Hatalmas csattanás hasított át a léttéren!
Fülre szorított tenyerekkel, önkéntelenül beljebb húzódok a részleges menedéket nyújtó pult alatti rejtekembe.
Álom és valóság, eszmélés és eszméletlenség közt lebegve figyelek.
A sűrűsödő homályból kiemelkedő idős úr arca ismerősnek tűnik.
Egy szakadt gallérú, vérző orrú kis fiúhoz beszél. Megesküdnék bármire, hogy apám gyermeki énjét kíséri.
– Jegyezd meg kis gazda, – mondja az öreg csitító mélyen zengő hangján – neked nem azt kell figyelned, hogy mit mondanak, még csak azt sem, hogy ki mondja, vagy ki kivel mondatja ki, hanem a szándékot kell kifürkészned, amiért a szavak elhangzanak.
– De nagyapa, – szólal meg határozottan a fiúcska – nem hagyhattam magam, hiszen te mondtad azt is, hogy ne hagyjam magam!
– Igen kis gazda, én mondtam! – veszi át a szót a férfi a legénykétől – De ugye arra is emlékszel, hogy megbeszéltük; a tettlegesség csupán a legvégső megoldás utáni lehetőség, melyre szükség esetén fel kell készülni, ám az első lépés mindig a felsejlő szándékra történő rákérdezés. Persze, csak ha felismerjük a szándékot. – mondja és megsimogatja a gyermek kócos szőke fejét.
Hirtelen elhallgat, majd mosolyogva felém emeli tekintetét. Tudom, érzem, hogy lát engem. Hozzám szólnak szavai:
– Ahhoz pedig, hogy a szándékra tudjunk reagálni, nem a cselekvés izomerejére, hanem éles elmére, sok tapasztalatra, tanulásra van szükség! A tudásból eredő bátorság a legnagyobb erény!
A lelkembe visszhangzó szavakkal együtt úgy tűnik el látóteremből, mint a tőlem néhány méterre szétfoszló füstgomoly. Erőlködve nézek körül. Érzékelem a köröttem pásztázó, vibráló fényeket és az üvegablakok mögül beszűrődő utcai zajokat. Érdekes, hogy nem törtek darabokra, amikor végső elhatározásom jól megfontolt cselekménysorát véghezvittem.
Ha most megkérdeznék miért csináltam, talán képtelen lennék pontosan szavakba önteni a tudatot meghatározó érzést, tudást és elhatározáshoz vezető motivációt. Talán az örökkévalóság hármasságának megmentése ösztönzött. Valójában megbizonyosodtam róla, mégis képtelen vagyok bizonyítani, hogy a genetikai kódok, a lélek érzelmi rezdüléseivel közvetített életenergiák, és a szellem által irányított ideák együttesen hozzák létre a titokzatos megérzésekre épülő ösztöni ösztönződést, s benne a küldetés- és egységtudat felismerését.
Egyszeriben eszembe jutnak a gyermekeim. Igen, fizikai síkon ők az én örökkévalóságom letéteményesei. Igaz, ha nem csatlakozott volna a bennük élő genetikai lenyomatomhoz a lélekből fakadó érzelmi tanításom által a célirányosan átadott szellemiség, úgy csupán nyomokban hordoznák magukban a beléjük kódolt üzenetet. Talán soha meg sem találnák.
Hologram szerűen felderengnek bennem az elmúlt időszak képei. Képessé tesznek a felismerések összegzésére. Újra átélem az emberi léttérbe tolódó manipulatív információk által generált energiákkal történő hadakozásaim, a lehúzó és kimerítő tehetetlenségérzetet. Aztán robbanásszerűen szétárad tudatomban a fokozatosan felfejtett szándékok megfejtett kelléktára.
A központi manipulációs rendszer felfedezése, és kapcsolódási pontjainak feltárása vezetett az elhatározáshoz, majd a döntéshez; „Meg kell semmisítenem!”
Nem tudhattam biztosan, hogy minden szálat sikerült-e felfejtenem, de azon a ponton akkor és ott úgy éreztem, nincs más választásom. Hogy hogyan kerültem célpontomig, az mostanra teljesen lényegtelenné minősült.
Csupán a tény marad, hogy ezúton kerültem a végzetesnek szánt csattanás után a központi irányítópult lapjainak fedezékébe.
Látom, vagy csak képzelem a felszabadult lelkek ujjongását?
Hiszem, hogy minden okkal történik! Mostani tudásom bátorsága ennyire volt elég.
„Az utat végig kell járni, akkor is, ha a táj nem túl szép!” – ér el a síron túli üzenet.
Az út végét jelentő, sokak által megfogalmazott örvénybe zuhanás előtt még jó kedvvel megállapítom:
„Ugyan már, semmi sincs elrontva, csak másra lesz jó!”
Árvai Hajnalka
(Készült a JCDecaux rendezte meg az Álljon meg egy Novellára! című novellaíró pályázatára, 2019. tavaszán).