Égig érő palatábla
29 év után újra megjelent Mács József remek regénye
A felvidéki magyar közösség számára a megszállás évtizedei során nyilvánvalóvá vált, hogy a kedvezőtlen demográfiai adatok egyik meghatározója az anyanyelvi oktatás hiánya vagy hiányossága. A megmaradás és gyarapodás feltétele nem csupán az, hogy elérhető közelségben legyen magyar tannyelvű iskola, hanem az is, hogy a szülők a külső negatív propaganda ellenére ezt válasszák, amit sajnos nem elég az oktatás színvonalával népszerűsíteni, de a szülők meggyőzésével is foglalkoznunk kell. A kiszolgáltatott helyzetbe kerültek számára megbízható támaszt jelentett mindig az irodalom. Amit a hivatalos oktatásügy nem adhatott meg a nemzeti önismerethez, azt az irodalom pótolta.
A nyolcvanas években a kommunista pártfórumokról elindítva a magyar iskolákban fel akarták számolni az egyes tantárgyak magyar nyelvű oktatását. Azzal indokolva, hogy így jobban tudnak továbbtanulni, érvényesülni, és azzal is, hogy akkor okafogyott lesz ezekre a tantárgyakra a tanítóképzés, ami jelentős „felesleges” kiadásoktól mentesíti az országot (és közben, rendeletekre mit sem várva, Nyitrán már meg is kezdték a magyar tanítóképző leépítését). A törvénytervezet elbukott, de Duray Miklóst bebörtönözték az ellenállás szervezése kapcsán (1984-ben), és szigorúbb figyelemmel követték a sajtót, iskolai oktatást és azokat is, akik e téma elkötelezettjei voltak. Ez még indokoltabbá tette a téma irodalmi feldolgozását. Már az is aggasztotta a hatalmat, hogy a kérdésfelvetés is utat mutathat a helyes választás felé, ahogyan Gyurcsó István (1915 – 1984) sokszor idézett verse is:
Az unokák megszületnek
Az unokák megszületnek.
Az unokák sírnak,
az unokák járni tanulnak,
az unokák beszélni tanulnak…
Az unokák amikor jeles ünnepeken
körben állnak a nagyszülök
udvarán-
nem értik egymást.
Az unokák a nagyszülőket sem értik.
„Gyöngyöm,virágom!”
Az unokák nem értik mi az a „gyöngyöm” s
mi az a „virágom”.
Az unokák más nyelvü tájról jöttek
a nagyszülők udvarába,
ahol apjuk vagy anyjuk
tanulta az anyanyelv
varázsigéit.
Az unokák karikában állnak
a nagyszülők udvarán.
A nagyszülők sírnak!
A nagyszülők mosolyognak,
a nagyszülők madártejet főznek,
a nagyszülők beszélni tanulnak
az unokák nyelvén,
hogy megértsék egymást.
A nagyszülők szíve kerek alma,
beleharaphatnak a más nyelvű
unokák.
A nagyszülők szíve tiszta szoba,
ahol leülhetnek a más nyelvű
unokák.
De egyszer elfogynak a nagyszülők:
elfogy a kerek alma,
kihűlnek a tiszta szobák.
Az unokák nem tanulják meg a
varázsigéket
és elfelejtik a világot…
Mács ebben az időben a Hétben megjelent riportjaiban gyakran élezi ki a helyzetet ebben az irányban, jeles személyiségekkel beszélgetve nem felejti el kiemelni, hogy az illető magyar iskolákat végzett, illetve gyeremekeit is magyar iskolába íratta. Tudatosan választ ilyen riportalanyokat, akikről ez elmondható. Ilyen portrék jelennek meg az Arcképcsarnok rovatban. Közben szinte naponta találkozik olyan esetekkel, amikor látszólag képzett emberek hagyják ebek harmincadjára gyermekük lelkét, mert így „a főnökök jobban értékelik őket”, „kell a karrierépítéshez”, amikor egy céges bulin ott vannak a gyerekek is, vagy azért, hogy egy iskolába járjanak a kollégák gyerekeivel… „magyarul meg otthon is megtanul”. A gerinctelenek ürügyeket kerestek megfelelési kényszerük magyarázatához, de már ezzel is a jellemtelenségből mutattak példát gyermekeik számára, akik aztán leginkább ezen a téren tudtak jeleskedni. Ők képezték később ama Híd szavazóbázisát, amelynek az egyik „alapértéke” az volt, hogy az anyanyelv feladása, a nemzet önfelszámolása, az elődök értékeinek megtagadása megengedett dolog.
