Ezt akarja, aki arra kér, hogy gyermeked ne tanuljon anyanyelvén! Persze nem ezekkel a szavakkal, hanem ősidők óta kígyó alakjában vagy báránybőrben, de leggyakrabban hízelgő emberi ábrázattal rondít bele békességünkbe. Ezért jó, ha idejében felismerjük, mielőtt uralmát gyakorolná fölöttünk.
A nyelv minél tökéletesebb elsajátítása, a szókincs gazdagsága, a nyelvi fordulatok bő választékának fordulatos alkalmazása az egyéni intelligencia szintjének mutatója is lehet, ami azt jelenti, hogy a nyelvi fejlesztés növeli az értelmi készségeket és képességeket. A magyar nyelvről már német, francia és angol kutatók is megállapították, hogy ezen a téren az egyik leghatékonyabb. Egyesek szerint ez a „magyar csoda” titka. Nem csupán azért, mert bonyolult rendszere egy magasabb logikai felkészültséget követel meg, tehát aki anyanyelvként könnyedén és automatikusan hangolódik rá és fogadja be, az természetes módon kerül egy fejlettebb logikai rendszer lehetőségének birtokába. Ám azért is hatékony, mert az a kulturális hagyomány, amelyben a magyar nyelv csiszolódott és megőrződött egy több ezer éves tapasztalatot feldolgozó gondolkodásmódot is magában rejt. Ez természetesen nem úgy van benne, hogy mint egy követ a patakból kivehetnénk, hanem inkább úgy, amint az ásványi sók a forrás vizében, amely hosszú föld alatti útja során gazdagodott ezzel. Aki tehát a magyar nyelvet, mint ajándékot anyanyelvként kapja, annak a szellemi fejlődési esélyei máris előnyben vannak. De ez csak lehetőség, ami fejlesztés híján leépül vagy még a személyiségre is visszahatóan deformálódik.
Mi tehát a fejlesztés módja?
Egyik fontos tényező ebben az első négy életév ösztönzően gazdag kulturális környezete: anyai szeretet, családi légkör, széles látókörű szókincsfejlesztés (a szójátékoktól a tárgyak és dolgok megnevezéséig, egyre árnyaltabb megkülönböztetéséig), fejlett szövegszerkezetű történetek (mesék, népmesék) megismerése, a helyzetek és események elképzelése, zeneileg és ritmikailag kiforrott dalok (például a népdalok) elsajátítása, ritmusjátékok gyakorlása. Ennek fontos kezdeti része a családra hárul, majd később megoszlik az óvodai neveléssel. A családban ennek felelőssége döntő mértékű. Az emberi kontaktus, a személyes jelenlét nem pótolható hangfelvétellel, televízióval vagy telefonos kapcsolattal. Még akkor is, ha egy zenei felvételt hallgatunk vagy mesét nézünk, legyen ott a szülő, fogja a gyermek kezét (amíg engedi), hogy érezze a jelenlétben a biztonságot, gondoskodó szeretetet akkor is, amikor nem a szülő beszél vagy nem az ismert hozzátartozó mond mesét.
Szerencsére a magyar óvodai nevelésnek erre vonatkozólag vannak kidolgozott tartalmi összetevői és módszerei a magyar nyelv és a magyar lélek specifikus igényeinek megfelelően. Mert az óvoda nem csupán egy hely, ahol felvigyáznak a gyermekre, hanem emberi környezet is, ahol együttműködésre kényszerül kortársaival, megtanul közösségben élni és alkalmazkodni, de fejlesztő környezet is, ahol alapkészségeiben kibontakozhat, de csak anyanyelvi környezet által teljesedhet ki. És tovább tökéletesedhet az anyanyelvi iskolai oktatásban, ahol nem csupán az anyanyelvi és irodalmi órákon tökéletesedik, például a nyelvet legkiválóbban használó íróinktól, de a többi tantárgy könnyebb szövegértelmezése révén a tárgyi tudása is fejlettebbé válik, és az idegen nyelvek tanulása során pedig felismeri az összehasonlításban saját nyelve csodáit. A lényeg, amint az otthonnak készülő ház építésénél: a szilárd, tartós alapok lerakása.
