A kassai Ipari könyvtárában Mihályi Molnár Lászlóval

 „Tönkretettek egy fiatal lányt. Fölemelték a magasba, és a mélységbe taszították! …”
Mács József: Magasság és mélység – (MICKROGRAMMA Könyvkiadó, Pozsony, 1994)

 Ez volt Mács József  első nőregénye, s talán ennek, bár csak töredékes, első megjelenési „kudarca” vetett árnyékot a másik kettőre is (Kétszer harangoztak és a Temetőkapu), hogy azok olyan gyászos és tragikus végkifejletűek lettek. Mintha az emberi kapcsolatok is megromlanának az önkényes, az erőszakos és igazságtalan hatalmi viszonyok közepette, amikor a tiszta emberi érzések helyett az előítélet, az érdek vagy a céltalanná váló önfeláldozás teremt döntési kényszerhelyzeteket. Ám mindhárom műben egy magára hagyott, csupán saját tapasztalataira, értékrendjére és felkészültségére utalt személyiség alakulását, torzulását vagy megerősödését ismerjük meg.

A regény megjelenési körülményeinek is története van, hiszen a kézirat 1972-ben készült el, és 1973-ban  már kiszedve várt a nyomtatásra…  de még két évtizedet kellett várni a kiadással. Mintha túszul ejtette volna a kor, amelyet leleplez, mégsem szeretett bele a túsztartókba, bár a társadalmat ez a szindróma egyre szélesebb körben kerítette hatalmába.

Mács Józsefet az Új Szó 1955-ben Árvába küldte, hogy szlovák vidékről készítsen riportokat, mivel a magyar lapokat akkoriban az a vád is érte, hogy csak magyar ügyekről, magyar vidékekről tájékoztatnak. Persze termelési, építési, fejlesztési, tervteljesítési  sikerekről kellene optimista  beszámolókat készítenie, ahogyan azt a pártbizottságok rózsaszín jelentéseiben akkoriban megszokták. Ősszel a riportok folyamatosan jelentek meg  Utazás Oravában címen a lapban, amelyekből a Pipafüstben c. kötet Utazás Árvában fejezetében is megjelent hat.  Persze ekkor még a szerkesztőségek faláról nem vették le Sztálin képét, és a szerkesztőségeket  utasító felsőbb szervek sem mutattak hajlandóságot a változásokra, ezért a riportert nem fogadta egyöntetű lelkesedés, csak a tényt konstatálták, hogy szépen ír az árvai szlovák népről. Az egyik írásában említi meg, hogy a kísérője Elena Sikova (a könyvben már Szikova Ilona néven), a járási pártbizottság munkatársa volt.  A lapokban és folyóiratokban a helyneveket, tájegységeket, személyneveket a szlovák változat szerint voltak kötelesek használni, de irodalmi jellegű könyvekben megengedett volt (akkor még) a magyar nyelvben meghonosodott névhasználat. Az árvai riportút apropója adja végül a Magasság és mélység megírásának ötletét, amelyben az egyik szálat az ötvenes évek ifjúságának fényesszeles lelkesedése majd kiábrándulása képezi, miközben a magyar-szlovák viszony egyirányú elvárások szerint alakul, mintegy hatalmi pozícióból az uralkodó és alárendelt nemzet viszonyában csak a magyaroknak kell alkalmazkodniuk, megismerniük a szlovák népet, vidéket, kultúrát, irodalmat. Pedig vannak szlovákok (és egyenrangú viszony esetén lehetnének többen), akik előítéletmentesen természetesnek tartják, hogy emberként, barátként, társként is elfogadják a magyarokat, mert ismerik őket.  Feltárul a kommunista párt dogmatikus, léleksanyarító irányításának embertelen arca, nem csupán a diktatúra által leigázottakkal szemben, hanem saját soraikban is.  És megjelenik egy olyan merész helyzet, amikor az egyházat és az istenhívő embereket megvető párt elvakult követőjét a sajátjai áldott állapotban az utcára lökik, de egy pap befogadja és menedéket nyújt számára (később ez volt a fő vádpont Mács ellen, hogy „az egyház erkölcsét a párt erkölcse fölé helyezte”).

