A művészet meghitt temploma a színház, és tiszteletet parancsoló hely a pódium, ahol a szó és a tett, vagyis a hang, a beszéd és a cselekvés a valósághoz képest egy másfajta dimenziót és másfajta világot idéz fel, bár a valóság elemeiből készül.
Amióta az ember megtanult beszélni, és értelmét elsősorban ezáltal fejlesztette, azóta szorultak fokozatosan háttérbe a nem nyelvi jellegű kifejezésformák: a cselekvés, a gesztus és a magatartás. A teremtés ősi állapotának ösztönös vágya azonban nem szűnt meg. Ennek nyomait fedezzük fel az ókori görög kultúrában, ahol a primitív életformához képest már nem az ősi mágia, hanem az istenek felé forduló szertartás elemeit látjuk. Ezekben a szertartásokban vagy az emberfeletti erőket akarták kiengesztelni vagy pedig az ősök szellemét szerették volna megszólítani olyan formában, hogy elmúlt eseményeket jelenítettek meg énekelve, táncolva. Ez a kifejezésmód és hagyomány szinte minden népnél megtalálható, és a magyar nép ősi szertartásainak töredékei is megőrződtek például az év jeles alkalmaihoz és ünnepeihez kötődő népi játéktevékenységben illetve a gyermekjátékokban, amelyek utánozták a felnőttek tevékenységeit, és így gyakran tovább őrizték a mitológia régebbi rétegeit, mint a felnőttek társadalma, mert az újabb kultuszok bevezetésekor csak a felnőttek kötelező tevékenységét szabályozták, de a gyerekekről mintegy megfeledkeztek. Viszont a mesékben, dalokban szintén fennmaradtak a korábbi korok emlékeinek szimbólumai szinte napjainkig, amelyek akár több ezer éves hagyományban gyökerezhetnek.
Minden ilyen játékra vagy szertartásra jellemző egyfajta pontos dramaturgiai szerkezet: a cselekmény itt és most történik előttünk. Először megismerjük az alaphelyzetet, a helyszínt és a szereplőket, amelyben valamilyen érdekellentét (konfliktus) alakul ki. Ha az ellentétet nem tudják feloldani, akkor a feszültség fokozódik, úgymond pattanásig feszül, és összeütközésre, kicsúcsosodásra kerül sor. Példaként említhetnénk egy nagyon egyszerű, de tiszta szerkezetet. Ismerős az „Adj, király, katonát!” játék. Az ALAPHELYZET (szituáció), hogy két csapat sorakozik egymással szemben. Az ÉRDEKELLENTÉT (konfliktus, bonyodalom) azzal kezdődik, hogy az egyik király felszólítja a másikat a megadásra, illetve a részleges behódolásra („Adj, király, katonát!”). A válasz teljessé teszi az ellentétet, ellenállás: „Nem adok!” Erre a feszültség fokozódik és TETŐPONTRA (összeütközés) ér: „Ha nem adsz, szakítok! – Szakíts, ha tudsz!” A HANYATLÁS jele, hogy megszűnik a verbális összeütközés, és cselekvésbe, erőszakba csap át, valamelyik oldal elbukik, vereséget szenved a fizikai összecsapás során, de a valódi tragédia vagyis értékvesztés nem az emberhalál, hanem az, hogy a jó ügy képviselője bukik el, az érdekellentétben ugyanis benne van az, hogy úgymond a jó és a rossz, az erény és a bűn, az erkölcs és az erkölcstelenség képviselője között jön alakul ki konfliktus.. A MEGOLDÁS mindig bizonyos megkönnyebbüléssel, megtisztulással (katarzis) jár. Még akkor is, ha a számunkra kedves és igazságos hős elbukik, mert vele együttérezve, sorsában osztozva bennünk az igazság és jóság érzése tovább él. A tragikus hős halálával a nézőben megfogan egy érzés, vágy, gondolat, egy eszme, hogy a jót és szépet, a helyes magatartást érdemes vállalni, s akiben ez él, az már megtette az első lépést a megtisztulás felé.
A görögöknél a városállamok kialakulása idején kezdenek szétválni az egyes műnemek: zenére, táncra, lírára, epikára vagy drámára. Illetve a szertartásokból kiválnak a világias témák, hogy külön életet éljenek. Ez az az időszak, amikor például elkezdik az olimpiai játékokat, Homérosz pedig egységesíti a jó 500 éve szájhagyomány útján megőrzött eposzokat. Ezek az énekmondók járták a falvakat, esténként egy-egy éneket előadva, amiért szállást vagy élelmet kaptak. A vak Homérosznak is lehetett egy gyermek kísérője, aki vezette őt, de közben megtanulta minden történetét, majd ő folytatta a vándorutat. Ünnepek idején a legjobb énekmondók nagyobb településekre érkeztek, mert nagyobb hallgatóságra számíthattak. A bor és a mámor istenének, Dionüszosznak kultusza igen jelentős volt a görögök körében, akik a bort bizony nem csupán a szertartásokhoz fogyasztották. Ilyen oldott hangulatban aztán szinte kórusban szóltak bele az előadásba tetszésüket vagy rosszallásukat kifejezve. A piactéren (amilyen volt az athéni Agóra is) így máris drámai szituáció alakult ki. A Krisztus előtti 6. században aztán ezt a helyzetet már előre megírva jelenítették meg, és a közhangulat a kórus által került pódiumra. Talán ezért lehetséges, hogy míg a szereplők az előkelőbb attikai nyelvjárásban beszélnek, addig a kórus dór, vagyis spártai nyelvjárásban énekel.
