Életének 87. évében elhunyt Mács József Madách Imre-díjas író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Emberi nagyságára egy könyvajánlóval tekintünk vissza, melyet a legutóbbi, 2015-ben megjelent, “Az elcsatolt vagon” c. regényéhez – Mihályi Molnár László felvidéki tanár, történész tollából. Mács József akkor töltötte be 85. születésnapját…

Az elcsatolt országrész krónikásának 85. születésnapjára Az elcsatolt vagon kapcsán

Valószínűleg sokunkkal megtörtént már, hogy nem arra a buszra, villamosra vagy vonatra szálltunk fel, amelyikkel menni akartunk, de ez már csak indulás után derült ki, és törhetett a fene, hogyan jussunk vissza a legközelebbi állomásról, lesz-e csatlakozás, célhoz érünk-e még aznap, vagy pedig valahol egy ismeretlen idegen helyen száll le ránk az este… néhány perc vagy óra is elég ebből a kilátástalan bizonytalanságból, hát még ha egy egész élet kerül (téved, kényszerül) vakvágányra…. S ezzel máris Mács József regényének a sűrűjében vagyunk, mert mint már a cím is sejteni engedi, egy ilyen helyzet pecsételi meg végleg egy ember életét, sorsának alakulását egy olyan közösségből kiszakítva, „elcsatolva”, amelyikben számára egyik világháború befejezése sem hozott békét, hanem csak még nagyobb csapásokat és terheket, amikor két pogány közé szorulva és azok kényének kiszolgáltatva már csak önmagára és a jó Isten kegyelmére hagyatkozhat az ember. A miértekre, hogy mi okból történhettek meg ezek a dolgok (az ország feldarabolása, majd a szovjet lágerek, a jogfosztás, vagyonelkobzás és deportálás), a regényben ne keressük a választ, mert a valódi okokról még mindig hallgatnak a hivatalos történelemkönyvek is, bár már ismertek a hiteles dokumentumok. Ám hogy mindez miként és milyen súlyos árnyékot vetett népünkre, a felvidéki magyarokra és az egyéni sorsok alakulására is, azt a főhős, Kovács István hányatott életútjából megismerhetjük, ahogyan élete végén a csehországi szudéta vidéken magára maradva és elhagyatva mozaikszerűen felidézi a neki rendelt nyolcvan esztendő örömeit és gyötrelmeit az ózdi munkásnegyedtől a Gömör vidéki kisközség boltján át a doni szénbányák kényszermunka-táborai felé, majd a sors fintoraként a deportáltak sorsára jutva az Ohre folyó partjáig. Csak a felesége és a hegedű marad hozzá hűséges, mert minden más széthullik körülötte: országok, rendszerek, közösségek, családok.

2010-ben a kassai magyar IPARI olvasómaratonja keretében az ő műveit olvastuk, és eljött ő is. És a jászói nyári egyetemen is ott volt 2004-ben. Az isteni örök igazság hitével távozott közülünk, a feltámadás reménységét erősítve regényeivel… (Fotók MML fb-oldaláról)

A bátkai születésű Mács József Pozsonyban nem regényíróként kereste kenyerét, s volt idő, amikor ebben is szilenciumra ítélték, de az írás volt mégis a hivatása, mert újságíróként a felvidéki magyar tájak embereivel készült riportjait kedvelték a Hét olvasói. Ez az élményanyag és munkamódszer érződik regényeiben is. Mint ahogy minden művében kikerülhetetlenül megjelenik a huszadik századi felvidéki magyarok életének egy-egy szelete, amelynek részese, és sorstársaival együtt leginkább szenvedő alanya volt ő is. Hogy csak néhány ilyen művét említesem: Bolondok hajóján (2010), Trianon harangjai (2005), Öröködbe, Uram… (1998, 2003), Magasság és mélység (1994), Égig érő palatábla (1993), Szélfúvásban (1980), Kétszer harangoztak (1978), Adósságtörlesztés (1968).

Az író ugyan kívülről követi hőse emlékezéseit, de nem akar csupán passzív szemlélője lenni az eseményeknek, mert helyzeteivel, történeteivel, tanulságaival gondolkodásra és továbbgondolásra késztet, olyan indulatokat gerjeszt, amikor már az olvasó cselekvő akaratát is megindítja, hogy nem lehet, nem szabad tovább tétlenül nézni a bűnöket, amelyeket elkövettek, az eseményeket, amelyek megtörténtek, mert csak a főhős kitalált személy, akinek kiszolgáltatottsága és megalázottsága ebben a szennyáradatban igazságos bíróért kiált. Az események viszont valósak. Hőseivel azonosulva érezzük, hogy ez vérlázítóan fáj, mert akinek nem fáj, az itt már sem embernek, sem magyarnak nem mondhatja magát.

