Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel;
Ki néz vele szembe, ha nem a székely?
Hisz a székely ősapja volt Attila,
Kit úgy híttak, hogy az Isten ostora!
Hiába, Bécs, hiába van gazságod,
Küldheted ránk a rácot, a horvátot;
Állani fog, állani fog Magyarhon,
Élni fogunk, élni fogunk szabadon!
(Petőfi Sándor: A székelyekhez,
részlet a költő 1848. szeptember 24 előtt írt verséből)
Napok teltek el, mire Sándor magához tért. Zúgott a feje, ráadásul a sebláz is próbára tette a szervezetét. Érezte, hogy puha ágyon fekszik, de alig bír benne megmozdulni. Vajon hol lehetek? – töprengett, majd kinyitotta a szemét. Ezt követően örömteli hangot hallott.
– Jöjjön ide édesapám, felébredt! – szólt egy fiúhang.
– Hol vagyok? – kérdezte a sebesült, akinek csak harmadik próbálkozásra sikerült érthetően kiejteni a szavakat.
– Várjon a beszéddel, előbb fogyasszon valamit, hogy erőre kapjon! Iza, ide gyorsan a levessel! – hallotta az ágya mellett felbukkanó férfi hangját.
Székely Áron felesége lassan kanalazta be Sándor szájába a húslevest. A sebesült minden nyelés után érezte, hogy költözik vissza az erő a testébe. Az ezt követő rövid beszélgetés után összeállt benne a kép. A vesztes csata után bajtársai hagyták itt véresen és eszméletlenül, Segesvár egyik házában ennél a derék székely családnál. – Szerencsére Bemben nem tettek kárt – emlékezett vissza a csata részleteire is Sándor. Ezzel párhuzamosan még egy gondolat villant át az elméjében, megjelent a képzeletében felesége aggódó arca.
– Juliskám talán azt hiszi, én is odavesztem a csatában, és félárvává vált alig több mint fél éves Zoltán fiunk – gondolta Sándor.
– Pihenjen még! – kérte őt Székely Áron felesége.
Nem kellett biztatni őt erre, Sándor újra lefeküdt az ágyában.
Vacsora idején már az asztalnál ült, amelynél a székely család mindhárom fia is ott ült.
A szobában egy könyvespolc ékeskedett, benne mintegy 30–40 kötettel. A Bibliát nagy mérete miatt nem lehetett nem észrevenni, de ami örömmel töltötte meg a szívét, ott volt az ő János vitéze is. Keze önkéntelenül nyúlt a könyv után, amelynek első belső oldalon az állt:
„Gyermekeinknek szeretettel
1846 karácsonyán
Apa és anya.”
Sándor már-már leleplezte, hogy ő a szerző. Nyilván meg is tette volna, ha nem lennének itt a szomszédságban az ellenséges csapatok. Nem akarta segítőit veszélyeztetni. Ráadásul, fontos dolgokról kell tájékoztatnia aggódó szeretteit.
– Egy szívességet még kérnék, levelet kell írnom – szólt a megmentőihez.
Előkerült a papír, a toll és a tinta. A család tagjai kimentek a szobából, hogy ne zavarják a levélírás menetét. Sándor előbb Juliskának akart írni, de nyomban eszébe jutott, hogy „első a haza”, ahogy azt az Imádságom c. versében még 1845-ben megfogalmazta. Ráadásul azt sem tudja, mit írjon most Juliskának, akinek nem akart hazudni, a valóság meg bizonyára megrémítené. Megírta levelét, aláírta, és már az időpontot is írta volna, ám rájött arra, hogy azt sem tudja, mennyi ideig feküdt eszméletlenül.
– Áron bátyám, milyen napot írunk ma? – kérdezte, amikor ismét megjelent a székely.
– Új kenyér havának harmadik napja van ma – jött a válasz.
Tehát augusztus harmadika, azaz már három nap telt el azóta, hogy Bem Fehéregyháza mellett megtámadta az ellenséget! Sándor ismét szembesült a ténnyel, hogy néhány nap alatt hatalmasat változhatnak a dolgok. Ezen már nem csodálkozott, hiszen legalább 1848. március 15-e óta tudja, erre néhány óra is elég lehet.
– Ejha, akkor nagyon kell sietnem! – jajdult fel a sebesült, majd dátummal egészítette ki a levelét.
– Ha nem veszi tolakodásnak, hová készül menni? – érdeklődött a székely aggódó hangon.
– Marosvásárhelyre – felelte kapásból.
Sándor úgy gondolta, Bem a csata után itt próbálja majd rendezni a sorait az újabb ütközete előtt. Ugyanakkor eszébe jutott az is, hogy legutóbbi levelében, július 29-én innen írt a feleségének levelet. A várost oly barátságosnak találta, hogy Bemnek is megvallotta, akár majdani otthonának is el tudná fogadni. „Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.” – írta abban a levélben, melyben így szólította meg feleségét: „Kedves édes Juliskám”.
A székely pipára gyújtott, és fürkésző szemel nézett a menekültre. Legalább fél óra is eltelhetett, míg cikáztak a fejében a gondolatok. Döntött, és a válasza kivívta Sándor csodálatát.
– Barátom. Marosvásárhely egy egészséges embernek is legalább egy napi járásra van, kendnek viszont a sebesülései miatt még esélye sincs egyedül odajutni. Pihenjen még egy kicsit, és ha hajnalban is úgy gondolja, együtt megyünk. Ehhez ragaszkodom!
– Nem hiába vagytok ti Attila népe – jutott eszébe Sándornak a székely válaszát hallván, és bólintással jelezte egyetértését.
Folytatta volna még a hálálkodást, ám kívülről zaj hallatszott, bevágták az ajtót, és a szobát egyenruhások lepték el, köztük orosz katonák és osztrák csendőrök. Sándor felállt, és hidegvérrel nézett szembe a rá szegeződő pisztolycsővel. Tudta, érte jöttek.
– Én is menjek veletek? – kérdezte a székely aggódó felesége és gyermekei gyűrűjében. A zajt hallván ők is berohantak a szobába.
– A parancs egyelőre csak rá vonatkozik – mondta a csendőr a sebesült férfira mutatva.
Még mielőtt Sándor kilépett volna az udvarra, azzal vigasztalta a székelyt, hogy János vitéz ennél jóval nagyobb megpróbáltatásokkal szembesült. Miután elvitték Sándort, a székely szeme megakadt a a János vitéz kötetükön. Kézbe vette, abban egy franciául írt levelet talált, amelynek a címzése ennyi volt: Bem generálisnak.
Székely Áronnak tudta, bármikor bevihetik őt is. Azon morfondírozott, mit tegyen legelőbb. Még mindig a kezében volt a kötet, és észrevette, hogy a gyermekeiknek írt szülői ajánlás alá újabb két sor került. Amikor azt elolvasta, egy röpke büszke mosoly suhant át az arcán, és elhatározta, hogy azonnal gondoskodik a levél útra indításáról. A János vitéz című könyvben ezt a friss kézírást olvasta:
„Székely Áronnak és családjának örök hálával és szeretettel:
Petőfi Sándor”
Oriskó Norbert
Szerzői megjegyzés: Nem tisztem sem célom senkit meggyőzni arról, hogy ebben mi a képzelet, mi a legenda, és mi a valóság… Regényvázlat ez. Úgy gondolom, Petőfi bármilyen sorssal is nézett szembe, azt hősként tette…
Minden jog fenntartva
© Oriskó Norbert
Korábbi fejezetek:
Varsó, 1849: Királyok / 33 – Előhang: – Segesvártól Barguzinig