Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról

Hogy a magyar iskolák ellen indított támadássorozatok nem újkeletűek, hogy a leépítésükre, felszámolásukra irányuló törekvések ismétlik egymást, azt meggyőzően bizonyítják azok a lépések, azok az adatok, melyekről 1990-ben írtam a Nap című akkori újság hasábjain (1990/15).

Hogy a magyar iskolák ellen indított támadássorozatok nem újkeletűek, hogy a leépítésükre, felszámolásukra irányuló törekvések ismétlik egymást, azt meggyőzően bizonyítják azok a lépések, azok az adatok, melyekről 1990-ben írtam a Nap című akkori újság hasábjain (1990/15).

Tettem ezt akkor a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító tagjaként, ipolybalogi tanárként. Az írás sajnos, most is időszerű, ezért teljes terjedelmében közzéteszem. Hogy lássunk egyféle helyzetképet, amit csak az elvetemültség, a gonoszság teremthet nekünk. Ezt írtam hát akkor: „S tudományokat anyanyelvükön tanulnak a hollandusok, így lesznek már fiatalon ismerősek a világ titokzatos, de megismerhető csodáiban.” (Apáczai Csere János)

Úgy gondolom, az erdélyi tudós pedagógus fent idézett sorait s mindazon okfejtéseit, melyeket Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról… című tanulmányában megfogalmazott, érdemes ma is meg¬szívlelnünk. Mert Apáczai Csere János intelmei és tanácsai időtállóak, örök érvényűek.

Nemzeti, kisebbségi létünk záloga, fennmaradásunk, szellemi megtestesülésünk biztosítéka az iskola. S ha az iskolát elveszik, minket semmisítenek meg. Mindezt évszázadokkal ezelőtt is tudták már. Apáczai idézi Julianus Apostatát, Názáreti Jézus s egyben a kereszténység hírhedt ellenségét, akinek az volt a véleménye, hogy „tűznél, vasnál is nagyobb szerencsétlenséget zúdít a keresztényekre, ha császári paranccsal mindenfelé bezáratja iskoláit”.

A Julianus Apostata-féle császárokból s az őt kiszolgáló janicsárokból tájainkon is akadt elég az utóbbi évtizedekben. Nemzetiségi iskoláink százait szüntették meg tudatosan, előre kieszelt tervek szerint. Aki közülünk szólni merészelt, a megsemmisítésünk¬re irányuló kampány ellen tiltakozott, azt lázadónak, nacionalistának titulálták. S igen nagy ellenséget láttak abban, aki szavát felemelte, környezetét felvilágosította. Hisz az ilyen akadályozta „a párt helyes politikai irányvonalának kibontakozását”.

Panaszainkat, terveinket és elképzeléseinket nemrégiben többen is elmondtuk a pedagógusok nyitrai országos fórumán. Azóta is sokan serénykednek az ország különböző helyein, nemzetiségiek lakta területein elsősorban, hogy helyrehozzák ami helyrehozható, enyhítsék a sérülések okozta sebeket. Sajnos, számtalan esetben kemény csatát kell vívniuk szóvivőinknek. Nemegyszer izgatással vádolják őket. Azt hangoztatják, hogy „mások kárára” akarnak magyar iskolát vagy óvodai osztályt nyittatni.

Hogy a törekvések jogosságát igazoljam, s fény derüljön arra, hogyan is állunk valójában, mi a helyzet a „mások kárára” történő cselekvéssel, csupán néhány példát sorolok itt fel.

A Nagykürtösi járás Dél-Szlovákia legfiatalabb közigazgatási egysége. Két évtizedes fennállása ellenére azonban talán itt történt az országban az egyik legnagyobb mérvű iskolaleépítés. Már ami a magyar iskolák ellen irányult persze.

