Mács József a kassai közönségtalálkozón

(negyven éve jelent meg: Mács József: Szélfúvásban,
Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony, 1980., összpéldányszám 7850)

„Akinek nincs otthona, annak sehol se jó, pajtás. Csak a temetőben. Annak se ülni, se állni, se feküdni nem jó. Csak meghalni...” (Szélfúvásban)

Már a példányszám is mutatja, hogy a kiadó  nagy érdeklődésre tartott számot Mács legújabb könyve iránt 1980-ban,  de vajon milyen széljárásban íródott és jelent meg a kötet, és mi indokolta a várakozást?

Éppen ebben az időszakban indítottak el a szlovák hatóságok (párt- és állami szervek) egy átfogó, módszeres és jól előkészített támadást a magyar nyelvű oktatás ellen, hogy fokozatosan, évről évre egy-egy tantárgyat tettek volna át szlovák nyelvűre, és  a nyitrai tanítóképzőben már el is kezdték a magyar tagozat leépítését, úgy gondolván, nem lesz rá szükség. Nem lehetett ezt nyilvánosan felszámolásnak nevezni, ezért először pártkonferenciákon készítették elő azzal a „jóindulattal” magyarázva, hogy a magyar iskolákból kikerülők szerintük nem sajátítják el elég jól a szlovák nyelvet, nem tudnak érvényesülni a továbbtanulásban, és gazdaságilag is hátrányba kerülnek, ezért segíteni kell őket, ne kerüljenek hátrányos helyzetbe. Tehát a program a magyar vidék felzárkóztatása és a magyar fiatalok megsegítése  címkézésű mézesmadzaggal kezdődött el, de Benešnek és  tettestársainak a „szellemisége”, szókészlete és módszertana volt felismerhető mögötte. Egyes magyarként futtatott minisztériumi hivatalnokok megbízásból a „bilingvális kultúra”, „bilingvális oktatás” csalóka jelszavait hirdették (például Mózsi Ferenc), és hogy ezért még tökéletesebben meg kell tanulnunk szlovákul, csak akkor nevezhetjük magunkat teljes értékű csehszlovák szocialista állampolgárnak. Már a magyar óvodákban megkezdték a szlovák nyelvoktatást a délutáni meseidőben, a magyar mesék helyett. Csakhogy nem azért buzgólkodtak ennyire, hogy a magyar gyermekek megtanuljanak szlovákul, hanem azért, hogy elfelejtsenek magyarul.  El is terjedt Mózsiról, hogy mennyire kétnyelvű: az egyikkel felfelé,  a másikkal lefelé nyal, az egyikkel alázatos, a másikkal gyalázatos.  A magyar sajtóban viszont, amennyire lehetett a Comenius által is megfogalmazott anyanyelvi oktatás védelmében jelentek meg pedagógiai és pszichológiai szakmai írások, szülők és pedagógusok tapasztalatairól vélemények, riportok. Főleg a Hét és a Nő járt az élen, rendszeres felsőbb megintések közepette. 1977 után vagyunk, amikor Prágában megjelent a Charta 77 címmel egy   ellenzéki felhívás (Václav Havel és társai aláírásával) az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának betartására az országban. Akkor a hatalom minden fórumon, intézményben kötelezte a vezetőket, hogy tömegesen ítéljék el, amivel csak azt érték el, hogy hirtelen mindenki meg akarta tudni, mi áll az eredeti szövegben, hiszen még csak alig tíz éve tiporták el a „Prágai tavaszt”. A köztudatban kicsit tréfásan terjedt el, hogy a tizennégy milliós országban húsz millió ember írta alá a tiltakozást. Nevetséges volt, hogy az intézményvezetők egymással versengtek, ki tud több tiltakozó aláírást begyűjteni, és még a temető halottainak névsorát is felhasználták, majd hullarészegre itták magukat, megmutatva a szocialista jellem erkölcsi fölényét. Ám józanabb pillanataikban érezték, hogy inognak a rendszer tartópillérei, éppen lengyel pápát választottak Rómában, és Lengyelországban megindult a hegyomlás. S aki nem tudja szellemileg átfogni a világot, az fizikailag akarja uralni.  Megfigyelés alá helyezték mindazokat, akik bármilyen formában ellenszegültek, vagy csak nem támogatták a „szocializmus építését”.  Ekkor jött létre illegalitásban a Csehszlovákiai Magyarok Jogvédő Bizottsága Duray Miklós vezetésével, aki korábban, 1969 után a diszkreditáltak listájára került, mint Dobos, Szabó Rezső, Mács és még jónéhányan.  A régi rebellisek ismét megfigyelés alá kerültek, és a politikai rendőrség még Fábry Zoltán titkos naplója (később megjelentek részletei, Fábry Zoltán: Üresjárat 1945-1948 Napló a jogfosztottság éveiből, Regio – Madách – Kalligram, Pozsony, 1991) után is nagy erőkkel nyomozott, és megnövelték az ügynöklétszámot a „magyar nacionalizmus elleni” negyedik alosztályukon, ezek között több írót, újságírót, értelmiségit is beszerveztek társaik megfigyelésére. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezeket megsejtve, megerősödött és a Csemadok szervezeti rendszerében  legalizálódott a klubmozgalom, amely egyértelműen ellenzéki, magyar nemzeti hangnemet vett fel, és a rendezvényeik meghívottjai jobbára olyan  történészek, írók, egyéniségek voltak, akik szintén ezt a szellemiséget képviselték. 1975-től céltudatos önszervező nemzetfenntartó programokkal és módszerekkel,  szellemi szabadcsapatként  bontott zászlót a magyar egyetemista klubok (Prága, Brünn, Pozsony, Nyitra, Kassa)  nyári honismereti kerékpártúrája, amely a politikai rendőrséget ugyancsak nagy kihívás elé állította a követhetetlensége és a felbukkanó fiatal, új arcok ellenőrizhetetlensége  miatt.   1977-től a nyári művelődési táborok is feléledtek az 1972-es „befagyasztásból” Őrsújfalun, Somodiban, Ipolyságon és később egyre több helyen.   Ilyen helyeken terjedtek titokban, kézről kézre Janics Kálmán A hontalanság évei 1945-1948 című Svájcban kiadott könyvének legépelt részletei  Illyés Gyula döbbenetes erejű előszavával., amelynek egyik üzenete az volt, hogy ha egy állam nem tud ugyanolyan jól gondoskodni nemzetiségeiről, mint sajátjairól, akkor mondjon le róluk (vagyis adja vissza).  Mács József is  gyakori vendége volt  rendezvényeiknek, ismerte a művet, s a történelmi dokumentumok igazolták regényei tényanyagának történelmi hitelességét. A közönségtalálkozókon a kérdések gyakorta már nem is a regényeire, hanem az akkori történésekre vonatkoztak, és ő nem köntörfalazott. Egy ilyen alkalom volt például a nagykaposi  Erdélyi János Klubban, 1982-ben, bár ő a meghívásra nem javasoltak listáján szerepelt. E sorok írója akkor éppen népművelőként dolgozott, mert a klubmozgalomban 1971-től vállalt szervezői tevékenysége és talán sok egyéb „bűne” miatt kilenc évig nem állhatott katedrára az egyetem befejezése után.  Nem tudhatták, hogy ezzel még több teret és időt adtak arra, hogy ellenükre tehesse azt, amit igaznak, jónak,  szépnek és helyesnek lehet tartani. Igaz, hogy közben  még a publikációtól is eltiltották. Sebaj, segített az írói álnév, amit csak néhányan ismertek, és voltak megbízható szerkesztők is. Akikre számítani lehetett, tették a dolgukat.  Czine Mihály, aki  1978-ban megértette a tenniakaró fiatalok igazi szándékát,  a Sarló hagyományai jegyében Gombaszögtől Őrsújfauig megtett négyszáz kilométer és a tábortüzek melletti egyhetes szellemi feltöltődés láttán ezt írta: „Ezek a fiatalok a lehetetlenre is vállalkoznak, hogy a lehetséges megvalósuljon.”

