Minden korban vannak olyanok, akik naiv tapasztalatlanságuk miatt vagy puszta materialista lélektelenséggel felteszik a kérdést, hogy mire való, mire jó egyáltalán a költészet, a művészet. Adynak fájt, de még mennyire, ha a dalt, a „kinyílt virágot” az ilyen „csorda-népek lelegelték”. Mert a virágos kertben nem legeltetjük a csordát, bár előfordul, hogy a marhák lelegelik a kikericseket, mint Apollainare versében, és felfordulnak tőle, tehát a marhákat ne virággal tápláljuk, mert az nem takarmány. Az emberi léleknek viszont szellemi táplálékra van szüksége, amelyből a harmóniát sugárzó művészi alkotások éppúgy nem hiányozhatnak, mint az étrendünkből a vitaminok, ásványi sók és a nyomelemek. A hétköznapokban nem ritka, hogy valaki megelégszik a szintetikus limonádéval, amely viszont minél jobban hasonlít ízben, színben, illatban az eredeti gyümölcsléhez, annál veszedelmesebb, mert annál inkább tele van vegyi anyagokkal, és éppen azok a dolgok hiányoznak belőle, ami miatt a gyümölcslevet érdemes fogyasztani. Ilyen viszonyban van egymással a giccs és a valódi művészet is. Csak hát a giccs olcsóbb és gyorsabban emészthetőbb (mivel talán nincs is mit megemészteni belőle!).
Mivel a világot mindenki másként látja, mert a körülöttünk lévő valóságot mindenki másként éli meg, a saját lelkén átszűrve fogja fel, értékeli, őrzi meg attól függően, hogy milyen személyiség, milyen a műveltsége, képzettsége, élettapasztalata, világszemlélete, ráhangoltsága, ezért ugyanarról az eseményről még a jelen lévő szemtanúk is különböző módon, különböző szemszögből számolnak be, és még egyénenként is mást és másként mondanak el attól függően, hogy hallgatóságukkal milyen kapcsolatban vannak (barát, idegen, szakmabéli, laikus, szakértő, érdeklődő stb.), s hogy hallgatóságuknak milyen a befogadó kapacitása, érzelmi vagy értelmi szintje. Így lesz ugyanannak a dolognak, eseménynek többféle megfogalmazása és emberi értelmezése.
Az olvasott (hallott, elmondott) költemény is egy ilyen valóság ill. esemény, de mint minden műalkotás, nem akar hétköznapi lenni, mert azt igényli, hogy ráhangolódjunk, és egy emelkedettebb (behangoltabb) lelkiállapotba kerüljünk. Nem elragadtatást (pátoszt), hanem együttérzést, beleérzést (empátiát), ráérzést vár el, vagyis azt, hogy olyan érzések, hangulatok, gondolatok támadjanak fel bennünk, mint amilyen érzések, hangulatok, indulatok és gondolatok foganták és szülték meg a költőben a verset… és mindezt csupán szavak segítségével.
Ha tudom, hogy verset olvasok (hallgatok), lelkemet ünneplőbe öltöztetem, lélekben megtisztálkodom, hogy befogadásra alkalmassá, úgymond nyitottá váljak. Ez néha nem is egyszerű dolog. Vagy nem vagyok elég felkészült, vagy a szöveg nem akar kitárulkozni, bezárt kapukat találok, nincs kilincs, nincs kulcs, ami nyitná. Néha azt sem tudom, hol a bejárat, olyan bonyolultnak tűnik minden. Útmutatást, tervrajzot, segítséget keresek: egy másik verset, életrajzi adatot vagy egy idegenvezetőt.
Csak a belépés nehéz, mert a megnyílt szöveg odabent már adja magát: eloszlik a homály, láthatóak az utak, értelmezhetőek és érzékelhetőek a jelek, jelzések, és járhatóvá válik a labirintus.
