Minden közösség számára fontos, hogy felmutassa azon tagjai vagy volt tagjai munkásságát, áldozatvállalását, akik életükkel olyan hozzáállást tanúsítottak közösségünk ügyeihez, amely pédaértékű lehet. A történelmi Felvidéken egy jól képzett és tisztességes emberekből álló, komoly csapat döntött úgy száz évvel ezelőtt, a trianoni békediktátum után, hogy itthon marad, szülőföldjén, és hozzákezd a történelmi sokk következményeinek felszámolásához. Hozzákezd a felvidéki magyarság politikai, gazdasági és közösségi újjászervezéséhez az új, nehéz körülmények között is. Esterházy ennek a csapatnak volt kiemelkedő tagja, s éppen kortársai legitimálták őt azzal, hogy megválasztották nemzeti közösségünk kiemelt vezetőjévé. Társult hozzájuk a Sors is azzal, hogy öt alkalommal is rámutatott Esterházyra, komoly döntés elé állítva őt, s érzésem szerint Esterházy egy alkalommal sem találtatott könnyűnek.
Az első ilyen kihívás, amelyre igent mondott: a közösségi szerepvállalás tudatossága volt. Grófnak született, mondhatta volna – mint ahogy, sajnos, több kortársa mondta is: hagyjatok békén, miért kellene nekem a nyakamba vennem ennek a közel egy milliós közösségnek az összes gondját-baját? Én élem a saját életemet, a többi nem érdekel.
Nem ezt tette, egész életét feltette a közösség szolgálatára. S tette ezt tisztességgel, meggyőződésből.
A sors másodszor is megpróbála őt 1938-ban, a visszacsatolás után. Mint a kassai választókörzet megválasztott képviselője, ő is meghívást kapott a magyar parlamentbe, kooptált képviselőként. Ő azonban visszautasította ezt: vállalta a nehezebb sorsot, magyar kisebbségi létet a Tiso-féle Szlovákiában.
Persze ott is jöttek a kísértések: az egyre inkább fasizálódó országban eljutott egy határig, ahol világos választ kellett adnia a megkerülhetetlen kérdésekre. Egy olyan Európában, amely végletesen náci volt, s egy olyan Szlovákiában, amely akkor is túllihegte még a berlini példaképet is. A szlovák zsidóellenes törvények egy fokkal keményebbek voltak még a harmadik birodalom törvényeinél is (csakúgy, mint 1945 után a szlovák parlament magyar- és németellenes végrehajtási törvényei is egy fokkal drasztikusabbak voltak a hírhedt benesi dekrétumoknál is, amelyekre kötődtek): a politikai-lelki kicsiség ülte itt is torát. Ráadásul a szlovák fasiszta állam képes volt 500 birodalmi márkát is fizetni a Harmadik Birodalomnak minden egyes, koncentrációs táborba elhurcolt zsidóért – amolyan szervizdíjként -, hogy biztos legyen abban, onnan már nem tér vissza egyetlen elhurcolt szerencsétlen sem. Magyarán: arizálható lesz a vagyona, megalapozható lesz így anyagilag az új szlovák uralkodó réteg jövője. Ebben az összefüggésben kell látni és megvizsgálni Esterházy 1942. május 15-ei álláspontját is a zsidók deportálását elrendelő törvénnyel szemben, s hangsúlyosan figyelembe kell venni az ehhez kapcsolódó nyilatkozatait is, amelyeket nyilvánosan elmondott, s amelyek lényege, hogy akkor, amikor nyíltan minden zsidó származású ember anyagi és fizikai megsemmisítése a cél, azt lelkiismereti okokból nem tudja támogatni. S hozzá kell ehhez tenni a korabeli szlovák és német sajtó reagálását is, amely pontosan bemérte ezt az álláspontot és nagyon durván, hisztérikusan támadta is őt emiatt.
Jött a negyedik megpróbáltatás is: 1945 elején olyan helyzetbe került, amely nagyon ritka, s amely valóban arról tanúskodik, hogy a tisztességes ember kiállását nem tudja tolerálni egyetlen diktatúra sem. Üldözte őt a Gestapo, üldözték a nyilasok – és végül a szlovák hatóságok fogatták el és adták át őt a szovjet diktatúra szerveinek. S a szlovák nacionalista – csehszlovák kommunista – szovjet kommunista hálóból már nem szabadulhatott. Pontosabban: ott volt az újabb megkísértés is, a lehetőség, hogy 1945-ben vagy utána elhagyja az országot és mentse legalább a puszta életét. S ezt sem tette meg, mert tudta, hogy minden gondolata és cselekedete szimbolikus jelentéssel bír: ő az elvek embere volt, s a táborokban, uránbányákban és börtönökben lélekben még inkább megtisztult. Sorsát ott is tudatosan vállalva még a többi rabban is ő próbálta meg tartani a lelket. S következett az újabb elvi lehetőség is: szöktetés a börtönből. Ennek lehetőségét is felvetették néhányan, s erre is nemet mondott. Lélekben tiszta emberként, igazi vezéregyéniségként csak elvi szempontból is megkérdőjelezhetetlen döntéseket vállalt: mártírhalála tudatos döntés eredménye volt.
Figyelemre méltó az Esterházy-téma utóélete is Szlovákiában, 1989 után. Nem sok példa található a történelemben arra, hogy egy hivatalosan még mindig háborús bűnösként számon tartott embernek emlékhelyek, szobrok tucatjait állítja a hálás utókor. Azok, akik érzik, hogy egész élete, elvi-erkölcsi hozzáállása a kor legfontosabb kérdéseihez nemcsak méltánylandó, hanem egyszerűen megkerülhetetlen: ezen alapszik egy kisebbségi közösség léte, lelki ereje, ragaszkodása múlthoz és jövőhöz.
A felvidéki magyarság szemszögéből tehát rehabilitációjára nincs szükség, mert a közösség soha nem tagadta meg őt, mindig is a magáénak érezte.
A szlovák állam oldaláról való rehabilitációja szükséges lenne – de miután ugyanazon népbírósági törvény ugyanazon paragrafusai alapján ítélték el őt, mint Jozef Tisót, a második világháború alatti szlovák állam elnökét, a szlovák politika úgy fél ettől a kérdéstől, mint ördög a szenteltvíztől.
Tiszteletre méltó és közösségi szempontból is fontos tehát az az igyekezet, amely egy Esterházy-kultuszt kíván egyre szélesebb körben kialakítani nemcsak szülőföldjén, de a világ magyarsága körében. Alsóbodok ebből a szempontból fontos szerepet vállalt fel. A motoli temetőben is maradt nyom utána, s maradjon meg utána a nyom Mirovban is, mindkettő történelmi indokoltságú. De a súlypont mégis végső nyughelyén kell, hogy legyen: itthon, a szülőföldjén.
Csáky Pál
Megjelent: Országút havilap, Budapest