Talán tényleg ez a világ rendje. Megszületünk, mindannyian egyformán, amolyan csiszolatlan gyémántként, majd elmegyünk mindannyian, jókora csomaggal a hátunkon. S talán az élet értelme éppen az: mivel sikerült megtöltenünk a csomagunkat.
Az emberek többsége ösztönösen él, napról napra. Nagyon sokukat nem érdekli mindez, sokan fel sem fogják, miről van – vagy lehetne – szó. Kevés tudatosan élő, magán valóban dolgozó, saját belső értékeit naponta csiszolni akaró embert ismerek: Miroslav Kusý ilyen volt.

Bonyolult korban nyílt ki az elméje. Magam gyakran elgondolkodtam afölött, hogyan viszonyultam volna az ötvenes években (ha akkor már felnőtt lettem volna) a kommunista ideológiához, különösen a második világháború okozta megpróbáltatások hatása alatt. Persze, ott volt akkor is a mementó: az elvtársak egymást gyilkoló hevületéről hallani lehetett, s legalább a sejtések szintjén érezni lehetett azt is, hogy a valóság egyre inkább vadállatra hasonlító elvtársak könyörtelen hatalmi harcává torzult. Sokkal inkább egy véres rémtörténetre hasonlított mindez, mint felemelő igyekezetre az emberiség nemesebbé tételének ügyében. Ám ha valaki azt mondja, hogy napjainkból távolról sem lehet megítélni az akkori társadalmi lét alantas voltát (a tömeghisztéria hatása minden korban óriási lehet), akkor inkább magam is csendben maradok. S csendben hálát adok a sorsnak, hogy megkímélt ettől a tapasztalattól.

Miroslav Kusý esete más. Ő felvállalta az ideológiát, tanította azt, gyakorolta is naponta a kommunista párt központi bizottságának ideológusaként – és hitt benne. Abban hitt, ami le volt írva, amit megálmodott, s ami megjelent sokak lelkében is. Ezért támogatta a fellazulást célzó folyamatokat, ezért hitt abban, hogy a rendszer megreformálható, valóban emberarcúvá szelídíthető.
Tévedett – mint oly sok naiv társa. A saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy a diktatúra nem reformálható meg soha. A diktatúra csak a maga keménységi szintjén tud létezni, úgy, ahogy azt annak idején Lenin és Sztálin elvtársak leírták és gyakorolták. Jöhettek akár Gorbacsovok is, a kört ők sem tudták négyszögesíteni.

Kusý tehát, a „főideológus”, nem ment át a saját rendszere szőtte rostán. Kizárták a pártból, „amazok” megtanították vele, a fő elméleti emberrel, hogyan is működik igazában a rendszer. Ő pedig egy ideig könyvtáros lett, majd semmi, majd fűtő. De cserébe megtalálta saját magát: Miroslav Kusýt.
Egy pillanatig nem gondolkodott, amikor alá kellett írni a Chartát. Azt mondta, Szlovákia nem maradhat ki ebből a folyamatból, az a provincializmus teljes győzelme lenne. Ezzel egyébként is sok baja volt: a szlovák szűklátókörűséggel, ősnacionalizmussal, provincializmussal. Nem véletlen tehát, hogy börtönbe került, 1989-ben egyenesen onnan, a zárkából jött a tüntetésre. Akkor is, ott is vállalta a harcot a tisztességesebb társadalomért: a VPN alelnöke lett, a szlovák parlament elnökségének tagja (eme minőségében pár hónapig kollégám), Havel elnök pozsonyi irodájának vezetője, s közben a Komenský Egyetem kétszeres rektora.
Személyesen is végig kellett mennie a tisztességesebb szlovák politikára igyekvő társakkal együtt eme politika ívén: megélte, hogy 1989 végén éljenezzék őt, s azt is, hogy pár hónap múlva, 1990-ben az utcán leköpdössék, s márciusban az emelvényen kifütyüljék őt.