A magyar iskolák elleni támadások odáig fajultak, hogy 1964-ben már törvénybe akarták iktatni, de a jogvédő bizottság levelei utáni tiltakozási hullám miatt a törvényhozás ülését végleg elnapolták, ám Durayt bebörtönözték. Más eszközöket kerestek a magyar közösség felszámolására, de szerencsére már nem maradt rá eszközük, idejük és erejük sem. Ebben az ellenállásban például az íróknak, újságíróknak  is nagy szerepük volt. Lelki támaszt kaptak Magyarországról is. Például Duray tárgyalásán megjelent Csurka István.

Bátka

A fiatalok két  nevet ismertek igazán: Dobos László és Mács József. Ketten a tilalmi listáról.

Ilyen szélfúvásban, hatalmi ellenszélben, de közösségi hátszélben írta meg az 1980-ban megjelent kötetét.

A Szélfúvásban témájában az árvaság, magára hagyatottság,  hontalanság, otthontalanság, kirekesztettség és megalázó vádaskodás nyomasztó érzése fokozódik elviselhetetlen állapottá és céltalan meneküléssé. Ezek azok a lelki megrázkódtatások, amelyek a felvidéki magyarságot az elmúlt száz évben, különösen 1945 után érték, de ebben a regényben a helyi események történelmi háttérként jelennek meg, mert éppen folyik a kisemmizés vagyonból, nyelvből, történelemből, emberi jogokból, szervezik a magyarok deportálását, nevek és történelmi emlékek tűnnek el. A főhős, hátha a cenzor ezt nem veszi irredentizmusnak, egy erdélyi magyar fiatalember, Hargitai Gergő, aki a háború alatt a román megszállás alatt maradt erdélyi területről szökik Magyarországra, de onnan az elhurcolt leventék sorsára jut, majd hadifogságba, ahonnan megszökik. Hazafelé tartva betér egy gömöri magyar faluba, amelyet ismét Csehszlovákiához csatoltak. Azt hihetnénk, hogy a palóc a székellyel, vagyis magyar a magyarral mindig jól megértik egymást, de az idegen megszállás húsz esztendeje, majd a háborús megrázkódtatás az elcsatolt országrészekben már kikezdte a lelkeket, és olyan előítéleteket ülepített le, mint a hosszan fogvatartottak esetében a fogvatartók iránt szokott kialakulni (Stockholm-szindróma).  Csingiz Ajtmatovnak a mankurtokról írott szürreális valóságábrázolása is hasonló (Egy évszázadnál hosszabb ez a nap). Érdemes ebben jobban elmélyedni, mert annyira pontosan érvényes Ajtmatov látomása a mi helyzetünkre és Mács regényének kérdéskörére is. Arról ír,  hogy  amikor az idegenek elfoglalják a najmánok Sárga Homok területét, a hadifoglyokat kegyetlen módon, koponyájukra húzott nyers tevebőrrel olyan procedúrának vetik alá, hogy agyukból kitörölnek minden emléket. Ezeket a rabszolgává tett embereket mankurtnak nevezték el. „Ha a megkínzottak közül legalább egyet életben találtak, elérték céljukat. Az ilyet megitatták, megszabadították kalodájától, és egy idő után visszaadták erejét, talpra segítették. Ez lett a mankurt-rab, akit erőszakkal megfosztottak emlékezetétől, ezért annyit ért, mint tíz egészséges fogoly…
A mankurt nem tudta, ki ő, milyen törzsből-nemzetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára – egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt… A mankurt, akár a kutya, csak a gazdáit ismerte… De a rábízott feladatot vakon, buzgón, hajthatatlanul elvégezte…” – döbbenetes párhuzam, csak a megszállók és a leigázott nép neve más. A tevebőrt pedig a  fenyegetés, megfélemlítés, kisemmizés vagy pénz, rang, előny esetleg csupán egy lehetőség ígérete helyettesíti.

