Trianon árnyéka a Felvidéken

„ … mély kötelesség: szeretni és szolgálni a népet, melyhez nyelv, emlék, jó és rossz sors, s nyelvnél és fajtánál is erősebb kötőanyagok, a közös nemzeti sors kötöz… Ez a dolgunk, Európában.” (Márai Sándor)

Aki ezt nem éli,  annak nem fáj,  és nem  érzi.  S aki nem érzi, az nem is érti sorsunk keresztútját.  Pedig jó lenne, ha mások is felfognák, hogy nem lehet sokáig büntetlenül élni sorsunk ellenében.

Mert ha nem találunk választ magyar létünk értelmére ebben a lelkéből és emberi alapértékeiből kiforgatott és kiforduló világban, akkor önérzetünk és önbecsülésünk lelki tartópilléreit összezúzza és felemészti az idő.  Ennek pótolhatatlan alkotórésze az egyéni és nemzeti  öntudat, ami szilárd önismeretet és önértékelést feltételez. A nemzet vagy bármilyen  közösség számára az önismeret  történelmi tisztánlátást jelent. Jól és helyesen ismerni az elmúlt idők viszonyait, helyzetét, történéseit, hogy ismerve az előre mutató összetevőket és a zsákutcák tényezőit tudjunk helyes felismeréseket, hasznos tapasztalatokat szerezni megmaradásunk és gyarapodásunk érdekében. Van, aki úgy látja, hogy az emberiség története, történelme nem más, mint állandó harc a legelőkért.

Amiről itt szólni szeretnénk, az csak egy szelete az időnek, és csak a saját jogos, egy évezrede jogfolytonosan örökös, őshonos legelőnk, a Szent Korona Országa, annak is északi, felvidéki része.

Sütő András írja, hogy „amíg egy népnek titkai vannak, addig nincs meghódítva”.

A történelmünkben rejlő  magatartásformáink, hagyományunk, nyelvünk  és nyelvünk által is kódolt észjárásunk a mi titkunk. Ezért kell és feltétlen szükséges múltunkról mindig hitelesen számot adnunk, amint a pásztor elszámol a nyájjal minden behajtás után, és jaj neki, ha nem valós a lista, mert jutalmát, családja megélhetését és jövőjét talán éppen abból osztják ki neki, amit hozzáírt.

Hazugságra nem lehet sem megélhetést, sem családot, sem jövőt, sem országot építeni, de az igazság útjára lépve életet nyerhetünk. Magyarként lettünk keresztények, és keresztényként maradtunk meg magyarnak! Magyarország fennállásának, jelenlétének 1100 éve ennek az igazságnak a csodája, mert közben mellettünk és fölöttünk elenyésztek országok, hatalmak, birodalmak, de mi itt vagyunk. Sem tatár, sem török, sem Habsburg, sem szovjet, sem német, sem csehszlovák, sem jugoszláv hatalom nincs már, mert nem kerülhették el sorsukat. A nagyhatalmi gőg és birtoklási vágy szülte térképrajzoló gátlástalanság hozott létre egy azelőtt soha nem létezett államalakulatot, Csehszlovákiát. Húsz év után kimúlt, és 1945 utáni feltámasztását követően is csak 47 évig bírta ki, mintegy mesterségesen életben tartva az intenzív osztályon. Nem hiába mondták annak idején, hogy ez az ország is Trianon halva született gyermeke volt.  Míg Jugoszláviában véres, tömeggyilkos háborút eredményezett a természetes (vagy felébresztett) önrendelkezés vágya, addig Csehszlovákia (ismét nagyhatalmi, geopolitikai akaratból) önmagát számolta fel 1992-ben. Népakarat nélkül jött létre, és népakart nélkül szűnt meg.