1973-ban nem csupán a könyv  nem jelenhetett meg, hanem a szerzőt is közel tíz éves újságírói szilenciumra ítélték, állásából felfüggesztették, majd „kegyelemből” maradhatott a szerkesztőség sarkában, s megengedték, hogy az olvasói leveleket rendezgesse. Elviselték, megtűrték, vagyis félreállították.  A pártból kizártakra úgy néztek, mint a leprásra, és még  gyermekeit is megbélyegezték. Nem kaphattak ajánlást a továbbtanuláshoz.

Az 1994-es első kiadáshoz Haraszti Mészáros Erzsébet írt előszót, többek között ezeket a sorokat, hogy indokolja a húsz éves késedelem okát:

„1972-ben, amikor a NŐ főszerkesztője voltam, hozta be Mács József a kéziratát a szerkesztőségbe. Megragadott a történet, mind a női főszereplő, mind az újságíró, ismerős volt szinte minden alakja, a szerkesztőségek ütvenes évek-beli atmoszférája. Sorsunk, szélmalomharcaink, hányattatásaink, hitünk és tévedéseink. Nagyon közelinek éreztem Mács regényét, s nem szigorú esztétaként, hanem olvasóként, sorstársként olvastam és éltem át.

1973. január 14-én jelent meg az első folytatás az akkor 30 ezres példányban kiadott kiadott NŐ hasábjain. …. január 27-én a harmadik, s egyben utolsó.

Az olvasók nem tudták mire vélni, a szerkesztőség viszont nem adhatott magyarázatot, hogy a „folytatjuk” ígérete ellenére miért nem jön a következő fejezet.

A folytatás csupán Mács József és a szerkesztőség számára következett.”

A lapot akkoriban hatalmas összeggel bűntették, kürülbelül egy autó árát kitevő 50 ezer koronára. A fele azért, mert megjelentetett ilyen művet, a másik felét azért, mert eltért a magyar lapok számára előírt hivatalalos helységnév-használattól: Alsókubin szerepelt a hivatalos szlovák Dolny Kubín helyett. Az összeg egy részét a szerkesztőség prémiumkeretének rovására terhelték, a másik részét a főszerkesztő fizetéséből vonták le.

„Emlékeink könyve ez a mű. Talán lesznek még, akik velem együtt megköszönik a szerzőnek, hogy megírta.” – zárja bevezetőjét az akkoriban megbüntetett főszerkesztő.  Akkor még csak pénzbüntetést valamint súlyos megrovást kapott, de 1985-ben őt is leváltották a magyar iskolák védelmében megjelent cikkekért.

Mács József Duray Miklóssal

Elmondhatjuk, hogy ez a könyv Mács egyik legjobb regénye. Az, hogy a főhőssel megtörtént események mennyire valósak és mennyire az író képzeletének szüleménye, az most lényegtelen. A történet kibontása, a szerkesztés érdekes, három szálon futó egybefont remeklése meggyőzően nyílik meg az olvasó előtt. Az egyik az újságíró, Kis István Árvában tett riportútjának  és az árvai emberek, falvak életének bemutatása elbeszélő perspektívából. Másik az újságírót kísérő Anna (Kozákné született Horák) pozsonyi éveinek emlékképeiből összeálló drámai elbeszélés. A harmadik pedig az újságíró emlékezései saját munkájára, a jogfosztás évei után újra indult magyar újságírás körülményeire, buktatóira és saját életének hátterére, amelyek valójában Mács József gyermekkori emlékei a háború utáni deportálások, illegális határátkelések, a népi kollégium idejének felidézése, de közvetve, a pozsonyi őslakosok suttogó (máig agyonhallgatott) emlékeiről is ejt el célzásokat, amikor Ligetfalura deportálták a pozsonyi magyarokat és németeket, valamint leventéket,  akik után tömegsírokat hagytak az új csehszlovák hatalom partizánjai.