A görög rabszolgatartó demokrácia idején a város vezetői is tudatosították az ilyen előadások jelentőségét, és támogatták a drámaírókat. (talán néha azt is szerették volna befolyásolni, hogy a nép hangulata milyen szövegben jelenjék meg) Ekkor épülnek az első szabadtéri színházi épületek, amfiteátrumok. Főleg a perzsák elleni háborúk idején és Periklész korában (Kr.e 5. sz.) csúcsosodik ez ki. Erre a korszakra tehető Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész működése. Egy-egy szerző évente 3-4 művel jelentkezett. Ezeket mutatták be a színházi seregszemléken, és a legjobb alkotók (akik leggyakrabban rendezték is a darabot, esetleg szerepeltek is benne) magas rangú elismeréseket kaptak. A város vezetői támogatták, hogy az emberek színházba járjanak, még fizettek is nekik érte (a szegényebbeknek), mert nevelő célzatúnak tartották az előadásokat. A legjelentősebb szerzők 100-nál is több darabot írtak, bár csak néhány maradt fenn belőlük. A legismertebb szerzők Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész voltak. Témájuk a görög mitológia vagy a történelem volt. Abban az időben a Földközi-tenger partvidékének jelentős része volt görög befolyás alatt, hiszen Kis-Ázsiában (Trója, Ephezosz) és az itáliai partvidék (pl. Taormina) is hozzá tartozott, és ezeken a területeken még a római hódítás után sem szűntek meg a színházi előadások, de fokozatosan atrakciók, viadalok, gladiátorok vérengzésének helyszíneivé lettek. A római Colosseum, amely 60 ezer néző befogadására volt alkalmas, már az ilyen cirkuszi látványosságoknak a helyszíne volt.
Néha egy-egy történet több drámán keresztül bontakozik ki. Ilyen például a thébai mondakör, vagyis a Labdakidák története, amely Szophoklésznél Labdakosz thébai király vétkével kezdődik, és a negyedíziglen tartó bűnhődés során Antigoné halálával végződik. Mégsem a cselekmény folyamata a legérdekesebb, hanem az egyes drámákban rejlő erkölcsi üzenet. Például Antigoné esetében annak a kérdésnek eldöntése, hogy behódoljon-e a királyi parancsnak, mely megtiltja testvére eltemetését, avagy kövesse a hagyományokat, az ősök útmutatását vagyis az isteni parancsolatot, hogy a halottat eltemetni, a testvért pedig szeretni kell. Így mondja a szolgalelkű lánytestvérének, Iszménének: ”Most megmutathatod, hogy ki vagy: dicső ősökhöz méltó vagy hitvány utód”. Ez az emberi szabadság valódi értelmezése, amely a görögség egyik embereszménye is volt. Még a zsarnokság idején is Antigoné maga dönti el, hogy mit válasszon, bár tudja, hogy ez a döntés a király parancsával szemben számára a halálos ítéletet jelenti. Az üzenet pedig úgy folytatódik, hogy Antigoné vére visszaszáll Kreón királyra, mikor az elveszíti fiát és feleségét, vagyis jövőjét. Számunkra ez azt jelenti, hogy az önkény belepusztul a saját maga teremtette helyzetbe, míg az igazságért meghaló ember lelke üdvözül, és emléke a mi magtarásunk helyes irányát segíti.
A görögök főleg tragédiákat írtak, amelyekben a néző úgy tisztul meg lelkileg, hogy az igaz, a helyes és szép dolgokért folytatott küzdelemben helyette a főhős hal meg, és a néző lelkileg megtisztul, vagyis mai szóval csak virtuálisan bukik el, hogy mindaz, amiért meghalt, az célként tovább éljen. Komédiákat is csak később kezdenek írni, de nem az öncélú szórakozás szándékával. Az emberi gyarlóságok nevetségessé tételével mondanak ítéletet az álszentek, csalók, képmutatók és egyéb hamis lelkek fölött. A röhejes szórakoztatás és a cirkuszi hangulat csak a későbbi római időkben válik népszerűvé, amikor az állam vezetői az erkölcsi züllésről és a hatalom alkalmatlanságáról akarták elterelni a köznép figyelmét. Sajnos ezek a jelenségek 2000 év távlatában is újra és újra időszerűek. Szerencsére viszont a görög tragédiák örökérvényű üzenete sem merült még feledésbe.
Mihályi Molnár László, Szepsi
Ajánlatok:
a színház, mint építmény:
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_g%C3%B6r%C3%B6g_sz%C3%ADnh%C3%A1z
színház és színjátszás:
https://zanza.tv/irodalom/okor/az-antik-szinhaz-es-drama
https://zanza.tv/irodalom/okor/szophoklesz-antigone
http://hirmagazin.sulinet.hu/hu/pedagogia/a-gorog-szinhaz
http://mikipedia.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1200191
http://www.vajkai.eoldal.hu/cikkek/gorog-szinhaz/az-okori-gorog-szinhaz.html