múlik, érti-e, hogy a nyelvet és a kultúrát soha nem szabad háttérbe szorítani, mert „az a magyar számára fontosabb, mint az élete!
„Ez egy megdönthetetlen erejű nemzeti identitás, amely egy sajátos történelmi tényből fakad, hogy mi vagyunk az egyetlen megmaradt, keletről nyugatra indult nép, mi vagyunk a legnyugatibb keleti nép. (…)Maradványok vagyunk, egy valaha volt, hatalmas sztyeppei világ utolsó maradványai, akik bejelentkeztek a túlélésre. Ezt menedzseljük”. „Fogadjanak el bennünket, ahogy vagyunk!” – kérte.
Egy biztos. Egyes szlovák történészek ugyanúgy hallgatnak arról, hogy Szent István birodalmának – szerintük Uhorszkónak – köze lenne a magyarokhoz, mint ahogy évtizedekig hallgattak a 907-es pozsonyi csatáról. Eljön az idő, amikor a szláv népek eredete is a helyére kerül, ugyanúgy, mint a magyaré. Erre Orbán Viktor a garancia.
Méry János
A cikk nyomtatásban megjelent a Csallóköz c. hetilapban