- fejezet
Azok a hetvenes évek! Pozsony, diákélet, „konszolidáció”. Az egyetemhez és az Irodalmi Szemléhez is legközelebb eső kávéházban ismerkedtem meg akkoriban az irodalmi életünk (elitünk) nagyjaival. Nem ritkán egy nagy asztalt ültünk körbe. Kulcsár Feri és Varga Imre révén, akikket az 1971-es utolsó NyIT körvélyesi táborában találkoztam, én is belecseppentem a társaságba. És persze már megjelentek verseim az Új Ifjúságban, Szemlében. Olykor csak egyedül üldögélt ott valaki, mint Zs. Nagy Lajos, aki a Hét-ben dolgozott. Amikor csak kettesben voltunk, egész más emberként mutatkozott. Ötleteket adott, főleg olyat, hogy mit kellene kihúzni, de néhányat elvitt magával, és megjelent a Hétben Ozsvald hozzájárulásával. Kedveltem Lajost, a barátságos, közvetlen magatartását, fanyar humorát. Ám azt is éreztem, hogy valami nagyon megkeseredett benne. Nem beszélt róla, s nem is sejtettem, hogy akkoriban a konszolidációnak nevezett tisztogatások idején, amikor visszatértek a vaskalapos bolsevik káderek, őt is rá akarták venni, hogy forduljon némelyik munkatársa ellen. Amint a közelmúltban megismert anyagokból láttam, egyedüliként állt ki Mács Jóska mellett, amikor őt a nemkívánatos személyek listájára tették.
Egyszer ott kávéztunk a Krymben, ő borozott is, és azt mondja:
– Meglátod, hogy amonnan az a szlovák ember átjön ide az asztalunkhoz.
– Talán a barátod? – kérdem.
– Nem! De annyira utálja a magyarokat, hogy nem tud nélkülünk élni. Ha kihalnánk, ő belerokkanna vagy felkötné magát. – mondja, és azt hittem, hogy megint csak egy groteszk történet jutott eszébe.
Ám az emberünk valóban odajött, köszönt és fogásokkal próbálkozott, hogy a magyarok megint szeparálódnak, nekik külön asztal kell, nem tisztelik annyira sem a szlovákokat, hogy leültessék őket az asztalukhoz…
Akkor ez meglepett, de a szöveg, mint egy toposz, azóta sokszor elismétlődött már, mintha iskolai tankönyveket mondanának fel.
Ám Lajos belement a „játékba”.
– Tudod, Gyuro, ha beszélnél magyarul, olyan szívesen leültetnélek, fizethetnél te is egy kört, mint a többiek, de nem akarlak megsérteni azzal, hogy az asztalunknál nem fogod érteni, miről beszélünk. Mert tudod, az országban is úgy van, hogy a magyarok termelik meg a gabonát, most is kint vannak a mezőkön, pedig alig fizetnek nekik valamit, de a kenyeret mindenki eszi. És kinek köszönik meg? Még az Istennek sem.
Ez volt ám az olaj a bugrisunk tüzére! Beindult a tót atyafi beszélőkéje. Egyre durvább szidalmakkal és „történelmi” téveszmékkel rukkolva elő, hogy Ciril és Metód népét miként nyomták el ezer évig a barbár mongolok…
Lajos sem maradt adósa, s teljesen hidegvérrel megkérdezte, hogy akkor miért nem beszélnek görögül, mert ugye tudvalévő, hogy Cirilék görögök voltak. Az atyafi a végén már úgy felfuvalkodott, hogy talán még a hegyipásztorok kocsmáiból is elzavarták volna a válogatott káromkodásai miatt. Ám csak a magyarokra szórta átkait, ezért csupán annyit mondtak neki ezen az asztalnyi félszigeten a Krymben, hogy fogja magát halkabbra.
Akkor eloldalgott másokat boldogítani.
Lajos elmosolyodott:
– No, ez sem jön ide egy darabig, nyugtunk lesz tőle. De az ilyet kiirtani sem lehet, előbújik, mint a dudva a kockakő között. Igyunk rá egy kis gyomirtót!
Ez a történet jutott eszembe, s rákerestem, hátha találok egy képet a kávézóról. Kiderült, hogy 1913-ban még Baross Kávéház volt, amit a város nevével együtt kétszer is lecseréltek. 1989 után viszont a szovjetnek vagy orosznak ítélt Krymet felváltotta a „Trafená hus” (a „meglőtt liba” gágog szólásból, aminek megfelelője: az kiabál, akinek a háza ég) néven söröző lett, s végül a piaci szabadverseny során bezárt, mert nem tudott gyorsétteremmé változni.
Micsoda történelem! 100 év, öt név, majd csőd.
Miközben a világra a Krím árnyéka vetül. A félszigeté, amely hajdan szkíta majd görög is volt, birtokolták vándorló magyarok, besenyők, kunok, majd hosszú ideig a tatárok, háborúztak érte törökök, végül orosz lett és ukrán fennhatóság alá került… Mint a nyelvtani lecke a birtokos jelzőkről:
Több birtokos, egy birtok: történelmünk. Pozsonyban is.
Mihályi Molnár László