A regény cselekményének magva tehát a következő. A Gömörből származó fiatal pozsonyi magyar újságíró Árvában, Alsókubinban és környékén készít riportokat a magyar napilap számára, ahol a pártbizottság munkatársnője kalauzolja, akiről kiderül, hogy számára a magyarok rokonszenvesek, mert egykor fiatal ifjúsági vezetőként kiemelték, és a pártközpont pártszemináriumában oktatott, és megismerkedett egy magyar újságíróval (akit csak Névtelennek nevez), s a találkozásokból szerelem lett. Ám a férfinak valahol távol családja volt, akiket nem akart elveszíteni, ezért nem ígérhetett szorosabb köteléket. Amikor Anna megtudta, hogy gyermeket vár, a férfi már hosszabb ideig nem tartózkodott Pozsonyban, a pártiskola vezetője pedig a szocialista erkölccsel össze nem egyeztethetőnek ítélte meg Anna magatartását, ezért kidobták a munkahelyéről és a pártszállóról is. Kétségbeesve, amikor már majdnem önmaga ellen fordult, egy katolikus pap veszi magához házvezetőnőnek. Bár Anna istentagadónak tartja magát, és szülei vallásos intelmei ellenére az „új társadalom építésének” a megszállottja, a plébános  megértően segíti a szülésig, majd a püspök utasítására is válaszút elé kerül: Anna csak akkor maradhat a plébánián, ha megkeresztelteti a gyermeket.  Ezért ő elhagyja Pozsonyt, a Névtelennek nevezett újságírótól nem fogad el anyagi támogatást, hazatér, szülei keresztény emberként elfogadják a helyzetet, s Anna később férjhez megy egy katonatiszthez.  Nem ítél meg senkit, de csalódott egy eszmerendszer módszereiben, amelynek fiatalon szolgálatába szegődött, de szorongatott helyzetében az megtagadta őt. Ám most is a pártbizottság munkatársa. Emlékei azonban Pozsonyban rekedtek, első és nagy szerelme emlékeit szeretné újra felidézni, és a végén egy hirtelen ötletre ő is elindul a vonattal, pár napra Pozsonyba.  Talán csak nosztalgiázni, felidézni élete legszebb napjait, esetleg élete értelmét vagy talán az őt ért veszteségek okait keresendő. Jelképesen  odagondolhatjuk, hogy a szlovák-magyar közeledés folytatása érdekében…. talán.

A Hét szerkesztősége előtt Ozsvald Árpáddal és Cselényi Lászlóval

A regény annak is története, hogy akkoriban miként lehetett a jóhiszemű falusi ifjúságot zengzetes jelszavakkal, fontosnak tűnő feladatokkal és az igazságosság ígéretével a hatalmi manipuláció karámjába terelni. Ezek közé tartozott a fiatal újságíró, Kis István és Anna is. Amikor szembesülnek a valósággal, megélik csalódásaikat, felismerik a hazugságokat, akkor dönteniük kell. Maradnak az apparátus gépezetében, bármire bármikor felhasználható alkatrészként, vagy a maguk útját választják, ami kiszámíthatatlan és bizonytalan, mert a rendszer minden megújulási vagy megváltozási kísérletet nagyhatalmi beavatkozással tipor el (1956, 1968).  Anna is úgy érzi, hogy felfigyeltek rá, elismerik tehetségét, képességeit, elhiszi, hogy szükség van rá az ország építésében, mégha neveltetése és szülei intelmei ellenében is kell megvalósítania ezeket az álmokat.

