Augusztus óta nagyon sűrűk a napjaim. Az állandó rendezvények, egyéb feladatok mellett az idén befutott még pár dolog, melynek köszönhetően semmivel sem érkezek. Ezért mindig csak a legfontosabb dolgaimmal tudok foglalkozni, és a sok teendő miatt olyanokra szinte nem is marad idő, amit nem tervezek be előre. Így volt a 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszussal is, melyre bár az augusztusban Somorjára látogató Eperjes Károly is felhívta a figyelmünket, nem regisztráltam. Szerencsére Gubík László az Esterházy Akadémiát regisztrálta az eseményre, s jelezte, ha akarunk, vegyünk részt a kongresszuson ilyen módon, s így már igent mondtam.
De a budapesti beszámoló előtt még két másik történetet mesélnék el. Múlt héten szerdán, a Felvidéki Labdarúgó Bajnokság döntőjének helyszínén, Naszvadon megszólított egy fiatal srác, Péter, akiről később kiderült, hogy 16 éves. Felismert, és gratulált az írásaimhoz, amit értetlenkedve fogadtam, ugyanis nem tudtam összerakni a képet: hogy lehet az, hogy egy 16 éves naszvadi fiú engem olvas a Csallóköz hetilapban? Péter elmondta, hogy anyukája Bősről származik, és a nagypapájánál szokta a lapot olvasni, amikor meglátogatja őket. Így, bár a kép már összeállt, továbbra is értetlenkedve, de nagyon jó érzéssel köszöntem meg a kedves szavakat. Ezért most innen üdvözlöm a kedves szülőket és nagyszülőket, és persze Petit is.
A másik történet Bacsfához kötődik, ugyanis az alapiskolás másodikos tanító nénim, Marika néni a kongresszus előtti pénteken azzal invitált otthonába, hogy az unokanővére át szeretné adni nekem a több mint 50 évig Somorján tanító Karsay tanár úr több dokumentumát! Ez már magában megtiszteltetés volt, és még az is kiderült, hogy Marika néni is rendszeres olvasója a Csallóköz hetilapnak, gyűjti az írásaimat és figyelemmel követi tevékenységünket. Mondanom sem kell, nagyon megtisztelő volt ezt megtudni. Unokáját, Dávidot is megismertem, aki bár Somorja szomszédságában lakik, eddig sose találkoztam vele, viszont két nappal később, Budapesten újra összefutottunk, amiről a harmadik történet szól.
Szombaton fél öt körül érkeztünk Budapestre, a Kossuth térre siettünk, ahol öt órától Erdő Péter bíboros tartott szentmisét. Már itt is százezreshez közeli tömeg gyűlt össze, keresztény énekektől zengett a parlament és környéke. A szentmise után pedig indult a gyertyás menet a Hősök terére. Előtte szerencsére még anyukámmal is össze tudtam futni, majd az esterházys csapattal elindultunk a tömegben, amely lelkesen, méltóságteljesen és erőt mutatva hömpölygött a parlamenttől indulva, majd ráfordult az Andrássy útra.
„Győzelemről énekeljen Napkelet és Napnyugat, Millió szív összecsengjen, magasztalja az Urat! Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett, Mert szerette a világot, kenyérszínbe rejtezett. Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett, Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet.“ Énekelte a tömeg, s amikor az utolsó két sorhoz érkezett, az emberek felemelték a gyertyáikat, s így az egész menet pár másodpercre fénytengerben úszott. Elmondhatatlanul felemelő érzés volt a menet részesének lenni, együtt énekelni a tömeggel, végigvonulni az Andrássy úton. Miután a menet eleje beért a Hősök terére, Erdő Péter szentségimádást tartott, melyet mi az Andrássy útról a kb. százméterenként elhelyezett kivetítők egyikéről követtünk, és miután vége lett a menetnek, sétáltunk egyet Budapesten, éjjel.
A rendezvényt eredetileg 2020-ban kellett volna megrendezni, 100 évvel a trianoni békediktátum után. Erről Eperjes Károly Somorján azt mondta, ez nem lehet véletlen, ezt a Szűzanya intézte így, mert: „Ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.”
Bár fantasztikus volt a szombat, két dolog mégis hiányzott belőle: egy budapesti eucharisztikus kongresszuson gyónni és áldozni. Ezért vasárnapra ezt terveztem be. Korán felkeltem és már 8-tól keresgéltem a neten, melyik közeli templomban gyóntatnak, de a kongresszus ideje alatt minden délelőtti szentmisét eltöröltek. Jártam a helyszínt, kérdeztem a szervezőket, önkénteseket, az áldoztató sátrakban lévőket, de senki sem tudott segíteni. Elkezdtem, csak úgy, a helyszínekhez közel sétálgatni, hátha összefutok egy atyával, s megkérdezem tőle, meggyóntatna-e. De nem jött senki. Már tíz óra felé járt az idő, a szentmise fél tizenegykor kezdődött, így elmondtam magamban a Jóistennek, hogy megtettem mindent, most ezt el kell engednem, veszek valamit enni, és elsétálok a helyemre. Ha gondolja, küld valakit, de hát már nem bíztam benne, hiszen egy órája papot kerestem az utcán. Bementem egy kebaboshoz, s úgy jöttem ki, hogy az egyik kezemben egy nagy kebab, a másikban egy kóla volt, mondom, leülök a közeli parkba s megeszem. Talán egy lépést tettem, mikor elment mellettem sietve egy fiatal atya, akinek egy kis bizonytalanság után köszöntem és megkérdeztem, meggyóntatna-e. „Szívesen, csak kísérj el, mert sietek!“ Válaszolta. Így elindultam a reverendás atya mellett, kezemben egy kebabbal és egy kólával, a kongresszusra igyekvő tömeggel szemben, miközben sikerült meggyónnom. Egy idő után szembe jött egy bacsfai csoport, köztük a fent említett Dávid is, aki megismert, és egy kedves bősi ismerős, Angelika is, aki ismerte az atyát. Végül így derült ki, hogy ő Simon Dávid atya, előadásai is vannak fenn a youtube-on (Szalók 2019 – Simon Dávid előadása). Ajánlom mindenkinek.
A legnagyobb és legfurcsább élmény pedig az volt, amikor a feloldozáskor megálltunk, jobb és bal oldalról jött szembe a tömeg, a fiatal atya a homlokomra tette a kezét, és érthetően, nem susogva feloldozott. Eközben én még mindig tartottam a kebabot meg a kólát. Érdekes látvány lehettünk, de kit érdekel, mikor így a Jóisten lehetővé tette, hogy az eucharisztikus kongresszus végén, a pápai misén áldozhassak. Hiába, Isten útjai kifürkészhetetlenek!
Méry János
Megjelent nyomtatásban a Csallóköz hetilapban