A nyolcvanas években az államrendőrség a zaklató módszereit például azokra is kiterjeszti, akik a nem anyanyelvi oktatás negatív lelki hatásairól, a neurotikus zavarokról, szocializációs konfliktusairól mernek szakvéleményt megfogalmazni. Még jóval Fábry Zoltán halála után is kutattak a naplója után, amit a jogfosztás éveiben írt. A hatalom retteget mindentől, ami a kommunizmus igazi embertelen arcát leleplezheti. És vajon mit tehet az egyszerű ember a lelki szennyáradat ellenében? Erre próbál választ keresni Bogár Márton segítségével az Égig érő palatábla című regényében az író, amelynek ötletéről egy 1982-es beszélgetésben és olvasókkal való találkozókon is beszélt, de az 1984-es megtorlások kihatottak a publikálás esélyeire is. Az alapötlet már jóval korábbi, összefügg a magyarok elleni megtorlásokkal. A vesztes c. kisregénye már felveti a kérdést a háború utáni vesztesek meghurcolása, a magyarüldözés és bezárt magyar iskolák kapcsán, ami miatt a gyerekek évvesztesek és ismeretvesztesek lettek, majd sokan anyanyelvet felejtők és képzettséget vesztők is…
Mács 1982-ben egy beszélgetésben megjegyzi, hogy dolgozik az Égig érő palatábla című regényén, amelynek novellaváltozata meg is jelent. Ám közben a Temetőkapu kidolgozása lett elsődleges, amely 1987-ben került nyomdába, majd jöttek a 89-es reménytkeltő változások és az időszerű témák. A regény alapjául szolgáló novella ugyanezzel a címmel megjelent A szabadság szomorúsága (Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1980 – 1988, Madách Kiadó, Pozsony, 1990) című válogatásban is, illetve már az Irodalmi Szemle 1981/9. számában. Ebben a történetben még csak az öregember lélekmentő szándéka érlelődik meg, és azzal fejezi be, hogy palatáblát meglelve várja az unoka érkezését.
A regényváltozat csak 1992-re készült el, de lényeglátásából mit sem veszített, mert az önállósuló Szlovákia sem adta fel a magyar közösség beolvasztásának fondorlatos szándékát, de immár a demokrácia és a liberalizmus köntösébe burkolva. Mondván: „Nem számít, hogy milyen nyelven tanulsz és beszélsz… ezért ez ne is legyen fontos számodra…” – ilyen és ehhez hasonló csábításokkal traktálva a magyar szülőket és fiatalokat. Rövidesen kiderült, hogy míg a kommunista diktatúra időszaka alatt enyhén gyarapodott a magyarság lélekszáma, addig az anyagias elszabadultság korszakában egy felgyorsuló visszaesés kezdődött el (1990-ig az előző évtizedben még egy enyhe másfél százalékos emelkedést mutatott, de utána a tíz százalékot is meghaladta a csökkenés, húsz év alatt százezer magyar tűnt el a statisztikából).
A regénybeli Bogár Márton története is egy gömöri faluban játszódik, amit most az író Dálnoknak nevez (mint A vesztes c. kötetben), de a szomszéd települések szerint és a pontos terepbejárás alapján ismét csak Bátkában vagyunk.