„Rá kellett jönnöm, hogy alapjában véve megmaradtam annak, aminek a szüleim és a falumbeli plébános neveltek. Ezt azonban még magamnak is féltem bevallani… Annyi történt velem, hogy éppen az ifjúvá  érés idején az erősebb hatás lefojtotta bennem a régebbi emlékeket. Nem alakított át, csupán magával ragadott, s lám, milyen kevés kellett hozzá, hogy felébredjen a régebbi énem, s szenvedtetve kételkedővé tegyen mostani hitemben. … Ismert ének dallama zsongott a fülemben. Vontatottan énekelt a gyülekezet. Apámra, anyámra, falumra emlékeztetett, s a templomunkra, amelyet virágágyak vettek körül. Láttam magam kamaszkorú kislánynak, amint kapával a kezemben a templomkertben serénykedem, gyomlálok, öntözöm a virágokat. S valahol a lelkem mélyén felsajog valami: vágyódás, sóvárgás az után, ami voltam., de már nem vagyok. Az orgona búgását hallgatva furcsa érzés kerített hatalmába. Szerettem volna meghúzódni a templom leghátsó padjában, fiatalokkal és öregekkel együtt énekelni, térdre borulni, keresztet vetni… sokan fordultak meg a plébánosnál olyanok, akik élvezték a kommunista rendszer bizalmát, de nem voltak mentesek a tévedéstől. Elkövették a hibát, és nagyot rúgtak rajtuk. Közülük sokan most buzgón imádkoznak, gyónnak. Visszatérnek istenhez, aki megbocsát. Félrevezették őket, mint ahogy én is félrevezettem másokat. Az egyházban keresik és találják meg lelkük békéjét.”  Nem csupán Anna, hanem az író vezeklő szándéka is megnyilatkozik ebben a vallomásban, hiszen „különböző vidékekről verbuválódtak újságírásra felkészületlen emberek. Az egyik gyárban dolgozott, a másik földeken, a harmadik pártbizottságon, a negyedik nemzeti bizottságon, az ötödik bányában. A közösségi életről csak cikkeztek, ők maguk nem élhették: olvasással, tanulással, tanfolyamokkal és országjárással töltötték az időt. Jóformán az induló lapokkal született a háború utáni magyar újságírógárda, kínosan-keservesen és sok-sok derűvel.”  Persze nem írhattak bármit vagy bármiről, mert voltak megkötések: „Rákaptam a versekre. Esténként folyóiratokban böngésztem, izgalommal kerestem a szerelmes verseket, de minden egyes alkalommal csalódottan kellett féretennem az újságot. Egyik este megjegyeztem:

  • Mi az, a költőkben meghalt a szerelem?
  • Nem bennük halt meg, hanem a lapokban. – mosolyintotta el magát Névtelen. – vagy még pontosabban: a rovatvezetőkben! A mi lázas, forradalmi korunkban nincs helye az érzelgős nyavalygásnak. Meg a fásultságnak! … A költők írnak, a szerkesztők válogatnak…”

Az „emberarcú szocializmus” jelzővel illetett csehszlovák kísérletet, majd a szovjet megszállást követő visszarendeződés és megtorlás („konszolidáció”!) idején írta ezt a művet. Folytak a tisztogatások, Mácsot is félreállították a Csemadok vezető testületéből és a Hét helyettes főszerkesztői posztjáról. Az ötvenes évek hangulata tért vissza, néhol ugyanazon káderekkel, ezért írja meg ennek az időszaknak egyik egyszerű, de bárhol bárkivel megtörténhető történetét. Emberi arcokat keresett a rendszer merev apparátusának soraiban. Emberi érzéseket az apparátus két alkatrésze (áldozata?), egy magyar újságíró és egy szlovák politikai agitátor lány között.

Közben  a korszak politikai díszletsorának hangulata is feltárul, az a tömeghatás, amely a fiatalokat szüleik ellenében is a propagandagépezet csapdájába kerítette.

Türelmetlen természetük mohóságával falták a mámoros ígéreteket, s önmagukkal is elhitették, hogy a kulákokat, az osztályellenséget és a régebbi nemzedéket félre kell állítani, mert a számukra kiosztott posztok megilletik őket, ezért feltétel nélkül követték a pártutasításokat. Viszont amikor valaki megsérti a kijelölt sablont, sémát vagy csak egy feljebbvalót is bírálni mernek (mégha jogosan is), akkor jön a megtorlás.   Ezt talán még megengehették volna, hogy megjelenjen, elvégre a sztálinizmus elítélés már nem volt bűn, de azt nehezen viselték el a konszolidátorok, hogy az utcára lökött, nagy bajban lévő emberen egy osztályellenségnek és klerikálris reakciónak, maradinak és elvetendőnek számító katolikus pap segítsen irgalmas szamaritánusként. Valójában  a regény betiltása is csak ürügy volt Mács elhallgattatására, és elrettentésnek szánták minden hasonló próbálkozás esetére; szerzők és szerkesztők számára egyaránt.

Az ötvenes években ilyen „bűnnel” az uránbányába küldhették volna, hogy példát statuáljanak. Mácsot is kiebrudalták, őt is magára hagyták.  Tudta ezt mindenki, de hallgattak. Szinte csak Zs. Nagy Lajos állt ki mellette, de elnézték neki, mert jó költő volt, és ráfoghatták  „zavaros” hozzáállását az alkoholizmusára.