Ez is mutatja, hogy mennyire tarthatatlan az emberi gyarlóságból fogant önkényes emberi beavatkozás abba a természetes rendbe, amely évszázadok, évezredek folyamán az emberi társadalom és a természet optimális egyensúlyának megtartására törekedve alakult ki.  Jól érzékelhetőek ezek a tünetek itt Hídvégardóban is, amely az ország belső területéről a határmegvonással perifériára került, a megkapta a Magyarország legészakibb települése jelzőt. A Bódva folyó mentének természetes gazdasági, piaci, társadalmi kapcsolatait vágták ketté, elsorvasztva a fejlődő és fejleszthető életviszonyokat.  Míg a határtól északabbra lévő települések lélekszáma gyarapodott, Hídvégardó népessége közel egyharmadára apadt, elöregedett, mint még jópár község a környéken (például Tornabarakony, ahol 2015-ben csupán 22 bejelentett lakos élt).  A demográfiai furcsaságok hátterében is eltorzult lelkületű döntéshozók nagyhatalmi érdekei lapulnak.  A megmaradt Magyarországot, lecsonkolt állapotban arra ítélték, hogy önként behódoljon vagy pusztuljon el. Egyik sem történt.  Mindkét területrablás után (1920, 1945) talpra állt, és utolérte a létrehozóik által dédelgetett szomszédait.  Nekünk csak két erőforrásunk maradt: önbecsülésünk helyreállítása és a jó Isten kegyelme. Ennyi is elegendő, ahol a hit cselekvő erővé változik, s az megteremti a létfeltételeket is. Az elcsatolt területek magyar népének mindig erőt és önbizalmat adott a maradék Magyarország léte, ereje, sikerei.  Bár a Felvidéken az összlakosság az elmúlt száz évben szinte a kétszeresére nőtt, ugyanakkor a magyarok összlétszáma a felére apadt. Súlyos veszteségek árán, de megmaradtunk, ami önmagában is siker ilyen körülmények között, de máig gyűlölet forrása azok szemében, akik pár évtizedre tervezték felszámolásunkat, beolvasztásunkat, eltűnésünket a térképekről is.  Ez a mi „megbocsáthatatlan bűnünk”…

Az elszakított területeken persze nem csupán jogfosztással, megfélemlítéssel, kirekesztő intézkedésekkel akartak (s akarnak ma is) megalázni, kisemmizni, hanem megszégyenítéssel is, hogy feladjuk önbecsülésünket.  A megszálló utódállamok a politika rabszolgájává, ágyasává tették a történetírást, hogy igazolást gyártsanak jelenlétükre, és hogy a magyarokat bűnös, ezer évig őket elnyomó gyalázatos és bűnös népként mutassák be. Ezzel az alaptalan bűntudattal oltják be az iskolai tananyagot is, hogy az ott tanuló magyar gyerekek szégyelljék származásukat, magyarságukat, történelmüket, és igyekezzenek megszabadulni ettől a megbélyegzéstől. És nem azért akarnak rávenni az „államnyelv” tökéletes elsajátítására, hogy úgymond érvényesüljünk, hanem hogy elfelejtsük a magyart!  Ráadásul meghurcolják vagy akár halálra is ítélik, mint Esterházy Jánost, ha más véleményen van.

Vajon mit várhatunk egy olyan országban, merre kellene keresnünk a megbékélést, ahol  a nemzetünk  boldoggá avatás előtt álló mártírját máig nem követték meg a hatalom képviselői.  Inkább megrágalmazzák, meghurcolják azt is, aki néhány igazságot ki mer mondani a szlovák-magyar viszonyról, a magyar történelemről, mint az Falath Zsuzsannával történt, aki szlovákként az egyetemen, történelmi tanulmányai során döbbent rá a félrevezető tankönyvi hazugságokra, aki csak húszéves korában tudta meg, hogy nagyapja magyar volt, mert a szégyen bélyegétől féltették a gyerekeket.  S amikor a szlovák sajtóban még akadémiai tényezők részéről is megrágalmazták, akkor szolidaritásból és felmenői iránti tiszteletből a nemzeti hovatartozásként a népszámláláskor a magyart írta be.  És  ez csak egy eset a sokezer helytállásból. Amit gyászosan ellensúlyos  sok százezer eltévelyedés.

Lássuk tehát az elmúlt évszázad kezdeti történéseit, folyamatait.

