De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
(Részlet Petőfi Sándor Világosságot! c. Pesten, 1847. márciusában írt verséből – részlet)
A világosi fegyverletétel hírét az oroszok ujjongva fogadták. Ez azt jelentette számukra, hogy mehetnek haza. Három napig ünnepeltek, ittak, táncoltak, és már a foglyokhoz is volt néhány kedves szavuk. Nem jókedvükből érkeztek, hanem a cár szolgálatára és az orosz birodalom dicsőségére.
Sándor keserű pillantásokkal figyelte az oroszok változását. Arra gondolt, bárcsak halt volna meg inkább a csatában azért a hazáért, amely egyébként sosem bánt vele kegyesen. Ez nem zavarta különösen, hiszen az ember az elveiért, és nem az elismerésért küzd. Erre ékes példa volt a választási bukása is. Visszaemlékezett a Március Tizenötödike c. újság 1848. június 19-i számában megjelent nyilatkozatára, melyben többek között ezt fogalmazta meg. „És ennek ma kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma, június 15-én… ma három hónapja, hogy március 15-dike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak!”
– Vajon mit szólnak majd a nagy urak, ha kitudódik, hogy akit oroszoknak való kémkedéssel gyanúsítottak, most éppen az oroszok foglya? – tette fel magában a kérdést Sándor.
A magyar foglyok szállították a híreket is. Sándor irigykedve gondolt Vasvári Pál barátjára, aki valójában az életével fizetett a szabadságért folyó küzdelemben. Arról is értesült, hogy Bem apónak sikerült elmenekülnie, és vélhetően az Oszmán Birodalomban folytatja hősi pályáját.
Bem sikere bizakodással töltötte el. Arra gondolt, ha visszatér az ereje, és lehetősége nyílik rá, majd hozzászökik. Az, hogy újra épkézláb reménysugárt fogalmazott meg magában, egy pillanatra derűre késztette, még a mosoly is megjelent az arcán egy pillanatra. Tovább is ment a gondolatban, abban bízva, hogy majd Juliskát is értesítheti onnan.
Azonban a negyedik napon véget ért az orosz ünnepség. Felsorakoztatták a mintegy 2000 foglyot, majd elindult a sok-sok ember az ismeretlen útra. Gyalogosan, felfegyverzett kozákoktól szigorúan őrizve. A sebesültekkel – így Sándorral is – kivétel tettek, azokat lóval hajtott szekéren szállították az ismeretlenbe.
– Vajon hová visznek minket? – kérdezte önkéntelenül Sándor.
Ekkor az egyik fogolytársa, akinek a vállán lévő kötözés utalt a sebesült voltára, megszólalt:
– Hallottam, hogy az oroszok egymás között azt mondták, hogy Kijevbe megyünk!
Sándor behunyta a szemét. Ráérzett arra a valóságra, hogy milyen gyorsan, szinte pillanatok alatt változhat az ember életének milyensége. Pár hónapja még azt hitte, övé a világ! A mai valóság az, hogy orosz dobpergés és ütemére halad előre a menet. Hallotta is a szűnni nem akaró vezényszót, amely a természetes számok oroszul elhangzott változata volt:
– Agyin, dva, tri, csetire…
Oriskó Norbert
Szerzői megjegyzés: Nem tisztem sem célom senkit meggyőzni arról, hogy ebben mi a képzelet, mi a legenda, és mi a valóság… Regényvázlat ez. Úgy gondolom, Petőfi bármilyen sorssal is nézett szembe, azt hősként tette…
Minden jog fenntartva
© Oriskó Norbert
Korábbi fejezetek:
33
Segesvártól Barguzinig
Előhang: Királyok
- rész: Segesvár
- rész: Élet vagy halál
- rész: Attila népe
- rész: Halálvágy