Jó hangulatú vonulata a regénynek az ötvenes évek Pozsonyának bemutatása is, a kávéházak, ahol magyar pincérek és szakácsok dolgoztak, például a Stefánia kávéház, ahová papok, írók, színészek jártak. „Az újságíró egyik-másik kávéházban törzsvendég. Ott írja legszívesebben a cikkeit, kávé és pohár  borocska mellett. És ha kész a munkával, beszédbe elegyedik a pincérrel, mert ő szinte mindent tud a városról, lakóiról… A Duna másik oldalára toloncolt emberekről, akiknek csupán annyi volt a bűnük, hogy magyarok voltak, az osztályidegen elemekről, akiket most telepítenek ki a városból… Szlovákul, magyarul, németül beszél. A pozsonyi pincérnek talán nincs is nemzetisége.”

Érdekes felvillanásként megjelenik a vidékről érkezett, frissen  értelmiségivé váló, szlovákul még csak kevésbé tudó fiatal magyar nemzedék és a régi hagyományokra támaszkodó, polgári életükvitelükből kiforgatott pozsonyiak közti viszony is. A szerkesztőségben például „… nincsenek kolléganőim. Kicicomázott gépírónők vannak a szerkesztőségünkben. Púderosak, rúzsosak, festett szemöldökűek. … boldogtalanok és kiábrándultak. Kávéznak, füstölnek, pletykáznak. A hátunk mögött lenéznek bennünket. Buta parasztok vagyunk a szemükben.” 

Az újságírás egyoldalúságára utal például egy másik párbeszéd: „ – Zázriva ötezer lakosú falu. Szövetkezete még nincs. Az ilyen hegyeken tehetetlenek a gépek, a többit elmondják a nemzeti bizottságon.

  • Azt hittem, oda nem megyünk.
  • Miért? Ott mindent nyilvántartanak. Hány ház épült téglából, hányan dolgoznak gyárban, hogyan emelkedik a jövedelem – sorolja buzgón Anna.
  • Az emberek gondolkodását nem tartják nyilván. Más a funkcionárius szeme, s más a munkás meg a paraszt szeme. Én kerülöm a hivatalokat. A kisemberek véleménye érdekel.
  • Akkor maga más, mint a többi újságíró…”

Nem kétséges, hogy a keménykalapos, utasítgató, a költészetet érzelgős nyavalygásként kiebrudaló szerkesztőkkel szembenálló személy maga az író.  És nem titok, hogy a gyermekkorára emlékező újságíró is ő. „Kis István tekintete elfelhősödik. Peregni kezd szeme előtt  történelem, és megáll  a második világháborút követő éveknél. … vagonokba parancsolt magyar emberek kétségbeesett vonulása kezdődik el Csehország és Magyarország felé. Sírnak az édesanyák, nem is sírnak, zokognak… Ősi földjükről kényszerítik el őket.” Majd később a sárospataki kollégiumban és  Rákóczi-várban eltöltött hónapok, miskolci diákévek, szökések is előjönnek az emlékezetből, határsértés miatti  eljárások a putnoki járásbíróságon… „a bírák megértették a helyzetét: anyanyelvén akar tanulni, hát csak tanuljon nyugodtan. Az ügyész azonban megfellebezte a felmentését. Ügye a debreceni bíróság elé került. … – Most mit csináljunk magával? Hazaküldjük?

  • Azt ne tessenek tenni. Jövőre érettségizem.
  • Hát jó – szusszantott nagyokat a legfőbb bíró. De hazamenés nincs többé…

(s amikor) már csak ketten tartózkodtunk a teremben.

 – Látom, nagyon szomorú. Nos, hát, amit  előbb mondtam, azt mint bíró mondtam. Hivatalosan. Amit most mondok, azt meg mint ember mondom. Nem hivatalosan. Tanuljon szépen, nyugodtan. És ha hazaszökik néha, az Isten se lássa! Megértette?

  • Igenis, bíró úr!

Megölelte, atyaian megveregette az arcát.

  • Kassai vagyok. Én is a háború után kényszerültem Magyarországra.”