No megint egy nacionalista, aki csak a múlton kesereg! – hallom máris a sziszegő gyűlöletet a szemétdombok felől. Igen, ha nacionalista az, aki nem tagadja meg gyökereit, származását, eredetét, aki értéknek és értékesnek tartja azt, hogy ehhez a nyelvhez, ehhez a kultúrához és ehhez a közösséghez tartozhat, mert ez így jó, mert csak így őrizheti meg emberi arcát. És ha azért nacionalista, mert nem csupán az ellopott biciklijét, hanem nagyobb elrabolt értékeit is visszaköveteli, akkor én is az vagyok, Mács is az, amire csak büszke lehet, mégha a magukat szabadgondolkodónak nevező otthontalan „világpolgárok” le is hurrogják. Mert vajon miből akarhat jövőt építeni az, aki nem ismeri, nem elemzi és nem értékeli a múltat, amibe szülei, ősei, hagyományai éppen úgy beletartoznak, mint nemzetének élete, történelme, otthona, szülőföldje és élettere? Bármelyiket is veszíti el ezekből, élete csonka lesz, jövőképe béna, mert ezek híján legfeljebb országot épít, de nem hazát, házat tervez, de nem otthont, legfeljebb kutyaólat, ahol a Kutyák dalát lehet kitenni a falra Himnuszunk helyett. Kovács István, a regényhős nem tudja ezt így megfogalmazni, de érzi azt az hiányt, aminek betöltésével emberi arcának tisztaságát érhetné el: társra, családra, otthonra, hazára, szerető és megértő embertársakra vágyik. Ez alakítja magatartását, ez vezérli tetteit, és ezt a mások felé forduló szeretetet akarja szétosztani még nótás kedvével, hegedűjével is. Azt remélve, hogy minél többet ad belőle másoknak, annál több marad neki, mint ama Názáreti cselekedte hajdan a Genezáreti-tónál a kenyér és a hal példázatával bemutatva. Gyermeki hittel teszi ezt, és nehezen viseli el, hogy az emberek többsége nem ilyen. Egy anyagias kalmárvilágban ezt az emberfajtát kelekótyának bélyegzik, mert nem akarja elfogadni, hogy a pénz, a rang, a helyezkedés és álnokság mozgatja a társadalmat, amelyben ő legfeljebb a búsképű lovag szerepét kaphatja meg. A regény hősei itt éltek, itt élnek köztünk, mert valós sorsok, valós történetek ezek, néha magunk is elképedünk, hogy velünk is megtörtént vagy megtörténhetett volna, de egy kívülálló idegen számára érthetetlen, mint ahogy a mai gyerekek sem értik, hogy alig harminc éve is még sorba kellett állni az üzletben kifliért, tejért, szinte bármiért, mert a későn érkező már nem kapott. „És mi az, hogy hiánycikk volt a mogyoró, narancs, banán, hát miért nem rendelt többet a boltos…!?” – mondják a huszonöt évnél fiatalabbak. Ugyanilyen oktalanul néznek ránk külföldön (a Kárpát-medencén kívül), amikor azt mondjuk, hogy szlovákiai magyar. Nem értik ezt sajnos még az uniós biztosok sem, pedig hát a vagonok elcsatolásában arrafelé nagy szakértelemmel bírnak. Mert ez, a gömöri kis falu helyett a csehországi Glügre véletlenül (vagy talán bizony szándékosan?) elirányított, elcsatolt vagon, mintha nagyon is hasonlítana ahhoz a helyzethez, amikor a háború végén a versailles-i palotakertben a „magas szerződő felek” jogosnak találva a Lengyel a Szerb, a Román és a Cseh Királyság történelmi jogfolytonosságának helyreállítását, de az 1526 után Habsburg uralom alá került (Rákóczi és Kossuth harcai után is újra rabságba hajtott) Magyar Királyságnak és a magyar népnek a jogairól elfeledkeztek. Olyannyira, hogy ELCSATOLTÁK területének kétharmadát, hogy szétotszhassák a haszonleső és területrabló szomszédok között. A vagon Csehországban, a Felvidék pedig mindkét világháború után Csehszlovákiában kötött ki, és az utasainak esélyt sem adtak a jogorvoslatra. A Kovácsot kísérő hegedű is olyan, mintha egy kényszerházasságot megpecsételő lakodalom zeneszerszáma lenne, amikor a násznép egyik fele vigad és dőzsöl, de a másik rész, kiszolgáltatottan és megalázottan, mert liliomtiprással kezdődött, búslakodik. Mint egy tragikomédia, mert ami az egyiknek hozomány, az a másiknál veszteség, amit majd a trianoni hóhérok hozzájárulásával és közreműködésével a családon belüli erőszak fog követni napjainkig érvényesen és megkérdőjelezhetetlenül, vagyis a jogfosztás, deportálás, szétszóratás, napirenden tartott megfélemlítés és beolvasztás. Kovács nem érti a „történelem logikáját”, ezért a deportálások idején akar visszaköltözni felvidéki házába, amit azóta persze már kisajátított magának egy hegyvidéki partizán elvtárs a Husák által meghirdetett „szláv honfoglalás” jegyében, bár ők ezt úgy magyarázták, hogy visszaveszik, ami nekik jogosan jár…. Tehették, mert az ilyen kifordult világban az érvek hatalmánál mindig erősebbek a hatalom érvei, a pánszláv-bolsevista megszállás önkénye, az „államalkotó nemzet” gátlástalansága. Az itt élők pedig úgy jártak az elmúlt száz esztendőben, mint a pályaudvaron veszteglő szerelvény utasai, hogy amikor a mellettük lévő vagonok megindulnak, azt hiszik, hogy ők mennek. Ilyen illuzórikus a határok átjárása is fejünk felett immár ki tudja hányadszor, de mindig egy másik ország, másik állampolgárság, másik államnyelv, más és másfajta diktatúra: szláv önkény, kommunista erőszak, kamatrabszolgaság következik. Mindez az itt élő őshonos magyar lakosság akarata ellenében, megkérdezése nélkül, az önrendelkezés jogától is megfosztva kilenc és fél évtized óta. Mert sem a diktatúra, de még a pénzvilág önkénye sem ismeri a népakarat fogalmát. Csak azt, hogy a népnek azt kell akarnia, amit ők rákényszerítenek. Az sem érdekli őket, hogy közben hány népet, hány közösséget, családot tesznek hajléktalanná, földönfutóvá, helyüket kereső hontalanokká. És még azt sem sejtik, hogy a céltalanná tett fiatal nemzedék majd egyszer milyen eszközökhöz nyúl a nyerészkedő országrombolók felszámolására…