Az 1968/69-es tanévben 2003 tanuló látogatta a magyar iskolákat. Számuk húsz év múlva 745-re csökkent. Két évtizede a 19 kisiskolának és a 6 teljesen szervezett alapiskolának 77 osztálya volt. A magyar osztályok száma ma 33.A tizenkilenc kisiskolából tizenhetet megszüntettek. A teljesen szervezett iskolából is megszűnt egy, kettőt pedig közös igazgatás alá vontak.

Lukanénényben a három osztályos kisiskolát egy osztályossá alakították, s az itteni óvodában a szlovák lett a nevelési nyelv. Apátújfaluban, Ipolyhídvégen, Ipolykérben, Ipolynagyfalun, Kelenyén és Kőkesziben két tanerős iskola szűnt meg. Apátújfaluban (a falu 62 %-a magyar) a magyar osztályok helyén is szlovák nyílott. S per¬sze felszámolták az összes egytanerős kisiskolát is, konkrétan Csalárban, Gyürkiben, Dacsókeszin, Ipolykeszin, Kőváron, Nagycsalomján, Nagyzellőben, Óvárban és Rárósmulyadon. Gyakorlatilag tehát a járás valamennyi nemzetiségi faluja iskola nélkül maradt. Működnek viszont szlovák tanítási nyelvű kisiskolák 12-16 gyerekkel is.
Ipolyszécsénykén a teljes szervezettségű iskolát építették le szinte máról holnapra. 140 tanulója volt az utolsó évben. A tanítókat megalázták, képesítésükhöz nem méltó helyeket ajánlottak fel nekik.

Csábon 154 gyermek tanult az 1975/76-os tanévben az alapiskolában. Ekkor egy modern iskola épült itt, s lett szlovák tagozat is. 1987-re aztán 47 gyermek maradt a magyar tagozaton. „Tudtuk már akkor – írják nekem küldött levelükben az ottani pedagógusok -, hogy milyen veszélyekkel, következményekkel járhat majd egy ilyen döntés. Azt is tudtuk, hogy az összevont iskolák közös igazgatása nemcsak gazdasági célokat szolgál. Félelmünk nem volt alaptalan, s beigazolódott mindaz, amitől tartottunk. Eljutottunk oda, hogy egy színtiszta magyar község párhuzamos osztályokkal működő alapiskolája az évek során fokozatosan, de annál módszeresebben leépült.” Ma nyolcvanhármán tanulnak a közel ezer lakosú Csáb iskolájának magyar tagozatán. A létszám tehát újra emelkedik. Ezért kérték a különválást az itteni pedagógusok. Önmagunk gyarapodására, s nem mások kárára.

Ugyancsak ilyen céllal kérték a magyar óvodai osztály megnyitását Lukanényében és Nagycsalomján. Mindkét falu lakosainak ugyanis a 70 %-a magyar nemzetiségű. Az óvodában ennek ellenére nem volt magyar anyanyelvi nevelés. Egyébként itt jegyezzük meg, hogy amíg húsz év alatt az óvodákat látogató szlovák gyermekek száma 697-ről 1721-re emelkedett, addig a járásban a magyar óvodások száma 353-ról 334-re csökkent.

Szécsénykén „csak” azt az iskolát követelik vissza a szülők, amelyhez maguk építettek négy osztályt, klubhelyiséget, szertárakat. Több tízezer órát dolgoztak le, sajnos, miután a „mű” felépült, gyermekeiket kiebrudalták belőle, s egy nevelőintézetet hoztak ide.
Nagykürtösön, annak ellenére, hogy a városban közel kétezer magyar nemzetiségű lakos él, nincs egyetlen magyar óvodai vagy kisiskolái osztály sem.
A megszüntetett iskolák épületei a legtöbb helyen még megvannak. Van, ahol üresen állnak, máshol óvoda, nemzeti bizottság, ifjúsági vagy nyugdíjasklub, könyvtár vagy raktár kapott bennük helyet. Máshol a hnb volt elnöke vagy az egykori igazgató úr lakja a tantermeket.