Ilyen titok volt számomra sokáig Nagy László verse is (Ki viszi át a szerelmet…), és a szállóigévé vált mondás feszült bennem: „akasszanak fel, ha értem, de szép”. Nagyon megfogott, mint egy varázslatos szempár, aminek okát nem ismertem, de azt is éreztem, hogy amit írtak róla, ahogyan értelmezték, az nagyon hiányos és sántít. Nem tárultak fel igazán a belső összefüggések, bár képei önállóan is értelmezhetőek, de éreztem, hogy lennie kell egy üzenetnek, egy olyan gondolatnak, vezérfonálnak, amelyre mindegyik kép funkcionálisan felfűzhető, amitől aztán az egyes képek is új értelmezést nyernek, mint ahogyan a fák az erdőben vagy a gyümölcsösben kapnak értelmet. Az egyiken madarak fészkelnek, a másik árnyékot ad, a harmadik alatt gombák teremnek, megint mások között vadak rejtőznek. A kertben nevelt fát pedig a gyümölcse miatt kedvelik, ahol nem tűrnek fészket, vadat, gombát. A vers is ilyen. Az egyik a legtermészetesebb környezetében teljesedik ki, nem elszakadva a világ rendjétől, sem az érző lélek indulataitól, míg a másik csupán valami lélektelen, mesterséges, elvonatkoztatott, művi helyzetkép (például, amikor tökéletes nyelvtana, ritmusa, ríme van), amely hidegen hagy, és nem ragad meg….
Amint egy tégla jelentését vagyis értelmét is másként fogjuk fel, ha egy börtön avagy az iskola falában van: az egyik elzár, a másik megvéd (de tudjuk, hogy a börtön is átalakítható iskolává, de az iskola is börtönné, és ekkor már a benne működő, munkálkodó lélek és szándék értelmezi tovább a hozzá tartozó tárgyakat, azok szerepét, küldetését. Valahogy így változik a szavak értelmezési tartománya is a szövegben, a versben.
Amint a családi ház sem a betontól, kőtől, tetőcseréptől, festéktől vagy a bútorzattól válik otthonná, hanem a benne lakók magatartásától, egymáshoz és a világhoz való viszonyától, szándékaitól, emlékeitől, szeretetétől és jövőképétől. Ugyanúgy a politikailag kijelölt, országhatárral körülvett földrajzi terület sem jelent automatikusan hazát az ott élők számára, még ha őslakosok is. A szolgaságba alávetettek számára a mostohák gyámsága alatt nem az ott kijelölt államhatalomhoz kötődik a haza fogalma, hanem csak a szülőföldhöz, ami a lélekben valójában családot, népet, nemzetet, kultúrát, nyelvet és emlékeket jelent (és nem államformát avagy országot) … s erről nem kevés tapasztalattal bírunk mi is.
A felkészültség, hozzáállás, beállítódás minősége is újabb tereket és szinteket nyithat meg az értelmezésben. Amint legtermészetesebb, hogy a gyermeknek a mese egy alapszinten felfogott egyértelmű csoda és varázslat, úgy a felnőttnek ezen felül már jelképeket, metaforikus többletet, erkölcsi tanulságot is mutat. Például a királylány kiszabadításához és elnyeréséhez vezető úton a próbák megtétele, a legyőzött hétfejű sárkány, a királyi palota a gyermek számára valódi próbát, igazi sárkányt, valóságos sárkányt és királylányt jelent függetlenül attól, hogy a saját környezetében ilyeneket nem lát és nem ismer. Ám a helyzet, a szituáció, az érdekek és értékek ütköztetése – történjék az állatokkal vagy pedig mesebeli hősökkel – emberi értékeléssé teszi a történet tanulságát. Nem szabályokat, hanem helyzeteket ismernek meg általuk, s ezért tartós, maradandó és messze mutató.
Jézus például nem tételes tanokkal érvelt, hanem az isteni rend törvényeit példabeszédekkel jelenítette meg, olyan történetekkel, ahol minden jelkép (allegória v. metafora). Például a szőlősgazda, elküldi fiát a szőlőbe, de az ostoba szőlőmunkások agyonverik a számukra munkát és megélhetést adó Gazda fiát. Ennek a történetnek az üzenete is majd csak akkor kap értelmet és felismerést, amikor az Isten fiát keresztre feszítik, és az ott élő ostoba nép vagy rádöbben gyarlóságára, hogy nem ismerték fel Jézusban a Megváltót és megtérnek, vagy pedig elkárhoznak, s a büntetések sorát kénytelenek elszenvedni vakságuk miatt….