És megint csak képes volt felülemelkedni önmagán és ismét csak képes volt szellemileg-erkölcsileg megújulni. Kevés olyan embert ismerek, aki annyira figyelni tudott volna a másikra, annyira erőteljesen törekedett volna annak megértésére. Amikor 1991-ben egy televíziós vitában a Szlovákiában létrehozandó magyar egyetemről vitáztam vele, nagyon keményen ellenezte azt. Ám érvelésében nem hozott fel semmivel sem többet annál, mint amit az akkori – egyébként szintén tehetséges gondolkodó – Kováč miniszter mondott. Azt, hogy ez egy nyelvi gettó lesz (nem lett azzá), illetve azt, hogy a világ összes kiváló magyar professzora ide jön majd tanítani, s ezzel lekörözzük az összes szlovák egyetemet színvonalban (hajjaj, mennyire nem ismerte a világ összes kiváló magyar professzorát!) Amikor azonban kijöttünk a stúdióból, hozzám fordult, és azt mondta, üljünk le egy beszélgetésre, szívesen meghallgatná az érveimet.
A szlovák parlament régi épületében ültünk le, talán másfél óráig is eltartott a beszélgetésünk. Időközben csatlakozott hozzánk Bauer Edit és Tirinda Péter is, komoly beszélgetés lett a lazának induló eszmecseréből. Amikor elébe tettük legfőbb érvünket, hogy a szlovákiai magyar értelmiség százalékaránya nem éri el az országos átlag felét sem – ergo: értelmiséget kell képeznünk, hirtelen kicsúszott a száján: specifikus kvótarendszer kellene nekünk, anyanyelvi oktatással. Egy pillanatig csend lett, majd hatalmasan felnevetett velünk együtt: persze, autonóm anyanyelvi oktatás, vagyis egyetem. Attól kezdve a magyar egyetem létrehozatalának egyik fontos támogatója lett, később pedig – szinte egyedüli szlovákként – az autonómiaformák szükségességének szószólójává vált. És ezzel párhuzamosan nemzetárulóvá a másik oldalon – idétlen szlovák nacionalisták szemében.

Hogy honnan tudom mindezt? Ő mondta el, nagyon jó viszonyban voltunk egymással. Két könyvemhez írt előszót – az egyikhez úgy, hogy a publicisztikának, amelyet tartalmazott, csak a harmadát olvashatta el szlovákul. Amikor azt mondtam, pár hónapba belekerül, amíg lefordíttatom, azt válaszolta: nem szükséges. Bízik bennem, több írásomat olvasta, hiszen a mečiari időkben együtt írtunk rendszeresen a demokratikus szlovák sajtóba.
Később, 1998-ban – neki is köszönhetően – fordult a kocka, én miniszterelnök-helyettes lettem. Magyar tanácsadóim mellett szükségem volt egy olyan szlovák demokratára is, akinek értékítéletében megbíztam, aki képes volt kívülről is pontosan elemezni a tetteinket, s aki kész volt arra is, hogy nyíltan, kendőzetlenül megmondja a véleményét.
Nyolc évre tehát a hivatalos tanácsadóm lett. Előre élveztem azokat a perceket, amelyeket együtt töltöttünk a kormányhivatalban. Kölcsönösen megajándékoztuk egymást egy-egy szép mondattal. Én mindig azt mondogattam róla, hogy ő az öt létező szlovák demokrata közül az egyik, nekem a legfontosabb. Ő pedig, amikor bejött az irodámba (amely az esztergomi hercegprímás volt pozsonyi rezidenciájában volt, szépen helyrehozott, klasszicista stílusú kastélyban, ahol a tárgyalóba valaki a kilencvenes évek elején egy Romániában gyártott, modern íróasztalt tett, csak mosolygott. Megállt az ajtóban, nézte a szép stukkókat, az ajtók, ablakkeretek szép ívét, majd a bamba íróasztalra siklott a tekintete és azt mondta: – Hiába, ebben az országban az ér valamit, amit ti csináltatok benne (értsd:magyarok), meg a németek. Amit mi tettünk bele a huszadik században (és a gusztustalan asztalra mutatott), az fenét sem ér!)

Persze, ő sem volt tökéletes – és naiv gyerek maradt haláláig. Nagyon tudott hinni az emberben, s ugyanakkor harcos demokrata volt. Nem okozott neki gondot pár hónappal ezelőtt is helyre rakni Ficót – mint annak idején Mečiart is. És tévedett is néha: annak idején segített a Most-Híd talpra állásában, s tanítgatta Dankót is a tisztességes politizálásra. Mindkettő zsákutca volt, ezt be is ismerte.
Erről meg Brüsszelben beszéltünk jó másfél évvel ezelőtt, az utolsó nemzetközi konferencia után, ahová a meghívásomra jött el. Még jól viselte az utat, de már a lánya kísérte – és megsúgta nekem, vannak napjai, amikor nagyon gyengének érzi magát.

És most elment ő is. Örülök, hogy 2001-ben szlovák állami kitüntetésre jelöltem őt, mint ahogy annak is, hogy magas magyar és cseh állami kitüntetést is kapott. És egyéb elismerések garmadát, joggal, s a legfőbbet is: a tiszteletünket és a szeretetünket. Mert egy őszinte, nyitott szívű, eredendően jó ember volt. Őt legalább annyira gyászolom, mint azokat a magyar barátaimat, akik az utóbbi időben – nagy számban – hagytak itt.

Nagyon sok ilyen nyitott lelkű emberre lenne szükségünk. Nagyon sok ilyen nyitott lelkű emberre lenne szüksége a világnak.

Csáky Pál