A másik előítélet a minden idegennel szembeni bizalmatlanság, elzárkózás, mert ismeretlen dolgokat nehezebb elfogadni és befogadni, mint a már megszokott ismertet, mert a változatlanság kényelmesebbnek és biztonságosabbnak tűnik, és a történelmi tapasztalat is ezt igazolja, mert ez a nemzedék már ki tudja hány fosztogatással és erőszakkal járó határváltozást, háborút, megszállást élt meg, ami mindig idegenek, főleg katonák és fosztogatók érkezésével járt együtt.

Hargitai Gergő életének részleteit apránként ismerjük meg. Árva gyerekként egy székely pásztor lett a nevelőapja, de Romániához csatolták őket, ezért román iskolába kellett járnia, ahol semmit sem tanult meg, de verést, megaláztatás kapott bőven a román tanítótól, mert nem tudott románul.  A nevelőapjával együtt legeltetett, s amikor a pásztor meghalt, elindult a nagyvilágba, de kitört a háború, Magyarországra menekült,  besorolták leventének, vitték őket a németek megvédeni Berlint, tőlük szökött meg,  és most itt kötött ki.  Ez Gergő eddigi sorsa. Amit a faluban megélt, azt hat helyi lakosnak az író számára elmondott elbeszéléséből ismerjük meg. Őket kérdi, szólaltaja meg, nem tesz hozzá semmit. A Gergőt  befogadó Pálmainét, a hatalom előtt jó pontokra vágyó és rabvallató stílusú főjegyzőt, a sok embert és hírt ismerő kocsmárost, a kicsit ügyefogyott, de tiszta lelkű kisfiú Mikit, a szerelemmé alakuló  őszinte emberi kapcsolatot álmodó és remélő Esztert és a falu „hírharangját”, Lázárnét, akiknek közlései alapján láthatjuk különböző szemszögekből, különböző magatartásformák, előítéletek, ismeretek alapján ugyanazt a helyzetet, ami Gergő megérkezése és távozása óta körötte kialakult vagy hírként elterjedt.  Az író (akiről semmit nem tudunk) nem véleményez, csak a megkérdezettek szavait közvetíti. Kiváló elgondolás, de nagy kihívás, ha az adott megszólaló személy jellemét, személyiségét, dolgokhoz való hozzáállását minden tekintetben jól akarja megrajzolni: az intellektus, szociális helyzet, képzettség, foglalkozás, életkor  szerinti nyelvi stílusban, nyelvezetben, szókincsben, mondatszerkesztésben, magatartásban, érzelmi indulatokban egyaránt.  Ennek talán kevésbé kidolgozott megformálásáért  az írót a legtöbb kritika, de ennek tökéletes megoldása szinte lehetetlen. Hat emberi dimenziót, közben a Gergőét is megszólaltatni ugyanarra a helyzetre, ráadásul csak Gergő, a falu és a naptári idő ugyanaz, de mindenki más és más helyzetben találkozik Gergővel, ezért bárki a saját belső késztetése szerint szintén változtatja a helyzethez való viszonyát. A szerepek néha viszonylag előre kiszámíthatók, de valamilyen erőteljesebb és hirtelen jött ingerhatás teljesen kiszámíthatatlanná, kuszává teheti a cselekedeteket. Írói bravúrt kíván, és elmondhatjuk, hogy Mács  elég jól megoldotta ezt a feladatot. Persze lehet, ahogyan tették is, félmondatokba, szóhasználatba, helyzetábrázolásba belekötni, hiányosságokat kimutatni, de lehetséges, hogy az ellenkezője is helyes.

A riporternek (újságírónak vagy írónak) elmondott elbeszélésekből inkább az elbeszélők helyzetét, személyiségét ismerjük és azt, hogy ők hogyan találkoztak Gergővel, milyennek látták, mi volt róla a véleményük saját tapasztalataikból illetve előítéleteikből kiindulva vagy a faluban elterjedt általános megítélés szerint.

