A felvidéki Hanván Mács József és Tóth Elemér szobrának avatásakor, 2019. május 8-án elhangzottak:
Legördült a függöny az „utolsó felvonás” után
Tóth Elemér 1940 – 2018
Gömörország ősi magyar népe büszke lehet dalnokaira, olyanokra, mint Tóth Elemér, aki ifjú lelkesedéssel szabad versekkel indult, mintha a hatvanas évek béklyóitól is szabadulni szeretett volna, ami nem a költészettől való elszakadást, csak a megszabott formák kényszeréből való menekülést jelentette…
Ekkortájt még a sematikus eszmei megkötöttségek terhe is nyomta az irodalom nyilvánosságát (olykor politikai nyilvánosházát), bár ilyen szorongatást és kényszerítést (anyagiakkal való csábítást illetve mások kisemmizését) korunk is produkál.
Aztán ő is rádöbbent, hogy az igazi szabadság az önként vállalt és elfogadott illetve az eredendően kapott kötelékek által teljesedhet ki abban, hogy azonosulni tudunk azzal, akik vagyunk. Indulása arra az időre esik, amikor a háború sebei valamicskét begyógyultak, és 68 felé tartva a sematizmus kényszerei is enyhülni látszottak.
Ám a falusi otthonokban a bölcs öregek még felemlegették a szebb magyar időket, amikor nyelvük és hitük megvallása miatt nem bünteték az embereket, és a gazda a maga ura lehetett. A Sajó menti gömöri falvak és Pozsony között viszont nagy volt a szakadék, de aki ezt mégis átugrotta, az csak nehezen tudott visszavánszorogni, és csak úgy tehette, ha mélyen leásott a történelem gyökerei közé, meghallgatta és megértette az emberi beszédet (feldarabolásról, megfélemlítésről, szétszóratásról, deportálásokról), és nem a hivatalos propagandára figyelt. Sokan lejegyezték, hogy Tóth Elemér az elején főleg szerelmes verseket ír, de ahogy visszanézek az időben, azt látom, bár ez nem kisebbíti szerelmi költészetének érdemeit, hogy talán éppen ezért nem figyeltek oda annyira a többi versére, és ezek is megjelenhettek, mint például a Ketten c. 1966-ban.
A versek belső ritmusa, zenéje, a gondolatok és képek harmóniája persze ott volt a versben akkor is, amikor ezt nem időmértékkel, szótagszámmal vagy a sorvégek összecsengésével jelezte. Hiszen tudott szonettet is formázni, nem is akárhogyan. Talán a gyermekversek írása vitte egyre közelebb ahhoz, hogy önmagában is felismerje a búvópatakot. Hat kötet gyermekvers dicséri a tollát, ami arról is tanúskodik, hogy sem az ősi dallamok varázsától, sem önmaga elől nem menekülhet az a költő, aki ennek a népnek szülötte, amiről lemondani sem akar, aminek ellentmondani sem lehet, és önként fel nem ad, még csábítás vagy erőszak esetén sem.
„Vigyázzak – mondod.
Hogy vigyázzak?
Hogyan álljak ellent a láznak?
Mit kezdjek kódolt sejtjeimmel,
amelyekkel áldott-vert az Isten.”
Tóth Elemér amolyan magányos búsképű lovagja volt ennek az ügynek, aki azt vallotta, hogy ez is olyan nyitott sebe és fájdalma népünknek, aminek okát és okozóját meg kellene szüntetni, fel kellene számolni, és ellenállóvá tenni nemzetünket a pusztító vírusokkal szemben. A költő hiszi és reméli, bár tudatában van a kiábrándultságnak és kilátástalanságnak, hogy a költészet még ellenszere lehet a lélekrombolásnak. E hit és reménység nélkül talán nem is lehet költő a költő.
Mert a költő sokféleképp adhat számot a világról. Nem csupán más-más nyelven, más stílusban, korszellemben, hanem ugyanarról a világról, de más-más megközelítésben is. A költészet a magyar kultúrában mindig egyfajta népünkért és sorsunkért aggódó engesztelő fohász is volt az Úrhoz, amelyben a költő prófétai szerephez jut, vagyis őneki kell vállalnia az engesztelő énekes szerepét, a közösség vágyainak, álmainak, félelmeinek és örömeinek megszólaltatását. Tóth Elemér is erre vállalkozott jó hat évtizede, aminek „jutalma” a regnáló hatalom és annak kiszolgáló bérencei részéről nem maradt el.
Ám a költő akkor válik igazi dalnokká, amikor felismeri, hogy nem az ilyen vagy olyan olvasóközönség elvárásait kell kiszolgálnia, hanem az Örökkévalót s az örök emberi Mértéket szolgálva a hagyomány és a nemzet nyelve által kell felmutatnia a világ teljességét átérző lelkét. Az olvasó lelkületének javát is csak így szolgálhatja. Csak így érdemes alkotni és élni. Akkor is, ha önmagát szólítja meg, akkor is, amikor az olvasót, de a Mindenségnek tesz hitvallást.
Fiatalon még a csírázó mag és a Nap felé törekvő vágyakozás vagy a zsenge hajtásban megmutatkozó életkedv, életerő és szerelem röpteti felfelé és előre, míg idősebb korban a hervadó liget, a beteljesedés, az elmúlás és a számvetés fontossága hajtja. Tóth Elemér termékeny mezőkre pillanthat vissza, de vágyait, emlékeit és költői képeit is beteríti olykor a napi események szennyáradatának hordaléka.
