Mihályi Molnár László beszéde Buzitán, 2021. június 5-én. A Csemadok nevében is búcsúzott Gál Sándortól:
ÁLDOTT JÓ MAGYAR TESTVÉREM, LELKI JÓBARÁTOM, SÁNDOR !
Felszakadnak sebeink is a gyászban, mert szaporodnak a fejfák s a sírkeresztek temetőinkben.
És most a te elnémult szád hívott össze minket. Halld meg hát odaát, túl a nagy folyón: itt vagyunk!
Talán a magyar költészet gyöngyszemeiből kellene koszorút fonnom, benne a te verseiddel, hozzá a rétek vadvirágait, az erdők madárdalát kötve, hogy eltakarják a megfáradtan kihűlt testet, mert a leket nem födi be a hant.
És tudjuk: itt leszel velünk, amíg emlékezünk. Arra is, aki voltál, amit írtál s amit tettél. Mert nem csupán Gál Sándort, a férjet, az édesapát, a nagyapát, a barátot, az írót, a költőt búcsúztatjuk, hanem népünk, felvidéki magyar közösségünk egyik megtartó oszlopát is: a nemzetét féltő gonddal, aggódó felelősséggel és határtalan örömmel szerető közéleti embert, aki ezt küldetésként és emberi hivatásként vállalta mindig, még ha olykor pokolra is kellett szállnia érte. Mert „kín volt mindig itt a dacnak legízesebb tápláléka” – ahogyan Ady is érezte. De ha baj van, s megcsap a pusztulás szele, „Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt?” – ahogyan Dsida visszhangozta egy évszázada felnégyelt hazánk jajkiáltását. Mert bizony édesanyánkat fűzték rabszíjra nyelvünk és szülőföldünk alakjában, és a megfélemlítés, fosztogatás, történelemhamisítás nem szűnt meg, folyamatos, immár felbérelt janicsárok és megtévesztett világpolgárok seregének támogatásával.
Amit nem szabad tűrnünk!
Erre bíztattál, figyelmeztettél minket.
Ez az indulat forrt ajkadra az utolsó leheletedig.
Ez hatotta át írásaidat is.
Köszönjük Sándor!
Ezt a terhet kaptad ajándékul a sorstól a búcsi tarisznyádba: felvidéki elszakítottságot, hatalomban ülő gonosz mostohákat, világháborút, jogfosztást, deportálást, kirekesztettséget, kettős mércét, bitangok országlását, önmagukból kiforduló bugrisokat.
A sok megjelent műved mellett még több elfojtott tervet, gondolatot, amelyeket már senki más nem fejezhet be. Mert akkor kell, akkor lehet jól megírni, amikor megérint a téma, amikor füldebe hasít, szívedbe szúr, lelkedet nyomja. De tudtad jól, hogy kimondani nem elég, ezért tetted is amit lehet, ahogy lehet, amíg lehetett.
Így vált megkerülhetetlenné a Csemadok, amelyben egy bő fél évszázad lelki gazdagsága, lelkesítő öröme, féltő gyötrelme, gondja és tervezgetése maradt nyomodban. A komáromi első szárnypróbáktól, amikor a hegedű helyett a költői lantot választottad, a 68-as forrongó időkön át a Thália Színház megalapítása, a Szenczi Molnár Albert napok, Jókai napok, Fábry napok, a Szabad Földműves kulturális rovatától a Csemadok lapjánál, a Hétnél eltöltött két évtized, a Kazinczy napok, Tokaji Írótábor, Keleti Napló, a jászó nyári egyetemek, népművészeti és színjátszó fesztiválok, konferenciák sokasága …. fel sem lehet sorolni. Ahol szerveztél, utat mutattál, amelyeket értékekkel gazdagítottál, s mindnyájan gazdagabbak lehettünk általa. Nem sorolom tisztségeidet, s azok felelős betöltését. Ám a legmegtisztelőbb, hogy amikor ezekből visszavonultál, a járási testület 32 éven át szolgálatként vállalt elnöki posztjáról is, akkor a járás küldöttei örökös elnökké választottak.
Amikor eljött a változások ideje, voltál az Együttélés egyik alapítója: hit, erő, lelkesedés, elvszerű szellemiség, magyar közösség, emberi alapértékek. Ezért érdemes élni! Mintha a sok gyötrelem után mégis termőre fordult volna a gyümölcsös. Egyek voltunk a jövőt féltő indulatban. Együtt és egymásért. S ha akadoztak a dolgok, és felülkeredekedett a kicsinyesség vagy az igénytelenség, a szűk látókör vagy a faragatlanság, akkor lettél egyszemélyes intézmény: Gál Sándor.
Ha le is mondtál néhány fárasztó megbízásról, de a felelős hozzáállásról soha! Nem adtad fel, nem álltál félre…
Csak most… látszólag, mert tudjuk, hagytál ránk muníciót bőven… mégis búcsúznunk kell. A Csemadok tagsága nevében is, akik téged nagyon tiszteltek, felnéztek rád.
Magam sem tudnálak másként elereszteni, mint amiként Nagy László idézte meg József Attilát, és ez tehozzád valóban méltó:
„… tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget. …
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív
szép szóval a száj!”
Sándor!
Igazad enyhítse a gyászolók fájdalmát!
Isten veled!
