A kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én este adta a Duna Televízió az Örök tél című magyar történelmi filmet. Telitalálat!

(Képrészlet a film plakátjáról)

Szász Attila rendező és csapata már korábbi alkotásaikkal (köztük a Félvilág és A berni követ) lerakták névjegyüket a magyar filmvilágban, de az Örök téllel még inkább átugorták az általuk is magasra emelt színvonalat.

Nagyon kellett már ez film, ugyanis ez az időszak hiányzik a történelmi filmjeink közül. A cselekmény a második világháború vége felé indul. Amikor sokan azt hihették, hogy a háború befejezésével egy élhetőbb világ vár rájuk, ám az igazi borzalmak csak az után következtek.

Az alapsztori: az oroszok egy magyarországi faluban összegyűjtik a németül beszélő népcsoporthoz tartozó nőket, azzal, hogy néhány hétre munkatáborba küldik őket kukoricát törni. Marhavagonokban viszik őket, ám a kukorica helyett a Donyec-medence bányai, és az ott uralkodó embertelen körülmények várják a sváb nőket. És csak négy év múlva mehettek haza. Mármint az, aki túlélte. A Szovjetunióba hurcolt negyedmillió magyar közül 100 ezren ott is maradtak.

Bennünk, felvidékiekben a film láttán nyilván megelevenednek a beneši dekrétumok okán meghurcolt emberek sorsa, a háborút követő kitelepítésekkel, kényszermunkákkal, tömeggyilkosságokkal. És számos felvidéki sorstársunk sínylődött a szovjet lágerekben is.

Új filmről lévén szó, természetesen a konkrét mozzanatok ismertetésétől óvakodunk. Az „Örök tél” nem dokumentumfilm, nem azért páratlan alkotás, mert ezzel a témával foglalkozik, hanem azért, ahogyan azt teszi.  Csaknem két órára odaszegezi az ember szemét a képernyőre a kiváló forgatókönyvből (Szász Attila, Köbli Norbert), nagyszerű dramaturgiával és ragyogó operatőri munkával (Nagy András) készült film. Minden együtt van, ami a nagy filmek sajátossága, beleértve a történeten átfutó szerelmi szálat is, amely azonban a hollywoodi szokástól eltérően nagyon elegáns „záróakkordot” kapott, ugyancsak két remek színészi alakítással, Gera Marina és Csányi Sándor részéről. Úgy drukkolhatunk Irén és Rajmund szerelmének, hogy közben mindvégig átélhetjük a málenkij robotra hurcoltak gyötrelmeit. Vörösmarty híres sorai jutottak eszembe a film nézése közben: „Most tél van és csend és hó és halál”.

Hihetetlen és érthetetlen, hogy ezt a filmet nem vetítették a mozik. Ez valóban mestermű, még ha a – témájánál fogva – bizonyára nem kíséri majd díjözön. Öröm látni, hogy Magyarország valóban igazi nagyhatalom a jó filmek gyártásában (és itt még véletlenül sem a 2016-os Oscar-díjas filmre gondolok, hanem pl. a Kincsem, a Viszkis, a Szabadság Szerelem vagy a Testről és lélekről c. filmekre).

A végén is nagyot üt a film, és nem csak az oroszokon. Miután a tévé leadta, nem szentségtörés, ha ideírjuk, hogy az utolsó mozgó képkockák után ez a felirat jelenik meg: “1944/45-ben Sztálin parancsára, Churhill és Roosevelt tudtával és beleegyezésével, több százezer magyar férfit és nőt hurcoltak el kényszermunkára”.

Oriskó Norbert