„Megtörtént!… a múltat
A jelen keserve,
A jelen siralma
Vissza nem teremti.
Enyhítsd legalább te,
Enyhítsd a barátság
Balzsamolajával
Veszteségem sebjét,”
Petőfi Sándor: Vahot Sándorhoz
(részlet az 1845-ben Pesten írt versből)
A kijevi laktanyában alaposan kikérdezték az magyar szabadságharcban ejtett hadifoglyokat. Az oroszokat érdekelte a hivatásuk, ugyanakkor a rabok fizikai állapotát is figyelték. Egy hatalmas birodalomban éltek, sok tennivalóval, amelyek elvégzéséhez jól jöttek a szakemberek. Sok bánya működött, az úthálózatuk építése is állandó feladat, ugyanakkor megbecsülték a tanult, művelt embereket is. Sándor nyelvtudása is ilyennek számított. Akiknél nem láttak semmilyen hasznosítható szellemi tőkét, de jó állapotban voltak, azokat besorozták az orosz hadseregbe. Jól jött a vérfrissítés, mert a magyarok elleni küzdelem nagy emberáldozatot követelt tőlük is. Több csoportra osztották szét a Kijevbe érkező hadifoglyokat, akiknek számuk azért már csökkent, de még így is meghaladták az 1800 főt.
Az esti takarodó előtt az ugyanazon csoportba került foglyokat nem bilincselték meg. Kijevből szó sem lehetett menekülésről. A laktanyát nem csak erős fal vette körül, hanem azokon bástyák is voltak, melyből árgus szemmel őrizték a foglyok minden lépését. Nem volt egyetlen példa még csak a szökés kísérletére sem.
A szerény vacsora mellé a hideget is enyhítő forró teából kedvük szerinti mennyiségben kortyolgathattak a foglyok, és beszélgethettek is egymással. Sándor általában egyedül, a többiektől félrehúzódva figyelte a többieket. Észrevette, hogy ebben a magatartásában nincs egyedül, néhány méterrel odébb egy nála egy fejjel magasabb, barna hajú férfi ugyanígy cselekszik. Bár az út alatt kinőtt arcszőrzet miatt alig látszódott a fogoly szeme, Sándor észrevette, hogy az folyamatosan figyel mindent. Odament hozzá, és megszólította:
– Te hol kerültél fogságba, pajtás? – kérdezte Sándor az addig hallgatag fogolytársát.
– Nagyszeben mellett kerültem Lüdersék kezébe. Bátran küzdöttünk, ezt még az oroszok is elismerték, de az ellenség túlereje megpecsételte a sorsunkat.
– Én Segesvár mellett, de onnan még kimenekítettek Bem emberei. De csak rövid ideig maradtam szabad.
– Úgy hallottam, ott veszett nyoma Petőfinek is.
– Igen, így hozta a végzetem.
E név hallatára Sándor társa vált egyszerre érdeklődővé és izgatottá.
– Te jó ég! Te vagy az a nagy ember, aki a Nemzeti dalt és a János vitézt vetette papírra…
– Igen, és még vagy ezer további verset. De az oroszoknak ez nem számít, nekik Alexander Sztyepanovics Petrovics vagyok.
– Hát még számíthat, arra esküszöm. Varga József vagyok, nagy tisztelőd. Barátságomat ajánlom, szólíts csak Jóskának!
A barátság kifejezésre Sándornak számos emlék jutott eszébe. Való igaz, hogy sokszor csalatkozott ebben a szóban, sokszor olyanban, akiért valaha akár a tűzbe ment volna. Ugyanakkor arra is volt példa, hogy akiben csalódott, meg kellett követnie. Előbb Jókaira gondolt, akihez egy rajongó verset is írt, ám a Vörösmartyról írt bíráló verse megjelentetése után a közösen szerkesztett Életképekben mégis összekaptak, amely vitát ő Kossuth Hírlapjában így zárt le: „Én magammal akarok békében élni, nem a világgal”. Ennek ellenpéldája Pákh Albert, akihez szintén írt egy olyan verset, melyben egyenesen „veszett ebnek” nevezte, később ugyanezen ember kisegítette. Teleki Sándor pedig úgy szerette őt, amilyen, neki köszönhetően fűzi oly sok szép emlék Koltóhoz. Sőt, Jóskánal még az arcvonásai is a „vad gróf” Telekit juttatták az eszébe. Most arra gondolt, eddig nem tudatosította eléggé, hogy a barátságnál nem az az alapkövetelmény, hogy ugyanazon elveket vallják, hanem, hogy bármikor számíthassanak egymásra. Belenézett társa szemébe, látta benne a rokonlelket. Kinyújtotta felé a karját, és így szólt:
– Köszönöm, Jóska. A világ végére jutottunk Magyarországtól, bízom benne, hogy barátként juthatunk majd egykor haza!
Az oroszoknál gyorsan megszületett a döntés a következő úti célokról. Akik az orosz hadseregben szolgálnak majd, Kijevben maradtak. Voltak, akiket egészen Kamcsatkára száműztek, Sándor és Varga József úti célja a több mint háromezer kilométerre fekvő Omszk városa lett.
Ide már nem gyalogosan vezetett az út. Télen a befagyott utakon ez az időjárási körülményektől függően több hónapot is igénybe vehetett volna. Szánon azonban csak néhány hétre volt szükség. A szánokon utazó kozákok számára létkérdés volt, hogy odaérjenek, különben nemcsak a saját, hanem családjuk megélhetését is veszélybe sodorták volna. A szigorú őrizetet látva Sándor és Jóska egyhangúan néztek az előttük álló feladatra:
– Akkor majd Omszkban megszökünk!
Oriskó Norbert
Szerzői megjegyzés: Nem tisztem sem célom senkit meggyőzni arról, hogy ebben mi a képzelet, mi a legenda, és mi a valóság… Regényvázlat ez. Úgy gondolom, Petőfi bármilyen sorssal is nézett szembe, azt hősként tette…
Minden jog fenntartva
© Oriskó Norbert
Korábbi fejezetek:
33
Segesvártól Barguzinig
Előhang: Királyok
- rész: Segesvár
- rész: Élet vagy halál
- rész: Attila népe
- rész: Halálvágy
- rész: Világosságot!
- rész: Rabságban