Fuksz Sándor, a Magyarok Világszövetsége Petőfi Sándor Bizottságának elnöke az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörésének napján, nemzeti ünnepünkön tanulmányt tett közzé a Petőfi-csoport nevű közösségi oldalon, amelyben Petőfinek a segesvári csatában való eltűnése.  

Itt a cikk elejét és végét olvashatják, megadjuk a forrásanyag elérhetőségét is.

Részletek Fuksz Sándor írásából:

„Egy csodálatos pályafutás érkezett el fordulópontjához 1849 nyarán. A forradalom viharmadara, a magyar költészet uralkodó fejedelme, Petőfi Sándor nem nézhette tovább a nemzet „élet vagy halál” küzdelemét a két katonai nagyhatalommal. Pedig életének ez a szakasza már a harcról való lemondás és a családi idill reménye felé látszott kanyarodni. Ezért választotta Mezőberényt nyugalma helyéül és éppen Damjanich tábornokhoz készült utazni, hogy nejét és kisfiát is az ő oltalma alá helyezze. Ekkor érkezett meg Egressy Gábor kocsija az Orlai-Petrich portához… Ő Bem hívását hozta az erdélyi hadszíntérről. Már eddig is érték a költőt vádak, hogy csak hirdeti a szabadságért vívott harcot, de Ő félreáll és másra hagyja az áldozatot… Így nem tudott nemet mondani az imádott tábornoka üzenetére és elindult Júliával (és Zoltánkával) a végzetes útra. Őket –a háborútól kímélendő – Miklós Miklós tordai református lelkész családjánál hagyta. Mintha érezte volna, hogy az aradi várban a biztos halál, Bem közelében a bizonytalan és máig sok kérdőjellel övezett Golgota várja. Az utolsó, Magyarországon írt és ismert versében még a „szörnyű idők” szinte elképzelhetetlen és nehezen hihető vízióját festi, de az „Én vagyok az örök kérdőjel…” kezdetű sorai már a későbbi (kérdő) jeleket sejtetik a szibériai Vengerszka Szelo-ban három évvel később.”

(…)

„A Morvai Ferenc által 1989-ben szervezett expedíció mintegy beteljesítette a több mint másfél százados szándékot: kiszabadítani Petőfi Sándort az orosz föld fogságából. Joggal remélte ő maga miként segítői is, hogy a magyar nemzet ezt a munkát megköszöni, de nem így történt. Amit eddig tagadtak és akadályoztak a tudomány „papjai” azt nem engedhették a világosságra. Légből kapott érvekkel, később hamisításoktól sem visszariadva próbálták lejáratni az egész kezdeményezést, meghazudtolták a munkában részt vevő külföldi szakembereket, míg végül a közvélemény – zavarában – elvesztette hitét még az igazság megismerhetőségében is.

De – hála Istennek – az igazság felülkerekedését a hazugságon csak késleltetni lehet. Az emberi kíváncsiság olyan rejtélyekre is fényt derít, amelyek már végleg elmerülni látszottak az idő tengerében. Jó példa erre Leonyid Petrovics Budunov, aki Barguzinban élő emberként ismerte meg a Petőfi történetet az 1989-es sírfeltárás idején. Mint lelkes fotográfus követte a nagy érdeklődéssel kísért vizsgálatokat, majd egyik ismerősétől egy állítólagos Petőfi-leszármazottról szerzett tudomást. Nyomába eredt a féltve őrzött titoknak… Mivel Szibéria mai lakosai között sok az egykori fegyenc-leszármazott és gyakran az utódoknak is bűnhődnie kellett őseik vétkéért, egyesek nem szívesen vállalják fel a származásukat, de sikerült eloszlatni a „rokon” aggodalmát. Így bontakozott ki egy szerteágazó családfa Budunov előtt, amelynek mára már több mint száz ága ismerős. Szerencsénkre egy könyv is született a felfedezésről, amit a Magyarok Világszövetsége Petőfi Sándor születésének 200. évében magyar fordításban megjelentet. Ha már meg kellett érnünk azt a gyalázatot, hogy születésének 200. évfordulójáig sem adatott meg Petőfi Sándornak a nemzeti kegyelet, hátha ezzel a könyvvel elérjük, hogy ebben a 200. évben legalább a végtisztesség megadatik Neki, és a valahol Európában porladó hamvait végre eltemetik a haza földjébe.”

Budapest-Eger, 2023. március 15.
Fuksz Sándor,
a Magyarok Világszövetsége Petőfi Sándor Bizottságának
elnöke

Forráscikk, ahol az egész tanulmány elérhető: Petőfi-csoport az fb-n, a teljes bejegyzés itt olvasható.