Az ókori népek talán fogékonyabbak is voltak a képes beszédre, mint ahogy a néphagyományban is sok ilyen áttétel őrződött meg, s éltek is használatukkal, mert szűkre szabott életterük miatt kevesebb élményük volt távoli időkről és a távoli tájakról, ezért gazdagabban fejlődött a képzelőerejük. Az olvasás is azáltal fejleszti a fantáziát, hogy mindent csupán a szavak erejével kell képekké, érzésekké, hangulatokká és fogalmakká átképeznünk. Ezért nem mindegy például, hogy olvasunk-e vagy megelégszünk a tartalmakkal vagy értelmezéskkel vagy pedig a filmfeldolgozással, Megfigyelték már pszichológusok is, hogy a filmek, képek által készen kapott történetek másképp (talán sivárabban) fejlesztik a gyermekek képzelőerejét azokhoz képest, akik olvasás útján láttatták meg magukkal az író által megfogalmazott világot.
Felnőtt fejjel már úgy értelmezzük a meséket, hogy ezek a dolgok csak jelképei a valós élethelyzeteknek, hogy céljaink eléréséhez tanulnunk kell, bölcsességet szereznünk, okosan döntenünk, jónak kell lennünk, hogy jó tanácsokat kaphassunk, alázatosnak és megértőnek kell lennünk az elesettek és kiszolgáltatottak iránt, mert ez a magatartás segít meg akkor, ha mi kerülünk bajba, mert az alázat felemel, de a gőg letaszít. Szembe kell szállnunk a gonosz, rosszindulatú erőkkel, de nem fizikai, hanem lelki erővel és bölcsességgel és jószívűséggel, akkor nyerünk jutalmat.
És mi is a jutalom?
A királyi hatalom megszerzése, vagy a hatalom megosztása mindazokkal, akik eddig nem részesültek belőle? Avagy az ebből származó öröm, boldogság, jó érzés és megtisztuló lélek? Illetve talán az az igazság, hogy ez a királyság és ez az ország, amire vágyunk, talán nem is evilágból való?! Mi ez a titok? … ez már a Túlsó Part? S ahol ez a part van, ott mit jelent a folyó? Érthető-e ez a világkép azok számára, akik nem ismerik az Szentírást vagy a görög mitológiát? Ebben a környezetben tehát miként értelmezhető a többi kép?
Amikor Nagy László versében a kulcsszavakat próbáljuk minden oldalról megvilágítani, és tudjuk, hogy például József Attiláról is írt egy olyan verset, amelynek minden sora, gondolata, hasonlata és párhuzama egy-egy József Attila verset vagy sort idéz fel, akkor kell rádöbbennünk, hogy versének szinte minden képi értelmezése fellelhető a magyar költészetben, mint emberi értékfelmutatás. Mert a „tücsökhegedű” úgy is felfogható, mint egy olyan kifinomult, törékeny hangszer természetes zenéje, amit csak nagyon érzékeny fül tud meghallani, olyan csendben, amikor a világ zaja elhallgat, ezáltal ez a kép ennek a csöndnek az igényét, szükségét is megidézheti.
