Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról
Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét és ismét meg kell állapítanom: szép ez a belváros. Ömlik ránk a késő őszi napsütés, a fény és az árnyékok játszanak az épületek díszítéseivel, szinte hivalkodóan mutogatják, emelik ki az építőmesterek szándékait. Viszonylag sok a turista, fotóznak, le-leülnek egy-egy kávéra, sörre: itt bent, a központban él a város. A kinti lakótelepek már más tészta, de a belváros tényleg harmonikus, kedves. Nem nagy, de épp diszkrét bensőségessége az egyik legnagyobb vonzereje. Régi kedves barátom, Kusý professzor jut eszembe, aki nyolc évig, amíg miniszterelnök-helyettes voltam, a hivatalos tanácsadóm is volt. Amikor havonta meglátogatott az irodámban, a kormányhivatalban (lánykori nevén az esztergomi hercegprímás volt pozsonyi rezidenciájában), gyakran megállt az irodám ajtajában, végignézett a jókora helyiségen és azt mondta: „Ez a te irodád hű képe Pozsonynak és az egész országnak. Amit ti, magyarok, meg a németek csináltatok, az ízléses, bájos. De amit mi tettünk bele a huszadik században, az fenét sem ér.”
Az történt ugyanis, hogy valaki a kilencvenes években úgy gondolta, fel kell újítani az akkorra eléggé lepusztult épületet. A mesterek becsületére legyen mondva, az építészeti elemeket szépen rendbe rakták, a különböző díszelemek, stukkók, de a szépen faragott, egyedi ajtók, ablakok is eredeti pompájukban fénylettek. Ám valaki azt is kitalálta, hogy az eredeti stílbútoroknál nem igazán lehet dolgozni. Ezért Romániából hozattak be vaskos, szocreál beütésű asztalokat, székeket, szekrényeket, s az az igazság, hogy azok eléggé ütötték a klasszicista alaptónust. Az öregúr pedig nem állhatta meg, hogy ezt minden alkalommal szóvá ne tegye.
Történelmében is gazdag ez a város. Itt zajlott a neves pozsonyi csata, itt vitézkedett később búvár Kund, s Pozsony várába menekült Salamon király is I. Géza seregei elől. Később egyre több bajor hospes telepedett itt le, ők alapozták meg a város német jellegét a magyar mellett. Egyetemét 1467-ben Mátyás alapította, 1526 után Magyarország fővárosa lett. Itt őrizték a Szent Koronát, itt koronázták a királyokat, Mohács után itt választották magyar királlyá az első Habsburgot, Ferdinándot, több alkalommal volt az országgyűlés helyszíne. 1674-ben itt működött a hírhedt Pozsonyi vésztörvényszék, amely protestáns lelkészeket küldött gályarabságra. 1783-tól itt működött a királyi jogakadémia, 1825-ben itt ajánlotta fel birtokai egyévi jövedelmét Széchenyi István a Nemzeti Tudós Társaság megalapításának céljaira. 1847-ben magyar nyelven nyitotta meg itt a rendi országgyűlést V. Ferdinánd király, 1848. március 15-én itt történt meg a nagy kiegyezés a rendek és a különböző politikai csoportosulások között, amelynek következtében V. Ferdinánd támogatta a reformtörvényeket és megbízta Batthyány Lajos grófot (a város szülöttét) az első független magyar minisztérium megalakításával. Március 18-án itt hozott törvényt az országgyűlés a jobbágyfelszabadításról, itt hirdették ki az új magyar alkotmányt, s április 7-én itt alakult meg az első felelős magyar minisztérium. V. Ferdinánd király a pozsonyi Prímási palota Tükörtermében írta alá az áprilisi törvényeket, majd a vesztes szabadságharc végén itt írta alá Haynau a „rendkívüli hadbíróság” ítéleteit, beleértve a pozsonyi és az aradi vértanúk kivégzésének ítéleteit is. 1910-ben a város 78 229 lakosából 32 790 volt német, 31 705 magyar, 11 673 szlovák, 1242 cseh, 351 horvát és 115 lengyel. Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy ezek a számok a történelmi Pozsonyra értendők, nem a maira – a város azóta jelentősen terjeszkedett. Az első világháború végén a várost az újonnan létrejött Csehszlovákiához csatolták, s ez a tény még a bevonuló cseheket és szlovákokat is annyira meglepte, hogy hónapokig Wilsonvárosnak nevezték a helységet (a szlovák nyelvben addig használt Prešporok megnevezést túl vidékiesnek találván).