Az öreg itt élte le hetven esztendejét, túlélt már két világháborút és legalább öt államhatalmat (Osztrák-Magyar Monarchiát, Köztársaságot, Tanácsköztársaságot, Csehszlovákiát, Magyar Királyságot), majd ismét Csehszlovákiában találta magát. Magára maradt a maga építette házban, mert fiai elmentek: az egyik Pozsonyba tanítónak, a másik Ostravára a morvák közé bányásznak. Nagyobb pénz, több lehetőség – ez hajtotta őket. Idehaza csak az alig fizető szövetkezet adna munkát, s aki innen megy nyugdíjba, az szoríthatja a nadrágszíjat, marad a zsíros kenyér… Nem családalapításra biztató jövőkép, de a hatalomnak talán éppen ez a jó, hogy szóródjanak szét mindenfelé a magyarok. Aztán az új munkahely, környezet s a család elvégzi a beolvasztást, ahonnan már nincs visszaút… Vagy talán mégis?
Az öregnek ötlete támad, a padlás kacatjai között megtalálja a rég kidobott palatáblát, amin még ő tanulta a betűvetést. Jön a csehországi kisunokája, meg kell tanítania ősei nyelvére, amit az apja elmulasztott s a morva anyja nem szorgalmazott. Megpróbálja a lehetetlent, mert nem csupán beszélgetni akar unokájával, hanem a lelkét is megmenteni a semmivé válástól. Néhány hét a nyaralásból. Elég lenne? És hogyan? Mintha az Adósságtörlesztésből megismert, Csehországban rekedt Szekeres Bálint magyarul nem beszélő gyermekéről lenne szó, annak a történetnek a folytatását látnánk egy újabb nemzedék sorsának esélyt adva.
Mács az olvasót is kézenfogja, mint Bogár Márton az unokát. Mert a nyelv elsajátítása a világ megismerését is jelenti. Vajon milyen világ, milyen társadalom az, amelyik arra ösztönzi a szülőket, hogy ne tanítsák meg gyermekeinket a magyar nyelvre, hogy megfosszák gyermeküket attól a tudástól és bölcsességtől, amely legalább ezer év óta megmaradásunk tartópillére?! Közben nagy pénzeket fizetnek azért, hogy valamilyen más idegen nyelvet megismerjenek. Honnan ez a bűntudat, amely a szégyenérzetet táplálja? Vagyis micsoda elkorcsosult államhatalom nem akarja a kollektív bűnösség hamis bélyegét felszámolni? Egyáltalán: milyen erkölcsi joga van a megszálló idegen hatalomnak ahhoz, hogy fölöttünk rendelkezzék?!
Bogár Mártonnak a nagyhatalmak bűnszövetkezetéről fogalma sincsen, mégis bűnösnek és tehetetlennek érzi magát ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Csak annyit tud, hogy unokájával szót kell értsen, és ha az egész világ megmentése nem is az ő dolga, de legalább egy ember lelkét talán megmentheti. S ezzel a saját lelkiismerete is egyensúlyba kerül.
Talán csak hiú ábránd vagy álmodozó reménység, hogy még visszaszerezhető, visszaadható az, amit csellel, erővel, fondorlattal elvettek tőlünk, de még kevesebb a reménysége annak, hogy újra birtokunk legyen az, amiről önként mondtunk le bármilyen okból is, legyen az csábítás, zsarolás, hanyagság vagy kényelem miatt. Ám ha létünk fontos építőköveit a következő nemzedék eldobja, akkor már a feltámadásnak sincs értelme!? Mert ezerszeres a jutalma az ősök tiszteletének, de negyedíziglen a kipusztulásig bűnhődik az a nemzetség, amely mindezt megtagadja. Bogár Márton zsoltáros, szorgalmas, dolgos és nyakas családban nőtt fel, nem ismer másfajta helyes utat. Az unokája sorsa a tét. Megmenteni a lelkét, de ahhoz a szavak, az igék által vezet az út, az anyanyelv ősi varázsszavaival feltarisznyázva. Hátha a figyelmeztető és hívó szavak felhatolnak az égig, mint az ima, a zsoltár és dicséret az Úrhoz, hiszen talán éppen ez az állhatatos kitartás, a hiábavalóságok idején is ragaszkodó hit, a megpróbáltatások közepette tanúsított emberi értékőrzés tartott meg legalább egy évezreden át bennünket magyar gyökerű Jézust követő embernek.