De kitekintve ebből a versből Szabó Lőrinc Tücsökzene című versciklusára, amely több helyen is tartalmaz utalást a „túlsó partra”, akkor már ez első képsor igazolja feltevésünket, hogy Nagy László itt is él ezzel a ráutalással. A „Ki viszi át a Szerelemet…” cím kérdő jellege ellenére kérdőjel nélkül áll a sorok élén, amivel majd a többi kérdésre is ugyanazt jelentheti, hogy nem kérdezi, hanem feladatul adja valakinek, aki vállalja, a világnak, amelynek erre szüksége van. Már az első sor („létem, ha végleg lemerült”) veszélyérzetet idéz meg, amikor az értékek meglátása, felismerése, mentése, védelme válik a költő feladatává, és egyben az aggódó kérdés is elhangzik, hogy ha az „őrzők” (költő, művész, érző lelkek) eltűnnének, akkor marad-e még utánuk is ember erre a küldetésre („ki imád tücsökhegedűt?”) Vészhelyzetben felértékelődnek a leglényegesebb emberi értékek, mert az élet teljességéhez valamennyi alapértékre szükségünk van: otthon, család, biztonság, hit, szeretet, megértés, bizalom, Isten, közösség (nemzet), haza, tápláló múlt, békés jelen és reményteli jövőkép. A költő nem csupán a saját életét, hanem népének s az emberiségnek sorsát is veszélyben érzi. Mert a „láng” s a „deres ág” egymásnak feszülő ellentéte József Attila Tél illetve Téli éjszaka c. versei felé mutat, és egyértelműen az emberi kapcsolatoknak a szeretet melegében megnyilvánuló kicsúcsosodására, majd a prófétai önfeláldozásra („ki feszül föl”) is célozva a „Mindenség” mércéjét célozza meg („szivárványra”). A sziklafalból pedig szintén József Attila bontja ki a Szinva partján (Óda c. versében) szerelme alakját, haját, érrendszerét, vagyis egyszerre az érzést és érzékiséget. És ahogy a természet a sziklákat termőfölddé és tápláló terméssé formálja (alakítja át : „lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva”?), úgy a versben a nőies „sziklacsípő” s az „ölelés”-sel beteljesülő szerelem és fogantatás, majd a szülésben felfakadó fájdalom és öröm jelzéseként mutatkozó a„sírás” által egyértelműen a művészi alkotás és teremtés metaforája bontakozik ki. És „ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket”? A becézés, a szójáték pedig maga a költészet, a „névvarázs”. Vagyis a költészet, mely szavak által egy más világot tud teremteni, a természet metaforáiban érzéki emberi lényt képes megmutatni, ahogyan ezt József Attila is tette:
„Itt ülök csillámló sziklafalon…
… Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél…..
a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad… )
………
Nagy László verse tehát nem szerelmi költemény, hanem a szerelmet is és minden szép emberi érzést megmenteni, átmenteni képes költészet ódája, és így lett ez a vers a költő igazi ars poeticája.
Ez a mű is üzeni, hogy a költői alkotás alkalmas arra, hogy az élettelen sziklafalból életet, a természeti tárgyakból embert, illetve az őt megjelenítő költeményt teremtsen: hajat, verőereket. (Elrettentésül: egyes félreértelmezők odáig mentek, hogy az 1956 utáni börtön falán csorgó vérre vezették le ezt a képet, illetve Kőműves Kelemen befalazott feleségét is látni vélték benne… )
A vers kulcsa azonban a következő két sorban rejtezik, ahol hirtelen más jellegűvé válik a kérdések alapanyaga, és fordulat áll be a vers zeneiségében is (megváltozik, megfordul a magas és mély magánhangzók, a zöngés és zöngétlen mássalhangzók aránya.).
„S dúlt hiteknek kicsoda állít
Káromkodásból katedrálist?”
A beteg társadalom tünetei közül ez a legmeghatározóbb: a dúlt hitek és káromkodások világa. Hamleti feladat tehát „helyretolni a kizökkent időt”, vagyis az értékvesztett, feldúlt, hitevesztett, hitetlenné tett, elanyagiasodott, istenkáromló, káromkodó világban kellene abból, ami van, ott épséges építőkockákat és értékeket találva felépíteni a templomot (Istennek, a hitnek, a megtisztult léleknek, a szeretetre, igazságra és tisztaságra vágyó emberek számára). Mert a káromkodás csupán tünete a romlottságnak, a kárhozatnak, a parancsolatok megszegésének, az istentelenségnek és a hit tagadásának, aminek a következménye az a „nincsen”, amit József Attila a Tiszta szívvel c. versében megmutat: a szülők, a család, a szeretet, és gondoskodás hiánya, a haza és a gondviselő Isten hiánya, a szerető társ és a nyugalmat adó otthon és szülőföld hiánya. Ő ezt nem tagadta meg, nem vették el tőle, de meg sem kapta! Ez a társadalom bűne: a lelkéből kiforgatott világé, amely nem figyel oda a húszévesek nemzedékére, akik hiába kínálják fel tiszta szívvel a létüket, de ha ezt a világ nem fogadja el, nem figyel fel rájuk, akkor ez a nemzedék a sátán karjaiban köt ki, s bűnözővé lesz, amin nem változtat már az sem, hogy a tetteseket felkötik, mert ezzel a bajok forrása nem szűnik meg, de a világ törvényszerű pusztulása „halált hozó füvekkel” teljesedik be. Prófétai, apokaliptikus rémlátomás ez, amit Horger Antal sem érthetett még igazán (ha egyáltalán olvasta, mert talán csak a félreértelmezett magyarázatot tették elé, hogy J.A. egy istenkáromló költő, hiszen még napjainkban frissen kiadott tankönyvekben is van olyan magyarázat, hogy „J.A. megtagadja istenét és hazáját”, aminél szerencsétlenebb értelmező sorokat már nem is adhatnának a diákok kezébe !)