Csehszlovákia megalakulása:

„Népszavazás útján nem alakult volna meg Csehszlovákia” (Masaryk)

Csehszlovákia a két világháború közötti időben (1918 – 1938)

1. Csehszlovákia a győztes antant nagyhatalmak (angol, francia, amerikai) akaratából és támogatásával jött létre, amihez cseh és szlovák politikai csoportokat is találtak és pénzeltek már a háború alatt, hogy a kellő pillanatban fel tudják őket mutatni majdani befektetési területeik gyarapítására. Konkurens cégeket söpörtek el, kiterjesztehették piacaikat,  és a zsákmányból egyenlítették ki a háborús kiadásokra felvett milliárdos hiteleket.
2. Külföldön élő csehek és szlovákok T. G. Masaryk és Edvard Beneš szervezésében egy szlovák származású hírességgel, a francia légierő tábornokával Milan Rastislav Štefánikkal közösen terjesztették elő terveiket és területi elképzeléseiket (kezdetben még nem szerepeltek a térképen a magyar többségű területek, pl. Csallóköz, Bodrogköz).
3. 1915-ben a csehek és szlovákok emigrációjának képviselői az USA-ban, Clevelandben egyezséget kötöttek, majd ezt 1918-ban Pitsburgben megerősítették egy szerzősdéssel, hogy közös államot hoznak létre. Ekkor még a csehek és szlovákok közös államaként  képzelték el.  Felhívásokat és kiáltványokat adtak ki, úgymond a demokrácia nevében, hogy népszerűsítsék magukat.
4. Masaryk egyik szlovák híve Vavro Šrobár szervezte a Felvidék északi területein a szlovák elszakadási programot. Ezek a szervezkedők 1918 májusában   Túrócszentmártonban arról döntöttek, hogy a csehekkel közös államban akarnak élni. Később 1918. október 30-án Túrócszentmártonban az oda összegyűlt és senki által meg nem választott önjelöltek Szlovák Nemzeti Tanács néven egy nyilatkozattal (DEKLARÁCIÓ) csatlakoztak a csehek által már kikiáltott Csehszlovákiához. Akkor még nem tudták, hogy Beneš már megegyezett a franciákkal, hogy nem lesz önálló szlovák nemzet. Így született meg a „csehszlovák nemzet” fogalma, mivel a kijelölt területen egyik nemzet sem alkotott volna többséget, hiszen 3 és fél millió németet és közel egy millió magyart csatoltak ide. A csehek és szlovákok együttesen csupán 63 (!) százalékot képeztek, így már  többségi nemzetként deklarálhatták magukat az országban.  Például a magyar tannyelvű  iskolákban  egészen 1938-ig  kötelező tantárgy volt a „csehszlovák nyelv”, bár a Felvidéken ez a szlovákot jelentette, de a nemzetközi fórumok felé ezzel az álcával takarták ezt az alapvető hazugságot.
5.  A háború végén 1918. október 28-án Prágában  kikiáltják Csehszlovákia megalakulását arra hivatkozva, hogy ez a „csehszlovák” nemzet akarata. Valójában Csehszlovákiában soha nem tartottak népszavazást arról, hogy melyik nemzetrész hová akar tartozni, tehát az önrendelkezés elvét és jogát (amit az amerikai elnök Wilson követelt) soha nem lehetett érvényesíteni.    

CSEHSZLOVÁKIA NEM AZ ÖNRENDELKEZÉS JOGA ALAPJÁN ALAKULT MEG, hanem nagyhatalmi érdekek szándéka, akarata, támogatása szerint.

6. Csehszlovákia egy soknemzetiségű államként jött létre, de végleges határait csak 1920. június 4-én, a versailles-i Trianon palotában kikényszerített és aláírt szerződésben rögzítették.
7. Csehszlovákiát polgári demokratikus köztársaságként deklarálták, amelynek törvényhozása a 300 tagot számláló, hat évre választott képviselőházból és 150 tagot számláló, kilenc évre választott szenátusból állt. A képviselőház és a szenátus közösen választotta a köztársasági elnököt, hét évre Az új törvény értelmében a választások pártok által jelölt listák alapján történtek, és titkosak voltak. Az első választásokat 1920 áprilisára írta ki az elnök. Pénzbirság terhe alatt kötelező volt a választásokon a részvétel.