Gergő hontalan, otthontalan árvának érzi magát, akinek eddig csak egy jótevője volt, a pásztor, aki felnevelte, ezért fenntartásokkal, visszafogottan, de mégis jóhiszeműen fordul mások felé. Őt viszont egészen másként értékelik. A románok szemében leigázott túszként, betörni való rabszolga, Magyarországon székely menekült, a németeknek vérét áldozó katona, Pálmainének a szükséghelyzetben alkalmas szolga, a főjegyző számára hivatali posztjának igazolására megfelelő leleplezhető bűnöző,  a kocsmárosnak kuncsaft, Eszternek álmai lovagja, sorstárs és élettárs reménye, Mikinek megértő és segítőkész barát, Lázárnénak pedig elmondható híranyag, friss szenzáció. A románok szemében magyar, a felvidéki magyar faluban román lesz.  Létezését vonják kétségbe, amikor megtagadják (és megtagadásra akarják kényszeríteni) nevét és származását. Pedig ő csak egy ember akar lenni, olyan, mint a többi, és egy egyén, akinek van neve. Aki otthonra, családra, barátokra, megértő és elfogadó (befogadó) közösségre vágyik. Nem tudjuk meg, hogy mi lett vele  az események végén, de arról van ismeretünk, hogy akit kivet magából a világ, az ha marad, akkor vagy megtörik, behódol, beolvad, elfogadva a kényszerű feltételeket, vagy belerokkan. Ha elmenekül (önmagába vagy a világba, bár nincs hová, de van honnan), akkor vagy senkivé válik, egy szám, statisztikai adat a népességben, alapértékekhez nem ragaszkodó világpolgár, vagy ellenszegülő lesz, aki önmaga vagy a világ ellen fordul.  Ezek a kérdések foglalkoztatják Mácsot a későbbi műveiben is, és nem annyira a kisemmizés okai, amiket nem tud megváltoztatni, legfeljebb dokumentálni, mert megtörténtek, és tényként, adott helyzetként kell tudomásul venni. Regényeiben inkább azt a drámai helyzetet próbálja feltárni, megvilágítani, elemezni, értelmezni és megjeleníteni, hogy miként lehetséges  ezeket a történelmi és egyéni konfliktusokat elviselni, feldolgozni és minél kisebb értékvesztéssel túlélni egy emberi jövőkép reményében. Mert egy népet, népcsoportot is ki lehet semmizni, leigázni, bűnösnek bélyegezni (kollektív bűnösség!), mostohák kezére juttatva szolgává alázni, árvaságra és hontalanságra juttatni, nevének, múltjának, emlékeinek megtagadására, otthonának, szülőföldjének elhagyására kényszeríteni. Ez az a szélesebb dimenzió, amit Gergő sorsa, helyzete, vágya és félelme modellál.

Nincs tipikus helyzet, nincs megfogalmazható egységes megoldás. Az író és hősei révén csak azt látjuk, hogy ilyen helyzetekben milyen magatartásformájú emberek milyen döntéseket vállalnak, s hogy aki önmagát vállalja, az milyen helyzetekkel kerülhet szembe, vagy milyen értékeket menthet meg. Mi ennek az ára? Itt már nem csupán önmaga fizikai létének megmentéséről van szó, hanem a követésre, folytatásra, megtartásra érdemes emberi értékekről is. A tisztelet nem a másságot illeti, hanem a másfajta értékeket, mert a bűn is másság, de nem érték (amit paradox módon negatív értéknek is neveznek).

Elsőként özvegy Pálmainét, helyzetét és elbeszélését ismerjük meg. Jelentős birtok maradt rá, férje a fronton halt meg, és tizennégy éves lányával egyedül él. Jól jön, amikor Gergő nála szolgának jelentkezik, azzal, hogy nincs hová mennie, valahol meg akar állapodni. Felfogadják, és szorgalma, munkabírása, ügyessége és szerénysége a gazdasszonyt is büszkévé teszi, hogy ilyen szolgálóra talált. Nem engedi, hogy az istállóban aludjon, a konyhában ad neki helyet.  Az asszony temetőnél elhaladva emlékezik a férjére, a háborúra, a falu népének akkori magatartására. Először a németek szállásolták be magukat, majd a szovjetek és románok. Gergő megdöbbenve és neheztelve utasítja el, hogy román lenne: „Erdélyi vagyok, Székelyföldről”.  Ám a megértő emberek is nehezen fogják fel, pedig ugyanolyan helyzetben vannak, csak más országban, hogy azért, mert Romániából származik, még lehet magyar:

„… – Hargitai Gergőnek hívják. Alig több húszévesnél. Fogságból jött. Azt állítja magáról, hogy erdélyi.

  • Székely?
  • Tudom is én? Magyarul beszél. Szebben, mint mi.” (…)

„- Onnét való vagyok, ahonnan a nevem. A Hargitáról.   

  • Oszt laknak-e ott magyarok?
  • Csak azok laknak ott – mondta, és úgy nézett ránk, mint az olyanokra, akik azt sem tudják, hogy honnan virrad.
  • Akkor a román hol él? – bújtam bele a boltos, Szász Józsink bőrébe, mert őt minden érdekel.
  • Elég nagy ország. Jut benne hely nekik is.
  • Oszt te mi vagy? Magyar? Román? – jött meg a kedve a beszélgetéshez a lányomnak. Biztosan a sok román katona jutott eszébe, akiktől alig fértünk a házunkban. – Ugye, te nem vagy román?

… – Nem vagyok az, Meg már nem is leszek az. Nem megyek haza…. Hová kívánkozhatnék én, mire lehetnék kíváncsi, mikor nincs is otthonom. De talán nem is jól mondom, amit mondok. Mert otthonom van. Mindig ott, ahol, ahol vagyok. Ahol élek. Ahová az idő szele sodor.”