Elindul, kézenfogva az unokával, hogy megismertesse a szülőfölddel, a faluval, ahol az apja felnőtt, ahol a világra eszmélt. Lássa a házakat, amiket a nagyapa is épített, mint kőműves mester, a földeket, amelyeket őseik műveltek, elmondja neki egy-egy dűlő, domb, erdő vagy ember történetét. Közben a saját emlékeit is számbaveszi. Mit ért el eddig, mikor, hol, hogyan döntött, mi az, ami megtartotta, és netán hol vétett hibát, ha mostanra nem minden sikerült úgy, ahogy jó lett volna? Varázsszavakat próbál a palatáblára rögzítve megtanítani unokájának, hogy tanulja a nyelv zenéjét, a szavak erejét: föld, hon, honvágy, ház, haza, szülőföld, élet, halál, iskola, templom, temető… Felsorolja a faluban megfordult tanítókat, és sorban jellemzi is őket, szinte önmaga bíztatására, hogy melyik hogyan, milyen módszerrel tanított, gyarlóságaikat és erényeiket egyaránt a trianoni megszállástól a kommunista időszakig. Ez itt nem tanterem, de ez is iskola, ez a falu, és a kis Marci nem egyszerű tanuló, hanem az unokája. Miközben járják a falut, derűs falusi történetekkel fűszerezve próbálja a gyerek kedvét megtartani, dinnyét és fagylaltot is vesz neki, megengedi, hogy megfürödjön a Balogban. És büszkén megy vele végig az utcán, lássák, hogy a gyermek már magyarul is beszél. „Az öregember zsibbadt fáradtságot érez a lábában, s valamiféle furcsa ürességet a lelkében. Tulajdonképpen miért is szenved ő attól, hogy az unokája nem tud magyarul? Hányan vannak olyanok, akik egyáltalán nem törődnek azzal, hogyan alakul a családjuk sorsa? Alakul, ahogyan alakul, rándítanak egyet a vállukon. Ha az unoka nem beszél a nyelvükön, beszélnek ők az övén, nem számít, hogyan, csak megértsék egymást. A lelkük mélyén persze szenvednek, ha nem is mutatják, arra azonban képtelenek, hogy foglalkozzanak a kis Marciéhoz hasonló sorsú gyerekeikkel.”
Bogár Márton érzései sok ezer hasonló helyzetű szülő vagy nagyszülő lelkében visszhangozhatnak, hiszen nem csupán a vegyesházasság vagy a távolba költözés idézett elő ilyen gondot, hanem olyan esetben is találkoztak vele, amikor helyben volt a magyar iskola, de mégsem azt választották, ki tudja milyen szirénhangoktól elcsábulva vagy a nagyravágyás hiű ábrándjait kergetve. Ám lehet-e nyugta annak, aki előre látja az ilyen kisiklott életek következményeit, de tehetetlenül áll a megtévedt vagy megtévesztett szülők ostoba döntésével szemben? Az író darázsfészket piszkál, hiszen szinte hallani a vitát gyakorta lezáró mondat: Az én gyerekem, én döntök róla, én tudom, mi jó neki. Pedig ezek csak ürügy, önigazolás, kibúvó. A gyermek, szegény, nem is sejti, s talán meg sem fogja tudni, hogy mitől fosztották meg, csak az űr hidege okozta megmagyarázhatatlan szorongás gyötri végül, amire az orvos könnyen ráírja, hogy depresszió. Szedjen nyugtatót, és minden rendben lesz.