Lakossága

Csehszlovákia nemzetiségi megoszlása (1921-ben, cseh statisztika szerint,  a magyar iskolák és intézmények bezárása, az állami alkalmazottak elüldözése és a megfélemlítő sortüzek után )

Teljes népesség: 13 607 385
Csehszlovák: 8 759 701 (64,37%)
Német nemzetiségiek: 3  123 305 (22,95%)
magyarok: 744 621 (5,47%)
ruténok: 461 449 (3,39%)
zsidó vallásúak: 180 534 (1,33%)
lengyelek: 75 852 (0,56%)
egyéb 23 139 (0,17%)
külföldiek:  238 784 (1,75%)

A két világháború közötti „első csehszlovák köztársaság” területe 140 ezer km²,
lakossága 1930-ban 14,7 millió fő volt,  (ebből
66,6% „csehszlovák”,
22,3% német,
4,8% magyar,
3,8% ukrán,
1,3% zsidó, 0,6% lengyel).

1991-ben, felbomlás előtt:  15 600 000 fő.

Etnikumok: cseh 54,1%, szlovák 31%, morva 8,7%, magyar 3,8%, roma 0,7%

A Párizs környéki békeszerződések által Csehszlovákiában tulajdonképpen az Osztrák–Magyar Monarchia kicsinyített mását hozták létre nemzetiségi szerkezetét és gazdasági aránytalanságait kopírozva.

A nem szláv népek rovására történő szervezett asszimiláló politika egyik jellemző példája POZSONY esete:

1. Fővárosnak a terület legnagyobb városát, a 80 ezres nagyságú Pozsonyt jelölték ki, bár ott akkor a szlovákok csupán    15 %-ot képeztek. Nevét 1918-ban Wilsonvárosra majd Bratislavára változtatták egy kétes okirat szerinti ószláv jellegre visszavezetve.

Pozsony népességének alakulása a betelepítések, kitelepítések és környező falvak hozzácsatolása folyamán:

1910-ben
78 223 lakosából 32 790 német (42%), 31 705 magyar (41%), 11 673 szlovák (15%), 351 horvát, 33 román, 24 szerb, 9 ruszin, 1638 fő egyéb anyanyelvű volt.

1919-ben
83 200 lakosából 30 165 német(36 %), 27 397 csehszlovák (33 %) , 24 126 magyar (29 %) , 84 ruszin és 1428 egyéb nemzetiségű volt.

1921-ben
93 189 lakosából 37 038 csehszlovák (39 %), 25 837 német, 20 731 magyar (22 %), 3758 zsidó, 257 egyéb és 5568 „külföldi” volt.

1930-ban  a betelepítések és a falvak hozzácsatolása után, amikor a számlálóbiztosok felülbírálhatták a személyek önbevallását nemzeti hovatartozásukról.

123 844 lakosából 60 013 csehszlovák (48%), 32 801 német (26%), 18 890 magyar (15%), 12 140 fő egyéb (11% – 4747 zsidó, 199 ruszin, 247 egyéb, 6947 állampolgárság nélkül) volt.

1991-ben
442 197 lakosából 401 848 szlovák (91%), 20 312 magyar (5%), 9 965 cseh (2%), 1 393 morva, 558 cigány, 410 ukrán, 265 ruszin, 79 sziléz, 7 367 fő egyéb volt. 1991-ben 442 197 lakosából 401 848 szlovák (91%), 20 312 magyar (5%), 9 965 cseh (2%), 1 393 morva, 558 cigány, 410 ukrán, 265 ruszin, 79 sziléz, 7 367 fő egyéb volt.

2001-ben
428 672 lakosából 391 761 szlovák (91,4%), 16 451 magyar (3,8%), 7972 cseh (1,9%), 1200 német, 461 ruszin, 452 ukrán és 417 fő cigány volt.

2011-ben
411 228 lakosából 373 571 szlovák (90,5%), 14 119 magyar (3,4%), 5445 cseh (1,3%) volt.