Egy idegen megjelenése mindig kíváncsiságra tart számot faluhelyen, főleg ha nagyon messziről érkezett. „ – Itt mindenkit megnéznek?  – Akit nem ismernek.” A főjegyző viszont sokkal érdeklődőbb, úgymond hivatali kötelességből. De ő az alkalmazkodás, a mindenkori államhűség és a túlélés művésze, szereti túlteljesíteni, sőt megelőzni a feljebbvaló  hatalom elvárásait. Ezt tette már Masaryk idejében, majd a visszacsatoláskor rögtön Bocskai-ruhát varratott, mindig tudta, hogy mikor hogyan kell megjelenni, együtt inni, vadászni, dorbézolni, rá is szokott („Beteg, ha józan”). Ivott katonatisztekkel, gettóparancsnokkal, a szovjet parancsnok ki is nevezte „sztarosztának”, de akkorra már újabb ruhát viselt, és most azt rebesgetik, hogy újabb változások várhatók, Beneš visszatért, s a németeknek és magyaroknak menniük kell. Ezért valami jelentősebb szolgálattal szeretné bizonyítani, ahogyan az elmúlt húsz évben is, hogy ő a legalkalmasabb a falu élére jegyzőnek. Még nem sejti, hogy a következő bizalmi ember a komiszár lesz, akit szlovák vidékről küldenek majd. Amint hírvivőitől megtudja, hogy idegen van a faluban,  magához rendelteti. S hogy  Gergőnek nincsenek papírjai jó ürügy a meghallgatást kihallgatássá, fenyegető koncepociózus vallatássá alakítani. „Akit a főjegyző beültet a bőrfotelébe, abból azt csinál, amit akar.” – vélekednek róla a faluban. Eleve hazudozó, gyanús alaknak, idegen betolakodónak, románnak beállítva erőlteti ennek a beismerését. Nála a bűnösség vélelme az alapelv, de ritkán tudja magát bárki is ártatlanná tisztázni.  A csendőrök sem csinálták keményebben. Mivel Gergő bicskáján, amit valahol talált, egy román név van, a jegyző őt románnak teszi meg azon a néven, s megfenyegeti, ha nem ismeri be, akkor elviteti innen. Gergőnek elege lesz ebből a megalázó és hitvány eljárásból: „Az vagyok, akinek a főjegyző úr gondol.”  Talán már ekkor tudatosul benne, hogy ez sem lesz már az otthona, ahol magyarok forgatják ki magyarságából, és még a nevét is megkérdőjelezik. Hiába mondja el élete keserű kálváriáját, hogyan akartak belőle románt csinálni a román iskolában, ahová azért íratta a nevelőapja, mert mindenki azt mondta neki, hogy csak a románnal juthat előbbre.  „Merthogy az az ország, ahol a magyarok is élnek Románia. A románok jót akarnak a magyar gyerekeknek. Jobbat, mint a szüleik. Érvényesülést. Mindez megzavarta a nevelőapja fejét. Kivette a magyar iskolából, és átíratta a románba.  – Aztán mi lett belőled a román iskolában? – Semmi. Pásztorkodtam. Más gazdák nyájával jártam a Hargitát.“  A főjegyző már Gergő megérkezése előtt lezárta magában az ügyet, csak szereti meggyötörni és beismerésre rászedni kiszemelt áldozatát.

„Maradhatsz a falunkban, román!” – engedi el végül, de nem árulja el, mi lesz a folytatás. A főjegyzőtől terjed el Gergőről, hogy román, a kézbesítő „jóvoltából”, akinek szándékosan mondta el, ismerve  híresztelő jellemét.

A kocsmáros, Szász Józsi (jellemzése és foglalkozása alapján nem nehér ráismernünk benne az író édesapjára) minden titkok tudója, mert hozzá mindenki betér, aki a faluba érkezik, s az ital mellett beszédesebbek az emberek. Bár ismeri a főjegyző ravasz alattomosságát, sunyi helyezkedő jellemtelenségét, hiszen adott már csendőrkézre ártatlan szökött katonát is, akit aztán a falu határában lőttek agyon, ezért kételkedik a megállapításaiban, de azért Gergőről beszélve őt mindig csak „román”-nak nevezi, ahogyan a faluban elterjedt, ő sem akar kilógni a sorból.  Pedig a saját fülével hallotta a kocsmában Gergő történetét, amikor egy másik gazda szolgájával együtt betértek, eleinte szótlan volt a jegyzőnél szerzett tapasztalatok után, de néhány pohár után beszédesebb lett:

„ – … mit csináljak? Nem vagyok román, de senki nem hisz nekem.

  • Légy román! Járj a kedvében mindenkinek. Légy olyan, amilyennek ők akarják.”

 – hangzik a jóhiszemű tanács, és a szervilis, lojálisnak látszani akarók ezt tették, tizezrével, amikor bűn volt magyarnak lenni, reszlovakizáltak a felvidéken, ukránná lettek Kárpátalján, románná Erdélyben. Ennek előszelét mutatja meg ez a néhány mondat. A kocsmában a szomszéd asztalnál ülők dicsekvésnek, messziről jöt ember meséjének szólták le Gergő elbeszélését, ezért ő felpattant:

„A román végül is meggondolta a dolgot. Nem ugrott neki a Borzas Sándor torkának. Visszaült a helyére. Pedig úgy pattant fel, mint a labda. Mint a megsebzett vadkan. Még én is elindultam feléjük. Azt hittem, hogy közbe kell avatkoznom. Majd minden vasárnap adódik alkalom kakaskodásra. De nem lett huzavona, összeakaszkodás. A román fújt egy nagyot, és összeroskadva ült e helyére. Ennyi volt az egész.  Ahogy a pult mögül elnéztem, arra gondoltam, hogy esetleg született magyar…” – beszéli el a kocsmáros, mert ha vele ezt tenné, ő sem hagyná annyiban, „… pedig a bizonyítgatásnak gyűlölködés és verekedés a vége.”