Kinek a kárára cselekednének hát azok, akik gyermekeiknek követelték vagy követelik vissza az iskolát, az óvodát? A már említett falvakban, vagy Ipolykeszin, Ipolyhídvégen, Ipolynagyfalun, ahol például 22-24 alsótagozatos is van. Ők még mindig naponta ingáznak a körzeti iskolába. Esetleg Szécsénykén, ahol – Kelenyét is ide¬számítva – csak elsősökből lenne tizenhét az új tanévben.
Apáczait idéztem bevezetőmben, vele is szeretném befejezni mondandómat: „Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! (…) Még egyszer mondom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat!”

A fentiekben érintett hatalmas létszámcsökkenést akkor még nem lehetett csupán a demográfiával magyarázni, hisz sokkal több gyermek született, mint napjainkban. Mégis rohamosan fogyott a magyar osztályok, a magyar gyermekek száma. A támadás tehát még intenzívebb volt, mint napjainkban. De vajon mi a helyzet a beiratkozásokat illetően ma a Nagykürtösi járásban? Előbb el kell még mondanunk, hogy 1989 után a régióban alakult 4 magyar kisiskola, mégpedig Nagycsalomján, Kelenyén, Óvárban és Ipolyhídvégen. Ezek alapítója az egyház volt, s közülük mára megszűnt a kelenyei és a nagycsalomjai iskola. De megszűnt a járás legmagyarabb falujaként emlegetett Inám állami kisiskolája is. A bussai teljes szervezettségű magyar tagozatot már régebben felszámolták. Közben megalakult a lukanényei közös igazgatású, teljes szervezettségű, magyar és szlovák nyelvű alapiskola.

S most nézzünk néhány beiratkozási adatot! 2010-ben a járásban 40 gyermeket irtattak magyar iskolába. A beíratottak száma Inámban 2, Lukanényében 5, Óvárban 3, Ipolyvarbón 2, Ipolynyéken 9, Ipolybalogon 17, Csábon 2 volt. 2011-ben öttel kevesebb lett a beíratottak száma, majd egy év múlva ez újabb héttel csökkent. Az utóbbi beiratkozáskor némi javulás állt be, a létszám 37 lett. A négy év átlaga tehát 35, s ha ezt beszorozzuk kilenccel (az általános iskola 9 osztályának számával), akkor elmondhatjuk, hogy nemsokára alig lesz 300 gyermek a Nagykürtösi járás magyar iskoláiban. Húsz-huszonöt évenként tehát több min t 60 százalékos a csökkenés. Így könnyen ki lehet számolni, meddig tart az agóniánk, illetve mikor állhat be a teljes pusztulás. Remélem, azonban erre nem kerül sor. Ám ha az ilyen támadások mellett még gyermek sem születik elegendő, az már igazán nagy tragédia lehet. A beíratási programokkal párhuzamosan azért más cselekvési tervet is ki kellene dolgoznunk. Nagyon szép dolog, hogy egyes önkormányzatok például lakásépítésekkel próbálnak fogyó létszámukon segíteni, ösztönözni a fiatalokat, hogy náluk telepedjenek le. De mi lesz azokkal a falvakkal, ahol ezt nem tehetik meg? Leszünk-e azáltal többen mi magyarok, ha egyes helyeken ugyan enyhén emelkedik a számunk, ugyanakkor a legtöbb településen rohamosan zuhan a lakosság száma? Olyan stratégiák kellenének tehát, melyek a megtartó erőt, az önbizalmat és a foglalkoztatást növelnék, a gyermekvállalást ösztönöznék. Egyházaknak, önkormányzatoknak, politikusoknak, értelmiségieknek, dolgozó fiataloknak kellene összefogniuk, keresniük a kiutat addig, amíg nem késő!

Forrás: Csáky Károly, Felvidék.ma