A öreg nem csupán az unokának akarja megmutatni ezt a világot, ami neki otthon, haza, szülőföld is egyszerre, s ha távol van, akkor a honvágy tereli vissza ide, de önmagának is meg akarja talán magyarázni, hogy ennek a sejtelmes érzésnek mi a lényege, mert annak a csíráját kellene átültetnie a gyermekbe. Nem hiábavaló pedagógiai elgondolás! A világ értelmét, lényegét, ízét, illatát, zamatát, zenéjét és minden hangulatát kell felmutatni, de nem képeskönyvekkel, hanem kézzelfoghatóan. A sárba bele kell lépni, a viharban meg kell ázni, az istállószagot érezni, a domboldalt végigjárni, az almát megkóstolni, a traktorra felülni, az ásót benyomni a földbe, a macskát megsimogatni, a tyúkokat megetetni, és amíg lehet, fogni az unoka kezét; átélni mindent, ami megélhető! (Sütő András is hasonló kalandra indult unokájával, Lászlóval az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című művében egy természetesebb alaphelyzetben, mert a szülők hozzáállásával ott nincs gond, csak a román megszállás árnyékolja be a jövőt, amire nyelvvel, fogalmakkal, bölcsességgel és kitartással kell felkészíteni a gyermeket.) S ha jól megfogjuk a gyermek kezét, vagy legalább magunk elé engedjük, hogy szabadon járhasson, de szemmel tartva, elérhető közelségben, akkor ő maga is visszakívánkozik majd a nagyszülők kezéhez, szavaihoz, útmutatásaihoz. Mára lassan zűrzavarba vesző ősi bölcsesség ez, pedig nincs sok választásunk.
Mács tulajdonképpen saját apját képzeli bele egy olyan helyzetbe, mintha valamelyik gyermeke hanyagolta volna el az unokát, és a saját kőműves apja bölcsességével érvel és cselekszik Bogár Márton személyében egy elveszett vagy elveszejtett világban.
„Valamikor az asztagok, boglyák, szalmakazlak mind a gyermek képzeletét gazdagították, játékos kedvét élesztették. (…) Megszűnt a kedvelt játszóhely. Maga az idő szüntette meg. A gyerekek játékából talán örökre kiveszett a régi paraszti világhoz kötődő forma. (…) az állatok hiánya fájdalmasan sivárrá tette a régi falusi istállók világát. Nyoma sincs már az állatok iránti ragaszkodó szeretetnek, simogatásnak. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy a manapság született falusi gyerekeknek is érdesebb a lelkük. Érzelmileg szegényebbek lettek. De miért éppen ezekről a hiányzó dolgokról beszéljen az unokájának?” Folyton azon töpreng, mit mutasson meg, hová menjenek, mely szavak szépségére vezesse rá az unokát, mert nem azt akarja csupán, hogy a gyermek ne unatkozzon, hanem hogy máskor is legyen kedve eljönni. Bekapcsolhatná a televíziót is, de többet vállal: felelősséget, fia hanyagságának és a társadalom téveszméinek jóvátételét, vagy legalábbis kárpótlását, enyhítését. Az emlékezés összemosódik a valósággal, mert mindaz, ami most itt van, az a gyermekkortól meghatározó képek és élmények forrása. Élet és halál közti játékok és küzdelmek színtere. Élettörténeteket mond el, mint például a Bádogosét, aki korábban cseléd volt, majd földje lett, az egyik elhurcolt család nyomán, amit a szövetkezet erővel vesz el tőle, de legalább a lovait meghagyta, ezekbe kapaszkodik büszkén, mert ő pótolja a traktorokat, amikor meghibásodnak, és nincs alkatrész, s ott is, ahová a sár miatt azok nem tudnak eljutni. Egy másik történet egy kicsit rávilágít a Temetőkapu című regényének kulcsfigurájának, Heves Marinak a sorsára. És derűs epizódok, anekdoták fűszerezik ezt a regényét is a tanítóról, suszterról vagy a pásztorról, a gépekről, szövetkezetről, konfiskációról, focicsapatról, háborúról és a háborúnál is kegyetlenebb időszakról, Beneš diktatúrájáról, amit békének neveztek. És természetesen nem maradhat ki az iskola, a templom és a temető leírása sem. Mács József a Hét riportereként bejárta a Felvidék szinte minden magyar községét, van háttéranyaga bőven, ezért sem szerepelhet sem Bátka, sem néhány regényhős a saját nevén, mert az elbeszélt történet nem itt és nem velük esett meg, de illeszkedik ebbe a környezetbe is.