A kocsmában hangzik el Gergő keserves, magába roskadó vallomása, hogy a fogolytábor kegyetlenebb volt, de ebben a faluban annál is jobban fáj, hogy elvették a nevét, magyarságát, mindenéből kiforgatták, és sehová nem mehet, mert Erdélyben és Délvidéken is gyilkolják már a magyarokat az új rendszerek fasisztái.  Már a kocsmáros is tudja róla, hogy a félkarú postás fiával, Mikivel nagyon jól megbarátkozott, átjár hozzá, megjavítgatja a játékait, farag újakat is. És az sem titok a faluban, hogy eljárogat Varró Eszter szolgálólányhoz, és jól megvannak együtt.

Mikinek, akinek állandó kedvtelése a galambok etetése, gondozása, az a véleménye  Gergőről, hogy ő a legjobb ember. Nem járt iskolába, mert még mindig nem nyitották meg a háború óta. Illetve jött egy tanítónő, de a gyerekek nem értették, mit beszél, csak dalolni tudtak, La-la-la. Nem tudták, mit énekelnek. Aztán a tanítónő elment végleg.  Gergő rájön, hogy nem magyar tanítónőt küldtek, aki belátta, hogy ez nem neki való feladat, szerete a tanítványait, ezért nem gyötörte, csak daloltatta őket, majd szomorúan elment. Gergő ígért Mikinek egy kereplőt, nagyon várta, hogy elkészüljön. Aztán reggel szól Mikinek, hogy elkészült, majd megmutatja, de sietnie kell a főjegyzőhöz.  Amikor visszatért, nagyon mérges volt, de a kereplőt odaadta. A réten a többi gyereknek dicsekedett, de hiába mondta, hogy Gergő csinálta, azok csak azt szajkózták, hogya román. Dulakodás lett belőle, jól megverték a többiek, de büszke volt rá, hogy védelmére kelhetett. Az önbizalma is megjött, és megharagudott mindenkire, aki románnak nevezte. Aztán Gergő mesélt neki a Hargitáról, és olyan meséket is mondott, amilyeneket az apjától is hallott már. Ez is őt igazolta, hogy magyar Gergő is, még egy könyvet is kapott tőle, székely népmeséket. A Biblia mellé tette. Aztán egyszer az apja, a postás mondta el, hogy Gergőt a főjegyző át akarja adni a román hatóságoknak, de Miki ellenkezik

„Engem annyira felzaklatott a hír, hogy nem tudtam uralkodni magamon.

  • Nem román – szóltam közbe. – Nem is volt soha!
  • Elhallgass, mert nyakon váglak – mordult rám édesapám. – Te még gyerek vagy. Ne avatkozz a felnőttek dolgába.
  • Akkor se román! – hajtottam a magam igazát. Ugyanolyan meséket tud, mint maga. Oszt maga román-e? …”

Az apja nyakon verte, ne feleseljen vele, de Miki csak mondta az igazát, elment a csűrbe, ebédre sem ment be. Majd azon kesergett később, hogy Gergő elment szó nélkül. Pedig legalább tőle elköszönhetett volna.

A könyv egyik legjobban megrajzolt fejezete Varró Eszter elbeszélése, aki megálmodta, hogy megérkezik az életébe az, akire várt, aki gyermeke apja lehet, akivel közösen saját házuk lesz, de az álom végén a háborúban férjüket elvesztő síró asszonyok között látja magát. Szántás, vetés idején egymáshoz közel dolgoztak, s rájött, hogy ő az, akivel álmodott. Esztert nem érdekelte, hogy mit híresztelnek a faluban, hogy állítólag román katonaként már járt  a faluban, és akkor nézte ki magának Pálmainé házát (és van kritikus, aki ezt értő olvasás híján szintén készpénznek veszi, tényként állítja Gergőről, mint Csanda Sándor – Szélfúvásban, in:  Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai, Madách Kiadó, Pozsony, 1985, 132-135. old.).  Csakugyan átment a falun, de  fogolyként, amikor a németek vitték a magyar leventéket.

  „ – És most nézz rám. De jól nézz meg! Ugye, nem vagyok román? Ugye, csak rám fogják? – kérdezte úgy, mintha keserűlapuba harapott volna.

  • Nekem ilyet ne mondj! Nekem mindegy, hogy mi vagy. Téged nézlek, nem a fajtádat!
  • Okos lány vagy, Esztike.”

Eszter szintén otthontalannak érezte magát, hat gyerekből az első, és amikor elvégezte az iskolát, az anyja elküldte, tartsa el magát, akkor több lesz a hely a házban. Hatodik éve szolgál ennél a gazdánál, de a keresetét hazaadja, segíti szüleit, testvéreit. De ez is árvaság, hontalanság, egyedül, távol a szüleitől. Gergővel rokonlelkek, és szolgák mindketten, együtt szeretnének szabadulni, saját lábukra állni valahol, egy másik faluban, ahol nem veszik el a nevét, sem a származását nem tagadják.  Miki mellett Eszter az, aki másokkal szemben is pártját fogja Gergőnek.