Tehát, ha a költői kérdés („..kicsoda állít”) valójában nem kérdést, hanem feladatot fogalmaz meg, akkor egyértelmű, hogy valamennyi kérdés önmagára, a művészre, alkotóra, költőre és valamennyi értelmes, gondolkodó emberre vonatkozik. A valódi kérdés tehát az, hogy mi a költő feladata, küldetése, kötelessége. S a válasza az, hogy tiszta szívvel és lélekkel önfeláldozóan, alkotó-teremtő módon ezt kell vállalnia életigenléssel a pusztulás ellenében („Ki rettenti a keselyűt?”), mert a keselyű csak ott jelenik meg, ahol pusztulás van. Ahogy Szent Pál mondja: „Ne cselekedd a rosszat, hanem győzd le a rosszat a jóval!“ Ehhez anyai ragaszkodásra, hűségre, állhatatosságra is szüksége van („S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?“) Felidézhetjük itt ismét József Attilát („számban tartalak, mint kutya a kölykét…“, „..hisz mint a kutya hinnél abban, ki bízna benned…“), mert ahogy egy kutya a kicsinyét a foga között tartva élete kockáztatásával is átúsztat a folyón, úgy kell átmentenie a többiekért is felelősséget és áldozatot vállaló lelki embernek, a költőnek az érző emberi lelket, emberi értékeket (szerelmet, amely emberi érzésből, lélekből fakad és a jövő megfoganásának igaz záloga, s a szeretetet, mely minden emberinek a lényege, mert ezek nélkül minden értéktelenné, holt anyaggá, élettelen tárggyá válik egy elembertelenedett világban). Ám ezekről az értékekről az liberálisnak mondott és hirdetett anyagias világfelfogásnak vajmi kevés ismerete lehet.
… és amíg az életigenlés kerekedik felül a pusztuláson, romboláson, romlottságon, istenkáromláson, országrontáson, nemzetgyalázáson és hitszegésen, addig van életcélja a költőnek és küldetése a költészetnek, s van értelme az életnek is. József Attila még messzebb ment, s ezzel a költészet küldetését is magasabb szinten értelmezi: „a nemzet közös ihlet” s „a költészet a nemzet lelkében ható névvarázs”. Mert ha a művészet nem más, mint „egy nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti világegésznek”, akkor ez a varázslat azt jelenti, hogy a puszta szavakból valódi, érzékelhető világot teremtünk.
S amikor érezzük, mint már Ady is száz éve, hogy „minden Egész eltörött”, akkor a költészet ezt az eltörött, szétszaggatott, kifosztott, megrabolt és kiüresített világot állítja helyre, teszi ismét Egésszé! És ami elképzelhető, az megvalósítható! Ezt a hitet és remény őrzi, élteti tovább Nagy László verse is. És akik azt hirdetik, hogy nemzetben gondolkodni idejét múlt, éppen azok akarják megfosztani lelkünket a „közös ihlettől”, az emelkedett lélekállapottól, a művészet és költészet varázslatától és csodájától, ami nélkül viszont nem lehet teljes és Egész az életünk.