—

1938-ban a müncheni egyezmény során a Harmadik Birodalomhoz csatolták a német többségű csehországi Szudéta-vidéket, illetve az első bécsi döntés során Magyarországhoz a Felvidék déli, magyar többségű részét, majd Kárpátalját is. Mindkét esetben nagyjából követve az etnikai határokat.

később:

1939. március 14-én Jozef Tiso kikiáltotta a Szlovák Köztársaságot, amely valójában a Német Birodalom bábállama volt csupán, és hadseregével a világháború egyik kezdeményezője lett Hitler oldalán Lengyelország megszállásakor a német hadsereg oldalán vonult be.

1945-ben szovjet kommunista segítséggel Csehszlovákia ismét újjáalakult. Az Edvard Beneš által megalkotott és róla elnevezett Beneš-dekrétumok, alapján a németeket és a magyarokat kollektíven felelőssé tette a háborúért, elrendelte deportálásukat és elvette tőlük a csehszlovák állampolgárságukat, jelentős tömegeknek kb. 3 millió embernek minden vagyonát  elkobozták. A csehszlovák fegyveres erők több tömeggyilkosságot is végrehajtottak, a magyar és német nemzetiségűek jogfosztottak lettek 1949-ig, betiltották a magyar és a német nyelv nyilvános használatát is.

1948-ban a kommunisták kerültek hatalomra, köszönhetően annak, hogy szovjet érdekszférában volt Csehszlovákia. Ekkor az ország hivatalos neve: Csehszlovák Népköztársaság. 1961-ben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nevet vette fel.

1968-ban „emberarcú szocializmus” gondolatával akartak reformokat bevezetni, (Prágai tavasz), de a szovjet és Varsó Szerződés tagállamainak hadseregei (kivéve Romániát) megszállták az országot (1968. augusztus 21.). Az a kommunista párt főtitkárát, Alexander Dubčeket menesztették, és egy szovjethű embert Gustáv Husákot ültettek a helyébe.

1989-ben a „bársonyos forradalom” után Csehszlovákia demokratikus köztársasággá alakult, neve Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaság. Az államfő Václav Havel lett. 1992-ben tárgyalások útján megállapodtak arról, hogy  parlamenti döntéssel (de nem népszavazás útján) Csehszlovákia 1993. január 1-jén felbomlik az önálló Cseh- és Szlovák Köztársaságokra.

Ez Csehszlovákia  alig hetven esztendejének vázlatos történelme.

A korabeli helyi viszonyokat az irodalom is rögzítette olyan jeles alkotásokban, mint Márai Sándor: Egy polgár vallomásai,  Kassai őrjárat,  Ajándék a végzettől, Vécsey Zoltán: A síró város,  Tormay Cecile: Bujdosókönyv, Tamás Mihály: Két part közt fut a víz stb., amelyeknek szociográfiai hűségét nincs okunk megkérdőjelezni.  A háború után a hivatalos vagy irodalmi magyar írásbeliség tilalom alatt állt. Majd a sztálinista, kommunista szláv önkényuralom szorításában csak kódolva, metafórákban szólhattak az eseményekről. Akik bátrabbak voltak, azokat elhallgattatták, mint Mács Józsefet, az Adósságtörlesztés,  Szélfúvűsban, Temetőkapu, Trianon harangjai vagy az „Öröködbe, Uram…” íróját.