„ Soha nem voltam szerelmes. Arra neveltek, hogy a munkába legyek szerelmes, akkor lesz belőlem jó szolgáló. Nem tudom, mi történt a lelkemmel. Szívemből sajnáltam Gergőt. Ha meg arra gondoltam, hogy bántják, forrt bennem a méreg, mint a megkötött kutyában. Beleéltem magam a pártolásába. Megfenyegettem Faragónét. Ha nem hagyja abba a piszkolódást, ha nem fogja be a mocskos pofáját, kitépem a haját, belerúgok a seggébe. A főjegyzőt is kihajítom az irodájából. Rimaszombatig kergetem. Menjen börtönigazgatónak, kínozza a rabokat. Gergőnek hagyjon békét.

Olyan szépen mondta a földünk végében, hogy Esztike.”

A kettejük kapcsolata egyre szorosabb lesz, álmodoznak, ábrándoznak, de a világ mögöttük egyre sötétebb. A faluban Gergőt gyalázzák, Pálmainé üldözi Gergőt a gerjedelmével, még az ágyába is bemászott, a kocsmáros helyére egy szlovák embert hoznak, és valami szlovák komiszárnak keresnek már szállást, akinek még a főjegyzőnél is nagyobb hatalma lesz. Az országban pedig az a hír járja, hogy a magyarokat elviszik Csehországba vagy Magyarországra, mert bűnös nép, segítettek Hitlernek szétverni Csehszlovákiát. De sokan ezt is csak üres híresztelésnek tekintik. Dologidő van, a földet meg kell művelni, nem politizálni. A szerelmesek terveire újabb árnyék nehezül. Értesítés jön, hogy Gergőt átadják a román hatóságnak. Már nem tér vissza Eszterhez, eltűnik. El sem búcsúzott.

Az utolsó elbeszélő, mintegy epilógusként, Lázárné, a falu legtájékozottabbnak tartott személye.

   „- Mit akar tőlem?

  • Annyit, csupán csak annyit, Lázárné – mondta az író -, hogy itt volt ez a román. Ez a Gargitai Gergő. Mindenkinek volt valami köze hozzá. Valamilyen formában kapcsolatba került vele. Ha másképp nem, hát úgy, hogy egy ideig a falubelijének tartotta. Aztán nyomtalanul eltűnt. Mi történt tulajdonképpen?
  • Azt senki se tudja egészen pontosan. Az eltűnését meg homály fedi. Bár akkor este, amikor másnap már bottal üthették a nyomát, mi láttunk ezt-azt az urammal.”

Lázárnétól csak annyit lehetett megtudni, hogy akkor egész este, éjszaka kint volt, látta, hogy Gergő elhagyja a Pálmainé házát, és elindult a temető felé az erdőnek, és Eszter később mindenfelé kereste. Hiába. Másnap már mindenki tudta, hogy elment, de senki nem tudja merre, csak találgatások vannak, hogy talán megölte magát, vagy csak elbujdosott a hatóság elől, mert nem bírta elviselni a megaláztatást, amit vele, ellene elkövettek a főjegyzőtől kezdve mindazokig, akik lerománozták és nem fogadták el a nevét. Már Lázárné is kezdi sajnálni, hogy hitt a hazugságoknak, mert az az igaz ember, aki vállalja nevét, nyelvét, családját, fajtáját. És becstelen, aki el akarja tőle ezeket venni. Aki meg önként mond le róla, az csak nevetségessé válhat, nem tisztességes emberre valló cselekedet.

A kritika összességében kedvezően értékelte a könyvet. Kiss Dénes szerint (A MEDOSZ Lapja, 1981. szept. 15., 18. szám, 4. old.) „könyve… sajátos műfajúnak mondható. Ha úgy vesszük, hat elbeszélés azonos főhőssel, de regénynek is tekinthetjük, amelynek hat fejezete izgalmasan egészíti ki egymást. … Mács József finom írói eszközökkel fokozatosan bontja ki a mindvégig rejtőzködő mondanivalót. Sose harsány, nem felháborítani akar, hanem átéreztetni azt a visszásságot, amelybe százerek, milliók kerültek. … bár a legegyszerűbb írói eszközökkel alkot, valójában remekel, ahogy fölépíti a mondanivalóját. … S talán törvényszerű, hogy végül is befejezetlen a mű, nem tudjuk meg – nem tudhatjuk meg! – a főhős további sorsát. Ahogy az a valóságban is a történelem titka.”

Nácsa Klára (Mács József regényeiről, Népszava, 1984. január 21., 11. old.) úgy látja: „Sokan tartották – s talán nem is mindig jogtalanul – cselekményközpontúnak és didaktikusnak Mács József írásait. Valóban inkább elbeszél, mint átvilágít; többnyire eseményt mond el, nem jellemet rajzol; inkább tudósít, mint az egyéni sorsok drámáját bontja ki. Inkább a közösség állapota jelenik meg kissé jelképesre stilizált hőseiben, mint a személyes sors tragikumának belső rajza. Ezért marad némileg arctalan a Szélfúvásban hőse is…”

Medvigy Endre Mács műveinek értő bírálója, és az elcsatolt területek helyzetéről, irodalmáról is széleskörű és mély  ismeretekkel bír (Erdélyi Szövetség, 2009, 2. félév, 17 – 9. old.). A Szélfúvásban ismertetésében megemlíti, hogy a nemzettudat, a sorsközösség érzésének elhalványulása és a tudatos népbutítás is hozzájárult ahhoz, hogy Gergőben a gömöri magyar falu emberei (néhány kivétellel) nem ismernek önmagukra.  „Kedvesét, szíve választottját is hamar megtalálja. Mint a szürrealista alkotásokban, Mács József regényében is fontos szerepe van az álomnak. Varró Eszter csalhatatlan női ösztöneivel nem csupán megérzi, hanem megálmodja az akkor még ismeretlen férfi érkezését. Az álom hamarosan valósággá válik. Hargitai Gergővel megismerik és megkedvelik egymást. Kölcsönös rokonszenvre, testi-lelki vonzalomra épülő, egyre meghittebb kapcsolatuk a későbbiekben a gömöri falu paraszti közösségét erősíthetné. Ebben a balladás történetben is megakadályozza a vak sors vagy a nemzettudat, nemzetiségi tudat halványodásából következő végzetes félreértés, hogy az egymáshoz illő szerelmesek együtt maradjanak. … Az író a szokványos megoldásokat mellőzve, sajátos módon építi fel regényét.Hat fejezetre, hat novellára, ha úgy tetszik, hat vallomásra tagolja azt.” 