A regény központi cselekménye azonban mégis Anna és a Névtelen újságíró szerelme, amit az olvasó nem ítél el, bár Névtelenről keveset tudunk meg, Sem szüleinek, sem Kis Istvánnak nem árulja el Anna, hogy ki lehet az. Igaz, tiszta érzés marad utána később is, és elfogadja, kezdetektől tudja, megérti, hogy gyermeke apja nem akarja elhagyni a családját, de ő vállalja a gyermeket, nem akar olyan lenni, mint az a társadalom, amelyik abortuszra ösztönzi, ezt becsüli benne a plébános is.  „Olvastam valahol, hogy a nagy-nagy szerelem, a teljesség elfér néhány percben, órában, néhány napban. S nem az idő szabja meg a magasságát és mélységét. Vannak emberek, akik egy  hosszú élet során nem örülnek, nem kacagnak, nem szeretnek annyit, mint mások néhány óra vagy nap leforgása alatt. … Örültem, hogy tartozom valakihez, és egyáltalán nem érdekelt, hogy az a valaki tartozik valakihez.  Nem szőttem terveket. … Mintha újjászülettem volna a szerelemben.”

Anna elfogadja a helyzetet azzal, hogy Névtelen gyenge jellem, nem tud dönteni, de ennek ellenére szereti őt, nem érez iránta ezért haragot, sem megvetést. Ilyen ez a világ, talán ugyanilyen csaló, hűtlen emberek irányítják.  Megérti, hogy a rendszer újságírót csinált belőle, távol él családjától, otthon, a faluban felnéznek rá.  „A szocialista erkölcs, példás házasélet formájában, a szigorú látszat mögött farizeusi életmód húzódik meg. Mindennek az ellenkezőjét csinálod, mert elvek és papírformák erőltetésével lehetetlen élni. És csak arra ügyelsz, hogy ne vegyék észre! És ne jöjjenek rá, hogy vizet prédikálsz, miközben te magad bort iszol.”

Anna krízise inkább a felettesével, Martin elvtárssal szemben éleződik ki, mert el akarják bocsátani a munkaköréből is, csak azért, mert gyermeket akar szülni megnevezhető apa nélkül. Ebben a vitában az is megvilágosodik, hogy nem egy oldalon állnak, mert az egyik oldalon a pártosság, dogmatizmus áll olyan emberekkel, aki erkölcsi számonkérést tart, miközben nagy italozások, tivornyák, könnyű nőkkel szervezett vadászatok hőse. De erről nem beszélnek, ennek nincs olyan nyoma, mint egy karonülő gyermek. Anna viszont az emberséget választja, mert ezzel a hittel indult el ő is a „szocialista építés útjára”, olyan áron, hogy szüleivel is szembekerült.  „ A munkámat, munkahelyemet tartottam elsőnek. meg a tanulást. Az éjszakáim erre mentek rá. Megpróbáltam helytállni azon a poszton, ahová a párt állított.  De a szerelmet képtelen voltam megölni magamban. Talán ez volt a baj. Ezért vétettem a párt ellen. … A büntetést is vállalom, de ne bocsássatok el! Hogyan nézek apám, anyám szemébe, a falubeliek szemébe? Így állítsak be otthon? … Az se lesz jó a pártnak! Elcsalták, kiemelték,  ringyót csináltak belőle, aztán kirúgták! Tönkretettek egy fiatal lányt. Fölemelték a magasba, és a mélységbe taszították! …”

Ezekben a mondatokban nem csupán Anna, de az író is elmondja a véleményét arról a rendszerről, amelyik vele és az egész társadalommal  is ugyanezt akarta eljátszani. Hatvannyolcban ugyan megpróbáltak kilábalni ebből a bűzös mocsárból, de azt tankokkal tiporták el, mert csak erőszakkal lehet elhallgattatni az igazságot, amit már mindenki megismert. Mácsot azért kellett elhallgattatni, hogy erről a sötétségről ne beszélhessen, mert írásai egyre kényelmetlenebbek voltak a hamis fényben tetszelgő hatalom számára.

„Az életre figyeltem. Sajnos, a napfényesnek hazudott élet árnyékát láttam.”

Mihályi Molnár László