Megpróbálni a lehetetlent, amit mégsem tartunk hiábavalónak, mert amíg élünk, addig minden lehetséges, amit elképzelhetünk és az ember javát szolgálja. Így gondolkodik Bogár Márton. Ezért örül, de fél is az unoka jövetelekor. Vajon bírja-e erővel, ésszel és türelemmel?
S vajon a gyermek lehet-e még lélekben is az ő unokája?! Otthonává teheti-e számára a házat, ahol az apja felnőtt ?
Vagy mindez hiábavaló álmodozás lenne csupán?
A kérdőjel hozzánk, nekünk, értünk szól, mint a harang, amely az idegen veszedelem elhárítására emlékeztet minden délben immár félezer esztendő óta.
Mács könyve egy kicsike, de tisztán zengő harang ebben a csúfos farsangi karneválban…
A regény megjelenése után méltatlanul kevés értékelő ismertetéssel találkozhatunk, és ez már annak is tünete, hogy a szabadnak és demokratikusnak hirdetett új rendszerben a figyelem a politikai változások, csatározások felé fordult, és kevésbé tartotta számon az irodalom újdonságait. Szorult helyzetbe kerültek a könyvkiadók, a Madáchot is privatizálták, majd fokozatosan csődbe jutott. Hasonló helyzetbe kerültek a magyar könyveket árusító boltok is. Egyetlen említésre méltó ismertetőről adhatunk számot, amit Cselényi László írt (Hét, 1994. 7. szám, 11. old.) . „Eleven problémákat boncoló, élvezetes, jól olvasható regény Mács József új kötete. Az olykor csehszlovákiainak, újabban csak szlovenszkóinak vagy felvidékinek nevezett irodalom csak nehezen találja helyét a megváltozott világban. Egyrészt évtizedek berögződéseit kell levetnie magáról, másrészt a mindig sorjázó fiatalokkal kell fölvennie a versenyt. Az immár nyugdíjas korba került Mács, az Égigérő palatábla a bizonyíték rá, nem adja föl. S úgy nem adja föl, hogy korábban meglelt stílusát, máig vállalt témavilágát sem adja el egy tál lencséért.”
Sok-sok nagyszülőnek juthatna eszébe, hogy unokájának a lelkét megmentse, hiszen tízezrével vannak olyanok, akik saját gyermeküket lökték oda, áldozták föl a „lojalitás”, „behódolás”, „érvényesülés” nemzetvesztő oltárán, de többségük annyira kifordult már emberi mivoltjából, hogy nem is sejtik, mit követtek el. Sajnos ezek regényt sem olvasnak, számukra e könyv üzenete pusztába kiáltott szó lehet csupán vagy halotti beszéd a néptelen temetőben. Lelküket örökkévaló céltalan bolyongásra ítélve csak kesereghetnek utódaik egymást követő szerencsétlenségei fölött. Mert a bajt ők hozták magukra, eltévelyedve, de mégis saját akaratukból. Ők már csak a Mindenható kegyelmére számíthatnak.
Mentsük meg legalább azok lelkét, akik utánunk jönnek. Ez volt az író szándéka is.
Talán jó hír, hogy három évtized múltán elkészült ennek a regénynek újabb kiadása.
Mihályi Molnár László