A bozóton keresztül utat törtem magamnak az Öreg-Dunához. Már messziről látszott a víz tükre, mely vakítóan csillogott a február délelőtti napsütésben. A sárban vaddisznók és őzek nyomát véltem felfedezni. Ezek is a part irányába tartottak. Én is oda tartottam. Követtem őket. A parton lévő kavicsok apró, fehér márványgömbökként virítottak a napsütésben. Leültem a partra és hallgattam az ősi folyam csendes hömpölygését, egy-egy örvény csobogó hangját, hosszan, halkan, csendben.

Egy kisebb „szabadságot” engedtem meg magamnak a Kis-Csallóközben, mivel dr. Jankovics Marcell (1874-1949) elfeledett felvidéki író hagyatékán dolgozom, és egy kis tiszta időre volt szükségem, hogy utolérjem magam. Ehhez pedig az is kellett, hogy ne vigyek magammal mobiltelefont, s ne legyen internetelérésem sem ez alatt a pár nap alatt.

A mai világban ez a két dolog sokszor fontosabb az emberek számára mindennél. Persze ezt nem vallják be, de ha megnéznénk, hogy egy nap hányszor ér valaki a telefonjához, s hányszor egy könyvhöz, nyomtatott újsághoz, esetleg valami édességhez, alkoholhoz, vagy ételhez/italhoz, meglepődne a számokon. A mobillal kelünk és fekszünk, rendelünk ételt, fizetünk az üzletben, és a közösségi média-platformoknak köszönhetően itt éljük életünket is. Legalábbis annak virtuális részét, mely sokszor aktívabb és izgalmasabb, mint az igazi életünk. Ezért kikerülhetetlen manapság a facebook vagy az instagram az olyan emberek számára, akik tartalmakat akarnak eljuttatni az itt aktív emberekhez.

Ez örök dilemma ilyenkor, hogy valaki részt vegyen-e ebben, jelen legyen-e ezeken a közösségi oldalakon, vagy sem. Amellett vagyok, hogy ha már szinte minden ember jelen van, ha amúgy is találkozik az ott megosztott tartalmakkal – húzogatja ujjával a képernyőt –, szóval amellett vagyok, hogy legyen a hírfolyamban minél több olyan tartalom, mely értéket képvisel. Ezt csak azért írtam le, mivel pont emiatt az elv miatt több oldalt is kezelek, melyeken ilyen tartalmakat próbálok megosztani, ezért számomra nehezen volt nélkülözhető ez a két dolog. Ennek ellenére pozitívan értékelem a nélkülük eltöltött időt. Az elején még nyúltam a telefon után, de egy nap után nagyon élvezhető volt, hogy sokkal több időm van, nincs kényszerem, hogy megnézzem a telefonomat, s ami a legfontosabb: senki sem hívhatott.

Írtam az öreg Jankovics ki nem adott művét, olvastam, jártam a már ébredező erdőt, főztem magamnak, eljártam templomba, kocsmába, takarítgattam, kávézgattam, és a munka mellett élveztem a földi paradicsomot, a Kis-Csallóközt, az erdőt, a zárásokat, csendet. Vizet hoztam kiblikben az ágvízről, mint ahogy tette ezt 100 évvel ezelőtt mindenki errefelé, és ahogy az elején írtam, sétálgattam a bölcs Duna partján, a napfényes délelőttökön.

Mindent azért írtam le ennyire hosszan, hogy felhívjam a kedves olvasó figyelmét arra, mekkora az ellentét az internet, de akár a telefon előtti világ és a mai között, ha ezeket a szempontokat vesszük figyelembe. Ami ennél még fontosabb, hogy az okostelefonok, az internet, és az egész felgyorsult világ miatt, az emberek élete is felgyorsult. Nemcsak felgyorsult, veszélyesen teljesítményfüggővé vált. Az embernek nincs egy szabad perce, mindenki túltervezi, túlvállalja magát, folyamatos stresszben él, a munkájában és otthon is. Ráadásul az emberek túlterheltsége pont a családokra nyomja rá a legjobban a bélyegét. Jobb esetben, hiszen a teljesíthetetlennek látszó feladatok, a túlvállalások, a megfelelési kényszer sokszor vezethet személyes emberi tragédiákhoz.

Az utóbbi héten, pár nap különbséggel három ember is öngyilkos lett, akiket szegről-végről ismertem. Olyan emberek vetettek véget saját kezűleg az életüknek, akik előtt vagy még ott állt az élet, vagy pedig családjuk, gyerekeik voltak.

S mikor a harmincas, negyvenes, ötvenes éveiben járó felnőttek ítélik meg úgy, hogy nincs tovább, akkor mindannyiunknak érdemes lenne elgondolkodni, hogy mi is az életünk célja igazán: megfelelni a munkahelyen, az ismerősnél, a barátnál, az egyes rendezvényeken, s attól rettegni, hogy ki mit fog szólni, vagy pedig meghúzni egy határt és tudatosan arra törekedni, hogy az életünkben jelen lévő, stresszt okozó, és sokszor felesleges tevékenységeinket kontroll alatt tartsuk.

Hogy a legegyszerűbb példát említsem, ami az okostelefon-használatot illeti: érdemes vennünk egy ébresztőórát, hogy ne a mobiltelefon csörgésére, telefonnal a kezünkben induljon a nap, ne az legyen az első dolgunk, hogy azt a kezünkbe véve, híreket olvassunk, üzenetekre válaszoljunk. Szintén érdemes kijelölni telefonmentes tereket a lakásban (ilyen lehet például az étkezőasztal, a hálószoba vagy a fürdő), ahol a család egyik tagja sem veszi a kezébe a telefont, soha. Ilyen és ehhez hasonló dolgok, bár kicsiségek, lassan, lassan tudatosságra nevelnek. De mikor a kötelesség, az egyes teendők már átnyúlnak a családi életbe, illetve ellehetetlenítik azt, mert még otthon is a munkai dolgainkat intézzük, akkor sem árt, ha az ember megenged magának pár ilyen napot, mint most én, amikor a magával hozott munka mellett gondolkodhat, elmélkedhet, olvashatja a Szentírást, vagy egy-egy olyan könyvet, amire máskor nincs ideje.

Cikkeimben próbálok mindig olyan témákat felvetni, olyan helyzetekről, történelmi eseményekről írni, melyekben otthon vagyok, melyekről nem úgy írok, hogy semmit sem tudok róluk, épp ellenkezőleg: azért velük, mert megélem, átélem őket, mert nekem is sűrűek napjaim, most engem is picit formál a Jóisten. Mikor egy pár hete a nagynénimmel beszéltem erről, egy idézetet mondott el nekem a Szerelmem, Elektra című filmből, mely így hangzik.

Az ember azt hiszi, óriás,
Mégis megriad a seregélytől.
Az ember törpének hiszi magát,
Mégis tenyerébe venné a tengert.

Pedig az ember ember,
Tenyerén megül a seregély
Pedig az ember ember,
Tenyeréből kicsordul a tenger.

Próbálom én is megjegyezni: „Az ember tenyerén megül a seregély, de tenyeréből kicsordul a tenger.”

Méry János