Mi van akkor, ha erre a szülőnek nincs lehetősége, mert például külföldön élnek? Ez a helyzet fokozott felelősséget ró a szülőkre, sajnos a tapasztalatok szerint az esetek túlnyomó többségében ennek nem tudnak megfelelni. Mert otthon kellene több időt szentelni (áldozni) a felkészítésre. Persze nem klasszikus értelemben vett módon tanítani, hanem a magyar népdalok, népmesék, mondókák, nyelvi játékok útján a lelki és értelmi képességeket kellene a magyar észjárás szellemében megszilárdítani. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Himnuszt vagy a Szózatot magoltassuk be, hanem például a magyar nyelv és kultúra gazdagságát őrző dalokat, szövegeket kellene megismertetnünk a gyermekekkel.
Ismertem és ismerek olyan embereket, akik idegen környezetben nőttek fel, nem járhattak magyar iskolába, de otthon olyan alapokat kaptak, hogy arra fel tudták építeni az idegen nyelven szerzett tudást és ismereteket is, de ezzel párhuzamosan magyar verseket, magyar regényeket olvastak, magyarul énekeltek és imádkoztak. Elmondásuk szerint mindig magyarul gondolkoztak. Kiváló szakemberek lettek, de később tudatosan magyar környezetre vágytak, hogy gyermekeiket magyar iskolába járathassák, mert tapasztalataik alapján olyat adhatnak, amit még fizetésük sokszorosáért sem tudnának megvásárolni. És így lehettek ők is otthon a házban, ahol éltek. És így lesz az otthonból haza. Haza, amely nem ország, hanem egy szellemi terület, élettér, amely tovább éltet.
Ők a ritka kivétel, mert bár rengetegen kerülnek ilyen helyzetbe, és ígérgetik, hogy nem hagyják gyermeküket elveszni, de aztán „sok a munka”, „nincs idő”, „tud köszönni magyarul”, „a nagymama tanult meg németül” stb. legyintéssel fokozatokban minden feledésbe merül, és csak nagyon kevesen állnak helyt. Minden tisztelet előttük!
Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy vajon milyen vágyak, álmok, remények, vagy milyen tapasztalatok, csábítások, kísértések vezérlik azt a szülőt (?), aki a meglévő magyar iskola ellenére megtagadja gyermekétől élete egyik legnagyobb ajándékát, a kincset, amit ingyen megkaphatna.
Egyáltalán, milyen lelkületű lehet az a szülő, aki saját hiú ábrándjai (vagy szellemi korlátoltsága?) miatt megnyomorítja gyermeke lelkét azzal, hogy elveszi tőle jogos ősi emberi örökségét?! Megtagadja a hozzáférést a kibontakozáshoz, az élet teljességéhez.
És vajon milyen államhatalom az, amely arra ösztönzi és csábítja, készteti vagy kényszeríti a szülőket, hogy tegyék nyomorékká gyermeküket, mert így lesz belőlük jó és hűséges rabszolga a vegyesnyelvű vegyespárti vegyeskereskedésben?!
Sándor György egyik nyári táborunkban tett bejegyzése jut ismét eszembe emberi tartásunk, emberi szellemiségünk kapcsán: „Az első nemzedék felejt, a második elfelejt, a harmadiknak már eszébe sem jut….”
Aztán nem marad más, csak a pusztulás és lelki nyomorúság!
Mégis abban reménykedem, hogy nem ez válik gyakorlattá, nem ez lesz a követendő példa, hanem a nehézségeket és megpróbáltatásokat is vállaló ember, aki meg akarja őrizni emberi arcát gyermekeiben és unokáiban is.
Mihályi Molnár László