Nézem a várost, élvezem a miliőt, és arra gondolok, nem a német, hanem a magyar nemesi családok építészeinek lehetünk elsősorban hálásak ezért a látványért. A Mohács utáni korszaknak „köszönhetjük”, hogy az ország politikai elitje ide, az egyházié pedig Esztergomból Nagyszombatba menekült. Az épített emlékek tanúskodnak minderről a leghatározottabban. Van itt palotája a Pálffyaknak, a Grassalkovich családnak, az Esterházyaknak, az Apponyiaknak, a Csákyaknak, az Erdődyeknek, a Batthyány-családnak, a hercegprímásnak – hogy csak néhány felemlítésével jelezzem az építtetők szintjét, akiket országgyűlési vagy egyéb politikai tisztségük kötött alkalmanként a városhoz. S ott a vár is, a város fölött, a sokat megélt erődítmény, jelezvén, hogy a város története még korábbi időszakokra is visszanyúlik. Gyönyörködöm a látványban és arra gondolok, mikor láttam ezt a képet először.
Az bizony a múlt évszázad hetvenes éveiben történt, már a szomorú husáki időkben, amikor gimnazistaként először vettem részt a Duna utcai gimnáziumban valamilyen olimpiászon, szakmai versenyen. Pozsony akkoriban a csúcsot jelentette számunkra, vidéki fiatalok számára. Akkoriban eszembe nem jutott volna, hogy valamikor itt fogok élni, s politikai pályát is futok be itt. Azt persze akkor is sejtettem, ma meg már tudom, hogy bár jól érzem magam itt, a belvárosban, nem igazán szeretem ezt a várost. Azért nem, mert elég mostohán bánt velünk, Szlovákiában élő magyarokkal.
Körülnézek és azt látom, több itt, a belvárosban a japán turista, mint az őshonos magyar. Pedig a statisztikák szerint még ma is él Pozsonyban vagy 14 ezer magyar, s ez nem kevés, ez egy – szlovákiai méretben – közepes városka lakossága. De valahogy szét vannak kenődve a város lakótelepein, rendezvényekre sem igen járnak. Ami a legjobban hiányzik: ebben a magyar szemszögből is jobb sorsra érdemes városban minimumra csökkent a magyar szellemi élet. A múlt század nyolcvanas éveiben, amikor már felnőttként jártam ide (legtöbbször a kiadókba, szerkesztőségekbe), a város központjában még ott volt a magyar szó: ma már alig. A Csemadok rendezvényei teltházasak voltak, a fontosabbakon több száz ember jelent meg – ma jó, ha néhány tucat. A belvárosban több fontos, magyar szerkesztőség is dolgozott, amelyek szellemi műhelyek voltak: mára megszűntek, vagy kitelepedtek a városból. Igaz, a város nyugodtabbnak tűnik, mint néhány évtizede volt, de milyen áron? A homogenizálódás árán.
A tudatom nem akarja ezt így elfogadni. Egy-egy kapualjból várom, hogy Dobos László vagy Duba Gyula lépjen elő, a másik oldalra Mács Jóskát vagy Tőzsér Árpádot képzelem. Amott, egy borozó asztalánál mintha Koncsol László vitatkozna Grendel Lajossal: magyar gondolatok összecsapásától is vibrált itt a levegő. S persze, ha tényleg itt lennének, akár mondanák is: csendesebben, nézd ott azt a kalapos embert, besúgó. S talán hozzátennék: megint nem engedtek ezt vagy azt kiadni, sőt, valaminél el is késtek, s utólag zúzatták be. Bonyolultabb, kötöttebb, félelmekkel telibb világ volt az övék. Nem volt egyszerű életük, egy diktatúrában a tisztességes emberé sosem az. De a jobbak közülük tették a dolgukat, pozsonyi magyar értelmiséginek lenni sokat jelentett. S ha fölülről nézzük meg a képet, nem lehet nem észrevenni, hogy maradt valami utánuk. Színházak, szerkesztőségek, múzeumok, kulturális intézmények… Kiadványok, újságok (ameddig a cenzor engedte – tartalommal). Szellem, szellemiség – ha nagyon megnyomorított formában is, de volt. Akkor volt kulturális élet, szellemi élet, mint tavasszal a hófoltok alól kibukó kis virág, mindez teret kért magának. Persze, persze, más világ volt az, az embereknek nem volt otthon 220 televíziós csatornájuk meg internetük… A kényelem szintje messze nem volt olyan, mint ma – de volt talán egészségesebb lelkük. Egy-egy fontosabb könyv megjelenése esemény volt, a Jókai Napokról, Kodály Napokról nem maradhatott el, aki számított. A településekre, iskolákba kijártak az „író elvtársak”, s ha valahol ilyesmi, író-olvasó találkozó valósult meg, az is legalább helyi súllyal bíró esemény volt.