„Hazátlan vagy –
hát intenek
a rongyrázó
kisistenek,
kik szemedbe
port hintenek
lépten-nyomon.
Ez a pokol.
Halál oson –
s bensődben fáj
az ősi táj,
az elhagyott,
nyárba fagyott –
elorozott
vagy eladott ?
Búzatáblák –
te szép Gömör
Ám a költő oda is tud vetni, ahol más nem terem, és ott is tud aratni, ahol ugaron maradt a föld, de soha nem hazug álmokat ringatva, hanem igazi jövőkép reményével (talán a szunnyadó mag egyszer majd mégis szárba szökken?).
Ez a költői képzelet határtalan, de a valóságból építkezik: a gyermekkori hanvai és Sajó parti élmények, a gömöri szülőföld emlékeinek üzenetei, a sorcsapásokkal dacoló helytállás, a mindent bearanyozó szerelem, a napi létharcok sebei és a játékos gyermekvilág szépségének képei egyaránt ott sorakoznak témái sokaságában. Az elmúlt évtizedben gazdag termésű köteteket tett le az asztalra (Tölgyek, Magányom erdejében, Keserű leltár, Örökös szerelem, Dúdoló, Gyermekkorom emlékcserepei, Elárvult szívvel).
Amikor 2017 őszén elküldte „Utolső felvonás” címmel legújabb verseinek kéziratanyagát, hogy írnék hozzá néki egy ajánló értékelést, azt is hozzátette: „alighanem utolsó kötetem”. Az ajánló elkészült, de válasz helyett már csak a gyászjelentés érkezett…
A végső összegezést majd elrendezi a Mindenható, aki terheket akaszt ránk, de feladatokkal is ellát. Mindenkit tehetsége szerint: a költőt azzal, hogy verset írjon, szólaltassa meg annak a közösségnek a lelkét, amelybe született, amelyben él, amellyel közösséget is vállal, úgy, ahogyan ő átérzi: az álmokat, vágyakat, fájdalmakat, félelmeket, célokat és reményeket, hogy feloldozza gyötrő szorongásaiból, és mondja ki elfojtott indulatait is. Népünk egyik legősibb kincséből, nyelvünkből, szavainkból teremtsen valódi világot, igaz érzéseket, hiteles gondolatokat, nyitható szellemi ajtókat és ablakokat.
Prófétai szerep, prófétai sors!
De vagy így, vagy pedig sehogy másként nem lehet ezt művelni. És belehalni is csak így érdemes…..
Tóth Elemér immár lezárt életműve ezt igazolja.
Isten áldja meg ezt a jó magyart, s fogadja kegyelmébe Gömörben született dalnokát!
S utóiratként álljon itt a költői kérés:
„Öleljetek sorra, ahogy
a megtérőt szokás.
A fiút, aki évekig
forgatta ostorát,
hogy elűzze a rémeket…
Volt fönt és volt alant,
Hogy nyugodjon –
Gömörben
hulljon majd rá a hant.”
(Mihályi Molnár László emlékezése Tóth Elemérre.)
Fohász a szélfúvásban
(Mács József emlékére)
Suttog a szél, jajgat a szél…
Felvidéken, Palócföldön, Rima parton,
Sajó mentén, Balog völgyön suttog, jajgat, sír, mesél.
Itthon vagy már, visszajöttél,
megpihenni hazatértél,
mögötted sok, ezer örvény,
vár az Örök Csillagösvény:
ez a Törvény.
Jajgat a szél, suttog a szél
sólymok szárnyán fenn az égen,
lenn a mélyben, a gyökérben,
sudár fákban az ágvégen,
itt a völgyben, sírgödörben,
kínból fogant örömökben:
ezért éltél,
hogy a télben, sötétségben
és örökös szélfúvásban,
történelem viharában
igaz szóval megigézd.
S nem hallgattál,
ha mindezért
nem is kaptad meg a részt.
Jajgat a szél, suttog a szél
az élőknek álmai közt,
őseidnek sírja fölött,
a meggyötört Gömörország
népe örök vágyaiból fogalmazott sorok útján
most már végleg hazaérsz.
Itt születtél, itt e tájban.
Az apáknak igazában,
szép anyai ölelésben,
karja-szava melegében nevelkedtél,
s mint egy herceg elindultál
világ ellen: népedért.
Viaskodva káprázattal,
országrontó sárkányokkal,
koncra váró keselyűkkel,
s ide tért meg minden út,
hogy elmondhasd mindeneknek:
élőket és eljövőket féltő hittel —
magyarul
Mennyi szitok, mennyi átok,
harangvesztő szolgaságok közt dacoltál,
s hű maradtál:
hű a szóhoz, hű e néphez ,
amit adott sors és végzet –
magyarsághoz, emberséghez.
Betelt ím a vitézséged:
a próbákat kiálltad !
Örök Igaz Bíró előtt
már megállhatsz igazaddal,
s ha eljön a végítélet,
megbékélhetsz
diadallal.
Siralmaknak helye nincsen,
osztozunk a közös kincsen,
s nincs minálunk gazdagabb.
Mert az írás, mint a forrás
a mélységből felfakad,
és a műved, mit ránk hagytál,
amíg szól a magyar ének,
dicséretet zeng a lélek,
általunk is: megmarad.
Amen
(Mihályi Molnár László)
Duray Miklós beszéde itt olvasható.