Székelyhidi Ágoston (Olvasónapló, Szenvedélyek és szenvedések, Hajdu-Bihari Napló, 1984. jan. 7., 8. oldal)  összevetve az Adósságtörlesztés főhősével kiemeli, hogy a fiatal tanító vagy behódol a hatalomnak, szlovákká lesz és taníthat szlovákul vagy elhagyja a hivatását, a falut, vagy az országot is.  Gergőtől viszont hatalmi önkénnyel veszik a nevét, magyarságát, mert ebben az időszakban (sem) állt egyazon oldalon a többség akarata az igazságossággal. „ … a mélyben az emberi azonosság és az emberi méltóság érvényesítésének a lehetősége illetve lehetetlensége feszül. … Vajon a fordulatokkal járó megpróbáltatáson, tisztázatlanságon ösztönösen képes lesz-e fölülkerekedni a tömeg hatalmi és politikai képviselete a tömeg javára? Ebben állt a végső tét és kérdés. Mács József pedig az erőviszonyok törvényének, a tudatosság és a cselekvőképesség korlátozottságának és szabadságának egyértelmű ábrázolásával válaszolt. Nem hagyva kétséget sem abban, hogy a többség és az igazságosság elve kölcsönösen és együtt valósulhat meg, és megvalósulhat; sem abban, hogy minden más történelmi előzmény és körülmény torzító hatását is le kell vetnie közben. Hősei ebben a térben mozognak. Ezért tévelyegtek, ezért buktak el, ezért őrizték konokul személyes méltóságukat és igazukat; ezért vállalták a terheket.” Ez a pontos látlelet Mács későbbi regényeiben is markánsan felismerhető, szinte Mács írói kérdésfelvetéseinek azonosító kódja.

Botlik József (Mács József regényeiről, Új Forrás, 1981. augusztus, 4. szám, 53 54. oldal) kevesli az Adósságtörlesztés után a Szélfúvásban c. művének hozadékát, bár addigi legsikerültebb regényének tarja, de Dobos és Duba hetvenes években megjelent regényei mellett (Egy szál ingben, Ívnak a csukák) halványabbnak.

Sándor László szerint viszont (Magyar Nemzet, 1981. május 10., 13. old.) talán alaposabban ismerte a hontalanság viszonyait, a felvidéki írók műveit, Mács regényét az élvonalhoz való felzárkózásként értékeli. A kritikus később a két regény egy kötetben való megjelenése után ismét véleményezi ezt is (Mács József regényei, Magyar Nemzet, 1984. február 12., 6. old.) párhuzamosan Szekeres Bálint történetével, és leszögezi, hogy számon lehet esetleg kérni az alaposabb műgondot, az igényesebb építkezést, „nem vitathatja azonban az emberi sorsok drámai alakulásának hiteles, valós bemutatását a korszak történelmi eseményeinek tablóján. Lényegében ebben van Mács József regényeinek értéke.”

Jellemző a korszak „internacionalista” propagandájára, hogy a Népszabadságban Seres József (Népszabadság, 1981. február 4., 7. old.) ilyeneket is leírt, ma már megmosolyogjuk, de akkor ez volt az irányvonal: „Kár, hogy Mács József Hargitai Gergő esetében éppen a nemzetiségi hovatartozás kérdését élezi ki, illetve ha több szempontból ez segíti is elő az emberi szenvedélyek (szerelem, önbecsülés, megértés utáni vágy és a többi) rajzát, nem sikerült jobban tompítani ezt a felületesen szemlélő előtt így könnyen magyarkodásnak tetsző magatartást….” Döbbenet. Mintha nem éppen azért került négy és fél millió ember Csehszlovákiában a fasisztákkal egy szinten a megbízhatatlanok listájára, mert „megbízhatatlan az, aki német vagy magyar nemzetiségű” (a tényleges fasiszták csak másodsorban megbízhatatlanként szerepelnek ebben a rendeletben), amiért teljes jogfosztás haláltábor, halálmenet, teljes vagyonelkobzás, deportálás járhatott. Benes dekrétumainak végrehajtásában annyi történt, hogy a korábbi rendeletekben  a zsidót átírták németre illetve magyarra, és ugyanaz az eljárás vonatkozott rájuk. És ezt nem a szerbek, románok vagy szlovákok kérik számon Mács Józsefen, hogy úgymond magyarkodik.

Nem hitelesített források szerint egyes pozsonyi elvtársak kérték budapesti barátaikat, hogy Mácsra koppintsanak rá. Jellemző.

Azok neve már feledésben merült, Mács regénye viszont még ma is élményszámba menő, érdekes és értékes olvasmány. Abban az időben pedig rögtön elfogyott a könyvesboltokból, és még két kiadást megélt.

Mihályi Molnár László