(1938 március 15-én a templomban Himnusz éneklő kassaiak ellen fegyveres lovasságot vezényelt ki a várost megszállás alatt tartó cseh parancsnok)
A régi dómban térdenállt a nép,
a könnye gyűlt, a lelke reszketett.
S hogy fölmutatták élő Istenét,
s meakulpázva jártak a kezek:
valami titkos, bűvös fuvalom
rezdült ott végig, minden padsoron,
és kisuhant a kapun, téren át.
Nem volt előtte többé semmi gát,
hát ment, suhant a rab-város felett
– őszi aranyban várták a hegyek –
és meglibbentett minden levelet.
A hegy, az erdő zúgva fölriadt,
ó, hogy kinyúltak szálfák, sudarak !
Gyertyán, bükk, szilfa, napba-fürdő cser,
mind zúgni kezdett, mind a tízezer.
És visszaszállt a zúgó fuvalom,
szállt a levél is, vígan, szilajon,
– sárga levél-had, arany-üzenet –
belepett mindent: utcát, tereket,
s beszólt a néma toronyablakon:
„Hé! Itt az óra! Üzent a vadon!
Üzent a hegy! Üzent a rengeteg!
Kongasd harang, a régi éneket!”
S csodát hallottak azok, ott alant:
húzatlan szólalt meg a vén harang,
húzatlan szólalt meg az apraja,
és bongott, bongott a torony dala:
„Bim-bam! Bim-bam, már fordul az idő!
Gördül a sírról a szikla, a kő,
mozdul a lélek és lendül a szárny,
bim-bam, eloszlik a felleg, az árny!”
S lent, bent a dómban a térdelő nép,
fölkapta riadva lecsüggedt fejét,
a lelke megrendült e szózat alatt,
a könnye megáradt, akár a patak,
és tördelte búgva az egykori dalt,
hogy áldja meg Isten az árva magyart…
S hogy kizúgott a régi ének szárnya,
szuronyt szegezett a megszálló kaszárnya:
„Torkukra fojtjuk! Indulj! Riadó!”
Templom-kapuba vágtatott a ló,
ököl, gépfegyver, puska fölvonult,
s ének, imádság könnybe, jajba fult.
Templom-küszöbön csattogott a ló,
s tajtékos szájból harsogott a szó:
„Kassán nincs Himnusz! Meghalt! Értitek?”
… egy szemhunyásig állt a döbbenet,
aztán – messzirül – megzendült az ének.
„Hajrá, utána, prágai legények!
Hajrá, nyomába! Meg kell halnia!”
S futott utána száz haramia.
Elérték, nyoma sincs, hol előbb még zengett,
de felzúgott másutt! Zúgott, esengett !
Utcán keresték? – Téren harsogott!
Téren keresték? – Földbe bújhatott!
Földben keresték? – Tornyon énekelt!
Toronyból űzték? – Pincékből felelt!
Szitok és fegyver nyomába nem ért,
elnyomták százszor, mégis újra-élt.
Ha férfit űztek, asszonya dalolta,
benéztek minden zugba és sarokba,
s ha elnémultak síró nagyanyák,
tovább harsogták apró unokák !
Mert emberésszel ki érheti fel:
ha ember, kő és város énekel?
Ó, nincs arra fegyver és szurony,
nincsen olyan véres földi hatalom,
mely erőt venne, mikor zeng a lélek,
és útra kél a halhatatlan ének!
(Ezerkilencszáz meg még harmincnyolcban
Krisztus vezényelt a kassai dómban,
s bárhogy üldözte Prága szuronya,
azóta szól a lélek-orgona!)
(Vitéz Somogyváry Gyula élete: https://turul.info/magyarok/somogyvary )