1983-ban volt az István, a király rockopera budapesti ősbemutatója a Királydombon. – emlékezett vissza lapunknak adott interjúja alkalmával Koltay Gábor, a híres rockopera rendezője: – Óriási siker volt. Eljött az akkori belügyminiszter is, akinek nagyon tetszett a lázadó szerepe, és az őt alakító színész játéka egyaránt. „Nagy Feró ő a Beatricséből, és képzelje el, hogy nincs neki útlevele” – tájékoztattam őt. Nos, néhány nap múlva egy futár kereste fel Nagy Ferót, akinek visszaadták a „lázadó” mivolta végett „elővigyázatosságból” bevont útiokmányát.
Napjainkban Nagy Feró gyakran megfordul együttesével a Felvidéken. Ha csak az idei évet nézzük, ott voltak a nádszegi Felvidéki Magyar Szigeten, a Magyar Ifjúsági Közösség által szervezett taksonyi zenei fesztiválon, ez érsekújvári Klikk Fesztiválra is meghívást kaptak, és várják õket a Generációk Találkozója rendezvény keretében sorra kerülő, július végén esedékes Zoboraljai Rockfesztiválra is. Tehetik ezt, a közönség várja őket, és most már útlevél sem kell, hogy Szlovákiába látogassanak. Nagy Feróval a Beatrice taksonyi fellépése előtt beszélgettünk.
Két nappal ezelőtt az Edda vendégszerepelt a szomszédos Galántán. Annak énekese, Pataky Attila szerint a jelenlegi magyarországi társadalom kiábrándító helyzetben van. Osztod a véleményét?
– A helyzet most Magyarországon olyan, hogy megrögzött optimistaként azt úgy értékelem: reménytelen. Ennek ellenére vallom, mint ahogy azt egyik dalunkban is énekeljük, nem csüggedve, hanem valóban optimistán kell tekintenünk a jövőre. Muszáj bíznunk abban, hogy ez a világ már csak előnyére változik meg. Ha nem így tennénk, akkor mi értelme volna annak, hogy a jövőt akarjuk alakítani. Tekintsünk demokratikusan a világra is, annak ellenére, hogy az nem olyan. Látnunk kell, hogy létezik egy szuperhatalom, aki bárhová bevonulhat, rendet csinálhat, bárhová szállíthatja a demokráciát. Aki viszont valójában demokrata, az tudja, hogy a demokráciát nem lehet szállítani, egy más kultúrájú népet nem lehet a saját ízlésvilágunkra átalakítani. Kicsit olyan „szovjet szaga” lett az egésznek, vagyis, mint amikor még ha valaki a szovjet birodalom ellen fel merte emelni a szavát, az számíthatott a nem túl kecsegtető következményekre. És ma ha én felemelem a szavamat az amerikai globalizmus ellen, akkor számíthatok arra, hogy pár nap múlva leterroristáznak. Csak azért, mert nem vagyok oda a hadseregük tevékenységétől. Azért tettem egy kis kitérőt, mert valóban elég drámai a helyzet, ám az nem csak Magyarországon van így. Nemrég jöttem haza New Yorkból, ott is meglepő az emberek sötétségbe vetett hite. Sokan inkább nem is gondolkodnak, csak esznek és szaporodnak, amíg legalább azt lehet.
Vagyis lázadásra még ma is megvan az okod?
– Hogyne, ám azt is körültekintően kell tenni, a gondolkodás itt sem árt. Mérlegelni kell a körülményeket, néha halkabban, néha hangosabban kell megnyilatkoznunk. A megfelelő hangerőt eltalálni az egy művészet, nagyon kifinomult érzék kell hozzá. Különösen itt, Kelet-Európában, ahol rendkívül sok rossz tapasztalatot gyűjthetett már össze az ember. Főleg a politikusainkkal kapcsolatban, akik – és most bocsánat az általánosításért – egy fabatkát sem érnek.
A politikánál és a zenénél maradva, néha úgy tűnik, hogy a magyar rockzenészek inkább szívükön viselik a magyar nemzet sorsát, mint a hivatásos politikusok. Valamikor jószerivel csak ti voltatok, ma azonban már sok olyan zenekar van, akik a nemzeti rockhoz tartják magukat. És a nemzeti érdekért szólalnak meg a nagy öregek is, mint például a P. Mobil vagy az Edda…
– Ezt jó dolognak tartom, bár talán kicsit már divatba is jött. És azt is igazolja, hogy nem túl rossz, amit csinálunk, hiszen követőink vannak. Nagy hibát követnék el, ha azt hangoztatnám most, hogy bezzeg, amikor mi még egyedül voltunk! Örülök, hogy sokan vagyunk, így kevesebb teher nehezedik ránk, nem kell egyedül állnunk a frontvonalban. Életünk legnehezebb része volt, mikor ha azt énekeltük, hogy „piros fehér zöld, ez itt magyar föld”, várhattuk a hatóságnál történő feljelentésünket. Egyébként nagyon sok legendás, ősi zenekar volt nemzeti érzelmű, csak nem mindig szólalhatnak meg, mert akkor még az a kevés lehetőségük is elveszett volna a fellépésre, amijük volt. Ahogy történt ez mivelünk. Ma már a fiatalok között is vannak nagyon jó nemzeti zenekarok, mint például a Kárpátia, és õk törik is az utat a magyar érzelmû együttesek elõtt.
A december ötödikei, kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményéről mi a véleményed?
– Én erdélyi származásúnak tartom magamat, már csak ennek okán is rendkívül lesújtó volt számomra az eredmény. De volt haszna is. Végre felnyitotta a szemünket. A hazát szolgálni nem lehet úgy elvárni az emberektől, hogy azt önként és dalolva tegyék. A haza ráadásul hálátlan nagyon, ezért azt csak úgy szolgálod tiszta szívedből, hogy nem vársz érte jutalmat, zsíros koncot, ahogy ezt Márai mondja, hanem csak azért teszel így, mert egyszerűen szereted. Mint ahogy egy gyermek az anyját. Nekem apám és anyám is székelyek voltak, és most azt kellett látnom, hogy a magyarországi magyarság december ötödikén nagyon csúnyán viselkedett velük szemben. És gondolom, hasonlóan érezhettek a felvidékiek is. De nem szabad általánosságban elítélni a „nem”-mel szavazókat és a tartózkodókat sem, mert nekik soha nem mondtak semmit erről a problémáról. Őbennük soha nem jelentkezett az, hogy van itt, a Kárpát-medencében él 15 millió ember, aki magyar. Nem is érezték ezt soha át. Ma is dühít, ha valaki Magyarországon azt mondja: „jönnek ide a szlovákok dolgozni”. Vagy a románok. És közben nem veszik észre, hogy azok magyarul beszélnek, hanem azt, aki Romániából jött, simán románnak tartják és kész! Az elmúlt rendszer nem tanította meg nekünk azt, ami Erdélyben a Felvidéken húsba vágó problémaként jelentkezett: magyarnak maradni. Azokat a határon túliakat is megértem viszont, akik kicsit már „átváltoztak”, részben már románnak vagy szlováknak tartják magukat, ugyanis aki a magyarságát mindenáron őrizgette, azt egyfolytában zaklatták.
Napjainkban kiderült, hogy a múlt rendszerben nem csak a politikusok, hanem a zenészek között is voltak, akik a totalitárius rendszer kiszolgálói, besúgói voltak. Rájuk, hogy tekintesz, mint bűnösökre, vagy áldozatokra?
– Hát, most nagyon nehezet kérdeztél… Bár, nagyon sok féle eset lehet, egyet semmiképpen se felejtsünk el, ezek az emberek, akárhogy is volt, besúgtak, ami nagyon csúnya dolog…
Térjünk rá egy konkrét példára. A legismertebbre. Arra a Vikidál Gyulára, akivel Te gyakran léptél fel egy színpadon.
– Gyulára már nem haragszom. Tudom, hogy milyen borzasztó világ volt akkor, és mennyire meg tudta téveszteni az embereket. De milyen világ van ma?! Elképesztő! Mondok egy másik példát. Dejkó fedőnév alatt egy spicli, engem is megfigyelt. Én meg elmondtam a nyilvánosságnak, hogy ő nem más, mint Arató András, a diszkós. És mi van most? Jelen pillanatban én bírósági perben vagyok személyiségi jog megsértése miatt! Képzeld el, a besúgó beperli a megfigyeltet, mert az elmondta, hogy ki jelentgetett róla! Na, ehhez szólj hozzá!
Mit csinál ma az „örök lázadónak” tartó Nagy Feró? Már amikor nem zenél…
– Rendkívül sok mindent. A zenéből ugyanis nem lehet megélni. Egy gödöllõi rádiónál dolgozom minden reggel, itt nem fogható az éterben, de az interneten igen, a masikradio.hu címen. Tagja vagyok a Ruttkai Éva Színháznak is, ott színészkedem. Továbbá most fejeztem be a könyvemet, amelynek a címe: Azok a boldog szép napok. Ebben életemből egy csomó apró kis történet olvasható majd, egészen 1983-ig, az István a királyig. És talán majd jön a folytatás. Ma már teljesen a politikán kívülre vonultam. Ez azt jelenti, hogy befejeztem a politikusokkal és a politikai pártokkal való kokettálást. Egyszerűen elegem van belőlük, attól függetlenül, hogy jobb vagy baloldali politikusokról van szó. Egyfajta „állatfajták”, de ez nem csupán magyarországi jelenség, sajnos, az egész világon jellemző. Egy politikusnak mi addig kellünk, amíg megszavazzuk õt, onnantól kezdve négy évig nem érdekeljük őt. Ebben én nem akarok részt venni, végzem a saját munkámat, ugyanazzal a lendülettel és hévvel. Szeretném, ha a környező országok más nemzetei is hagynák, hogy mi magyarok mind – az országhatároktól függetlenül – , nyíltan magyarnak vallhassuk magunkat. Mind a zenében, mind megnyilvánulásaimban próbálom ezt segíteni. Ezzel nem akarjuk őket bántani vagy elvenni azt, ami az övéké, de azért itt rendbe kéne rakni egy Trianon nevezetű kérdést.
Oriskó Norbert
Megjelent: Szabad Újság * 2005. július 13.