Viszont önmagáért beszél a tény, hogy Kassa 1920-ban Körmendy-Ékes Lajost, majd az ő kiutasítása után  1926-ban Márai apját Grossschmid Gézát választotta a prágai parlamentbe szenátornak az Országos  Keresztényszocialista Párt színeiben, amelynek emlékét, beszédeit a Kisebbségi sors c. könyvében örökítette meg. Őt Kassa  Esterházy János váltotta, aki tizenkét évig képviselte tiszta emberséggel  a felvidéki magyarságot, és 1945 től haláláig népe sorsában osztozva raboskodott először a Szovjetunióban majd a csehszlovák kommunista börtönökben. Fábry Zoltán  már a húszas évektől bírálja a magyar iskolaügyet  szándékosan elsorvasztó államhatalmi intézkedéseket és az általuk támogatott Slovenská liga magyarellenes diverzióját. („Amikor tehát a tanügyi kormányzati körök azon iparkodnak, hogy Szepsiben egy nagy körzeti szlovák polgárit létesítsenek, akkor a veszély a magyarság szempontjából nyilvánvaló, mert a Szepsi járás szlovák nyelvterülete messze esik Szepsitől.” „Az elvetélt kisebbségi jog elvetélt demokráciára utal.” „A veszély nyilvánvaló: az elsikkadt magyar polgári (iskola) csak az elsikkadó magyarság tükörképévé torzulhat.” „A szepsi magyarság ügyét a kisebbségi magyarság ügyévé kell terebélyesíteni….. a Szepsi járásban vagyunk, amelynek örök szégyenfoltja marad Csécs és Makranc, a két hírhedetté vált színmagyar község, magyar iskola nélkül” – A magyar nyelv szlovenszkói sorsa, Magyar Nap, 1938. (Megjegyz.: egyébként e két helyen azóta sincs magyar iskola.  ).

A két világháború között inkább csak adminisztratív sorvasztás zajlott, illetve nagy pénzeket áldoztak a szlovák iskolák megnyitására a magyar községekben ingyenes tanszerekkel és tízórásival. 1945 és 1949 között viszont teljes jogfosztással, pogromokkal, kivégzésekkel, kitelepítéssel, vagyonelkobzással, szovjet lágerbe hurcolással és egyéb módszerekkel is zajlott a megfélemlítés. Kassán és környékén ez a terror sokkal mélyebbre szántott a lelkekbe és emlékezetbe, hiszen itt hirdették ki azt a kormányprogramot, amely az elnöki dekrétumok által a csehszlovákiai németek és magyarok teljes felszámolását (kitelepítését, asszimilálását vagy akár fizikai likvidálását) legalizálta. A Petrov tábornok (Kassán szobra áll!) alá tartozó  halálbrigádok kutattak a magyar intézmények egykori vezetői után, majd tízezreket deportáltak Csehországba vagy Magyarországra, magyar fiatalok tízezreit hurcolták el kényszermunkára a Szovjetunióba, ahol a többség meghalt, s akik 1954-ben hazajöhettek,  azoktól bocsánatot sem kértek,  A Magyarországgal határos terület magyarságát, hogy Kassáig ne maradjon etnikai folytonosság, szinte egészében elvitték (ilyen pl. Szina, Perény). Akiket meghagytak, azokat azzal az ígérettel zsaroltak meg, hogy amennyiben reszlovakizálnak (szlováknak vallják magukat, hogy legalább statisztikailag eltűnjenek), s ezt írásba is adták, akkor nem veszik el a házukat, földjüket (ez a vagyontalanabb réteget érintette, mert a tehetősebb magyar gazdákat szinte kivétel nélkül kitelepítették: pl. Buzita estében).

Ezek a megfélemlítő intézkedések, mivel sem jóvátétel, sem kárpótlás, sem bocsánatkérés  nem történt,  napjainkig  sötét árnyként telepednek a Felvidékre, befolyásolják a meghurcoltak és utódaik véleményalkotását, magatartását, döntéshelyzeteit, és azt jelzik, hogy az ország (immár Szlovákia) még mindig adós  a demokrácia tartópilléreinek megépítése terén.

Ma is időszerű Illyés Gyula cselekedni hívó figyelmeztetése 1979-ből, amit Janics Kálmán A hontalanság évei kötetének bevezetőjében olvashatunk: „ha egy „többségi” ország képtelen arra, hogy „kisebbségeit”  úgy kezelje, mint többi állampolgárát, méltatlan arra, hogy azok sorsát irányítsa.”

Ezt kell ismét a megszálló hatalombitorlók elé terjesztenünk.  Az árnyék helyett legyen világosság!

Mihályi Molnár László

(A szerzőnek a hídvégardói Trianon-konferenciára készített tanulmánya, amelyet közlésre elküldött nekünk is)