A nép lelkében őrzött ősi titok csak a dal és a költészet prófétai jelképrendszerében ébred fel újra és újra, hogy ismét megőrzendő és továbbadandó titokká váljék az újabb nemzedékek számára. Idegen eszme és idegen lélek ezt nem értheti, mert nem érezheti, s ezért válik számára gyűlöletessé az, amit mi nemzeti hagyománynak is nevezünk, mert az ostoba ember meggyűlöli azt, amit nem ért. És ezért szajkózzák azt, hogy a nemzeti érzés már elavult… holott ilyen érzés nélkül, mivel a költészet nem csupán dal, hanem egy nép több ezer éve csiszolódó nyelvén a lelkéből fakadó érzésvilág is egyben, ilyen mélység nélkül nem létezhet költészet!
Hitvallás ez a hitetlenséggel szemben, az üdvösség útját járó költő tanúságtétele egy megrontott és romlott világban. Kimondja a kimondhatatlant, hogy a túlsó part az innenső és a túlvilág szintézisében keresendő, mert odaát az üdvösség, az örök élet, egy új kezdet, új ébredés vár a halhatatlan lélekre azokban, akik ezt evilági útjukkal kiérdemelték. (még ha olykor kicsit későn is döbbennek rá, mint József Attila írta halála előtt: „az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”. De megtérni soha nincs későn, mert Hamvas Béla szerint „lehet evangélium nélkül élni, de nem érdemes”.) És ha elfogadjuk és magunkba fogadjuk Jézust („én vagyok az út, az igazság és az élet”), ez az az út, amely értelmet, célt, reményt és erőt ad minden megpróbáltatás közepette ebben a világban, amelyben a hitvallóan élő költő prófétai küldetésként segíti a tájékozódást, mint Reményik Sándor is megfogalmazta:
„… és aki költő, az legyen király,
és pap és próféta és soha más…
nem illik daróc főpapi talárhoz,
s királyi nyelvhez koldusdadogás” .
Egy televíziós interjú végén Kormos István, mint riporter kérdezi Nagy Lászlót: „…. Ha ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?” A költő mély, csendes, de mégis megremegő hangon mondta: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”
Lehet, hogy a költészet elsőrendű feladata napjainkban az lesz (mint ahogy régebben az volt, hogy megőrizhessük emberi arcunkat és lelkünket), hogy segítse az Istenhez való megtérésben az eltévedt bárányokat, csapdába csalt áldozatokat, félrevezetett balekokat s a pocsolyák vizéhez csábított szomjazókat?
Záradék (emlékezés negyven év távlatából):
Halála előtt pár héttel, 1977 őszén járt Nagy László a Felvidéken, a vágselyei Vörösmarty Klubban, Tóth Lajos meghívására, ahová a pozsonyi magyar egyetemisták is ellátogattak., és megegyeztünk, hogy a következő év áprilisában, a költészet napja ürügyén a József Attila Klubba is eljön … szólni akart személyesen a fiatalokhoz, akikben még reménykedett, mert már őt is korlátozták, még az Élet és Irodalom sem közölte minden írását, pedig annak főmunkatársaként jegyezték… „ha habosra hajszolom magam, akkor sem engedem, hogy az igazságot elhallgattassák“ mondta, és valóban meghajszoltan, zaklatottan roppant össze a súly alatt.. a szíve nem bírta el ezeket a terheket …
Az a kézfogás, amivel búcsúztunk, akkor sajdult fel először, amikor 1978. január 30-án a rádióból hírét vettem halálának …Úgy emlékszem, hétfő volt, és este egy irodalmi eset tartottunk épp a pozsonyi magyaroknak: s azt már az ő emlékének ajánlottuk.
Egy feladhatatlan küldetést és habosra hajszoló hitvallást hagyott rám is. Miért is kellene hát letérnem erről az útról a vörös iszapban és liberális trutymóban dagonyázó csábító szirénhangok kedvéért?!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Melléklet:
Nagy László
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Szabó Lőrinc: A túlsó part
S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.
Mihályi Molnár lászló
Nagy László üzenete a jövőnek: