„Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt!
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat.”
Petőfi Sándor: Halálvágy
(Részlet a költő 1843 elején, Kecskeméten írt verséből)
A jó öreg székelynek igaza volt, Sándornak esélye sem lett volna egyedül eljutni Marosvásárhelyre. Bár igyekezett leplezni fájdalmát fogvatartói előtt, mire a segesvári táborhoz ért, a sebei újra vérzésnek indultak.
Eltelt már néhány nap a csata óta, amelyben az osztrákokat kisegítő oroszok nem csak hadifoglyokat ejtettek, hanem sérültjeik is voltak. Voltak, akik a közelharcban sebesültek meg, mások Bem ágyúgolyóinak következtében. A komolyan sérültek nem mentek tovább Lüders seregével, hanem számukra egy rögtönzött katonai kórház létesült. Néhány orvos próbált rajtuk gyógyítani, a rendet orosz katonák és tisztek is őrizték.
Ide került Sándor is, aki szinte alélten dőlt a számára kijelölt ágyra. Minden porcikája sajgott a fájdalomtól. A kíntól szervezete úgy óvta meg, hogy ismét elveszítette az eszméletét.
*
Sándor következő emléke az volt, hogy menekül üldözői elől. Hosszú távolságokon, falvakon és városokon keresztül, de nem sikerült szabadulnia. A közelben egy várost látott feltűnni. Lám, Debrecen. Eszébe jutott az ifjúkori kegyetlen tél, amelynek keserveit még Zoltán e városban történő megszületése sem tudta feledtetni. Nem szándékosan kerültek ide, fiuk a terv szerint Erdődön, a „feleségek feleségének” szülei házában jött volna a világra, ennek körülményeit azonban az oláhok lázadása nehezítette, így került képbe Debrecen. „Így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született” – Sándor erről így fogalmazott Zoltán hét hónapos koráig írt életrajzában. Felismerte Ormós szabó házát is, ahol a fiú született. Benéz az ablakon, alig akart hinni a szemének, mivel apósát, Szendrey Ignácot látta benn. Nem szívlelték egymást, de azt Sándor sem vitatta, hogy a saját szemszögéből mindig a legjobbat akarta a gyermekeinek. Ha valaki, ő közölheti Juliskával az igazságot, hogy nem halt meg, hogy számíthat rá, és ha vége ennek az őrületnek, együtt építik majd örökké tartó boldog, közös jövőjüket. Az após kezével intett, hogy jöjjön beljebb. Ugyanebben a pillanatban zaj hallatszott, melyből Sándor megtudta, üldözői utolérték. Emlékezett jól, hol vezet az út a padlásra, arra gondolt, úgy sikerülhet egérutat nyernie. Üldözői azonban követték a padlásra is. Eszébe jut kedvenc kortárs francia írója, Dumas is. Ő vajon hogyan menekítené ki aktuális regényhősét? Abban reménykedett, ha halottnak tetteti magát, ott hagyják. Levetette magát a tetőről. Üldözői azonban mégsem hagyják ott, sőt, sírt ástak neki. Hallotta a föld kopogását, majd a fuldoklás környékezte. Az utolsó erejét is összeszedi, és felkiáltott:
– Ne temessetek el, élek!
*
Eddig tartott a kiújult seblázban megélt rémálom. Sándor magához tért, és szembesült a valósággal. Ugyan nem fenyegette közvetlen életveszély, de tudatosult benne, hogy ismét Segesvár foglya.
Két nap múlva lovasszekereken hagyták el Segesvárt. A sebesülteket nem bilincselték meg, de az őket őrző kozákok fegyvereire mutatva jelezték, ha kell, nem haboznak azt használni. Estére Telekfalvára értek, ahol az addig mintegy 500 fogoly száma is alapos növekedésnek indult. Érkeztek foglyok más ütközetekből is.
Teltek a napok, és nemcsak újabb foglyok, hanem hírek is érkeztek. Megtudták, hogy augusztus 9-én Bem Temesvárnál veszített, 13-án Görgey pedig Világoson letette az oroszok előtt a fegyvert. A haza elesett!
Mintegy kétezer fogoly gyűlt össze Telekfalván. Sándornak a haza elvesztése miatt érzett fájdalma miatt élni sem volt kedve, emellett a saját sebeinek most már örült is. Arra gondolt, azok talán meghozzák számára az óhajtott halált. Eszébe jutott, hogy csak néhány hónapja annak, hogy eltemették a szüleit. Ebben is talált benne vigasztalót, hogy akkor legalább már ők nem siratják őt!
Amikor összeírták a foglyokat, és az ő és az apja nevét kérdezték, az igazat mondta, ahogy arra mindig is törekedett:
– Petőfi Sándor vagyok, Petrovics István fia.
– Mit írjak be a listára?
– Írj, amit akarsz! – válaszolt hidegen.
– Be is írtalak, ahogy nálunk szokás: Alexander Sztyepanovics Petrovics.
Oriskó Norbert
Szerzői megjegyzés: Nem tisztem sem célom senkit meggyőzni arról, hogy ebben mi a képzelet, mi a legenda, és mi a valóság… Regényvázlat ez. Úgy gondolom, Petőfi bármilyen sorssal is nézett szembe, azt hősként tette…
Minden jog fenntartva
© Oriskó Norbert
Korábbi fejezetek:
33
Segesvártól Barguzinig
Előhang: Királyok
- rész: Segesvár
- rész: Élet vagy halál
- rész: Attila népe