Nézem a várost és kicsit szégyenkezem: a mi generációnk mit tett-tesz mindehhez hozzá? Szellemiekben, tartásban, szervezettségben… Utánunk mi marad? Nem csak fizikailag ürült ki itt a világ, de szellemiekben is. Minden tiszteletem azoké, akik nem nyugszanak ebbe bele, s megpróbálnak tenni ellene. A terep, amelyen mozogniuk kell, nagyon nehéz. Az atomizálódás, az érdektelenség, az önzés itt is megfojtja a közösségi életet. Az egyetemisták? Több százan vannak itt ma is, de hányan jelennek meg egy-egy rendezvényen? Képesek-e, tudnak-e szellemi izgalmat gerjeszteni, vagy megelégszenek az internetes ügyködéssel?
S az új magyar politikus garnitúra? Ha azt mondom, provinciális, még visszafogott voltam. S az önsorsrontó világlátások, amelyek erősen köröznek itt magyar egyetemi oktatók köreiben is! Amikor efelől érdeklődnek magyarországi vagy erdélyi barátaim, mindig egy, a kilencvenes évek végéről szóló történet jut eszembe. 1998-ban a Konrad Adenauer Alapítvány meghívott néhány csehországi, szlovákiai és magyarországi politikust komolyabb beszélgetésekre és a németországi választási kampány megfigyelésére. Egy szombat délután fogadott minket Helmut Kohl is, bonni irodájában. Két órát szentelt nekünk, ami egy hivatalban lévő kancellár részéről komoly gesztus. S amikor egyikünk azt kérdezte tőle, hogy nagyon nehéz döntéseket is meg kellett hozniuk, például a német egységesítés kapcsán, s hogy sikerült ezt Thatcher asszonnyal, Mitterrand-nal és Reagannal összehozniuk, azt felelte: – Tudják, mi átéltük a második világháborút, s mindannyian tudtuk, mit nem akarunk. Más megoldásokat kellett tehát találnunk. Sokszor bennem rezonál ez a mondat, amikor a jelen felvidéki garnitúra néhány tagjának felelőtlenségét és felkészületlenségét látom. Nyíltan ki kell mondanom: az 1990 és 2009 közötti időszakban is sokan voltak a szlovákiai magyar vezetők között, akik kimondottan utálták egymást. A Rubicont viszont egyikük sem lépte át, mert megélték a volt kommunista diktatúrát, s tudták, mit nem akarnak. Tudták, hogy ha egymással szemben fognak csak izmozni, akkor végük, végünk. Minden erejüket arra koncentrálták tehát, hogy járható utakat találjanak. Ez az axióma 2009-ben szűnt meg a Most-Híd létrehozatalával, s ennek (is) a levét isszuk máig is.
Pozsonyinak lenni hivatás – mondanám, mint ahogy komárominak, dunaszerdahelyinek stb. is az. Minden településen élni kihívás, feladat is a homo sapiens számára. Azt akarom mondani ezzel, hogy az embernek tényleg otthon kellene lennie valahol ebben a bonyolult világban. Barátokkal, társakkal, értékes emberekkel… S nem mindegy, nagyon nem mindegy, mit sikerül belülről is létrehozni egy-egy településen. A legfontosabb kérdés talán: a sok látható elem mellett van-e benne szellem? Egy számbeli kisebbség jövője szempontjából ez meghatározó kérdés!
Nézem a pozsonyi belvárost és azt szeretném, ha itt egy új magyar minőség is meg tudná magát mutatni újra. Mert szellem nélkül nincs, nem lehet esélyünk ebben a rohanó, gyorsan változó világban. Rajtunk is múlik, az itt lakókon…
A kép Pomothy László alkotása.
Forrás: Csáky Pál honlapja, 2024.01.01.