A haszon és nyereség világát Kovács úr nem ismeri, ezért nem is értheti kálváriájának okát, s még felesége búskomorságának okát sem akarja meglátni, csak akkor, amikor újra magyar közösségbe kerülve felvidul az arca, mert nem patikaszerekkel, hanem egészséges lélekkel lehet a lélekrontást orvosolni. A néprontások és országrontások árnyékában az emberi viszonyok is elszáradnak, a lélek is elsorvad, aminek kárát a gyerekek és unokák is megérzik, akik nem tudnak már harmonikus családot és meghitt otthont varázsolni a jobb anyagi viszonyok közepette sem. Olyat, amilyet a gömöri kis Habánfalván Kovács is termetett magának, amitől megfosztották, de minden szép emlékezés zsinórmértéke ez az otthon maradt. De az ő vonata már rég elment, mint Ady is felismeri a huszadik század hajnalán: „Fut velem egy rossz szekér…”.

A sorsát alakítani akaró, de a világrengető történelmi viharokban örökösen kényszepályára sodródó Kovács István otthonától, szülőföldjétől és rokonaitól is távol, elhagyatva és magányosan várja a mennyei szerelvényt. Életének nyolcvanadik évében szakad rá az összegező emlékezés, de hontalanságba vetetten már csak az Örökkévaló Bíró ítéletében reménykedhet, hogy majd ott kimondatik, kik is voltak a valódi hóhérai ennek a léleknyomorító világnak. Miért is hullott darabokra az Egész, ami eredendően összetartozott, hogy miért is volt „rossz szekér” az a tehervagon, amire vágyait és ingóságait felpakolta…?!

Mihályi Molnár László írása korábban a Gömörország c. folyóiratban jelent meg