Csütörtökön egy különleges előadást szerveztünk a Via Novával Somorján, a Pozsonyi úton lévő Mozi Clubban. Az előadó a somorjai Corvin Mátyás Magyar Tannyelvű Alapiskola új igazgatója, Mészáros Péter volt, a az előadás pedig Özv. Horthy Istvánné Gróf Edelsheim-Gyulai Ilonáról szólt, akivel az előadó 1988-tól haláláig, tehát 2013-ig nagyon szoros, mondhatni baráti kapcsolatban volt, hiszen több hónapot töltött Ilona asszonynál Portugáliában és kérésére a családi könyvtárban is rendet rakott.
Csütörtökön november 7-e volt. Szüleinknek és nagyszüleinknek úgy tanították, hogy ez a nap a nagy októberi szocialista forradalom, melyről meg is kellett rendszeresen emlékezni. Kortársaim szerencsére már nem gondolnak erre a bolsevik ünnepre november 7-én, bár én még emlékszem, hogy az alapiskola 2. osztályában kommunista időből való magyar tankönyvből tanultunk, de a tanító nénik nem vették át velünk a régi rendszer kötelező anyagait, de én azért is átolvastam azokat is, így bukkantam a biztos sokak által ismert szocialista versikre: Valamikor réges-régen/ Bilincs volt a szovjet népen/ De november hetedikén/ Fegyvert fogott minden szegény. Éjjel-nappal szólt az ágyú/ S annyi vér hullott a hóra/ Hogy vérpiros lett a szovjet nép! Lobogója azóta. – olvasgattam gyerekfejjel a jól rímelő, egyszerű szavakat használó, rövid kis propagandaverset, melyre azóta is emlékszem. Sajnos. S ha én emlékszem, a szüleim, nagyszüleim annál inkább. Én viszont mindezek ellenére az előadást ezen a napon szerveztem, mert november 7-e a somorjaiak számára másról is híres. És azt szerettem volna, ha az előadás napjától új értelmet nyer november 7-e legalább azok számára, akik tiszteletüket tették ott aznap. S szeretném, hogy azok számára is új értelmet nyerjen, akik most e sorokat olvassák. Mert mi is történt még november 7-én? 1938-ban ezen a napon jöttek be a magyar honvédek Somorjára, és csatolták vissza szeretett városunkat a megcsonkított Magyarország ország testéhez.
Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. Szeptemberben egy egész busznyi látogató érkezett Somorjára. Dunabogdányból és környékéről jöttek, s ezeknek az embereknek a leszármazottjait mind-mind Felvidékről telepítették ki, s voltak közöttük olyanok is, akiket Somorjáról. S itt volt a csoporttal a 93 éves Teizl Józsefné, született Hirschler Irénke néni is. Faragó Zoltán somorjai képviselő úr kérésére – akinek egyébként Irénke néni a rokona – , és Horváth Laci tanár úr segítségével megmutattuk a csoportnak Somorja nevezetes helyeit, a városházát, a református, katolikus, evangélikus, majd elsétálva a zsinagóga mellett, a küldöttség egy koszorút helyezett el a temetőben. Amikor dél körül Veres Gábor alpolgármester úr kikísérte a vendégeket a városházáról, útban a katolikus templom felé megálltunk a Mária megkoronázása szoborcsoportnál, s Horváth Tanár úr mondandója után Irénke néni megállította a társaságot, kihúzta magát és elmesélte nekünk, hogyan fogadta ő is kisdiákként, iskolatársaival és tanáraival együtt a magyar honvédeket, és azt is, hogyan sírtak az emberek örömükben. S miközben elmesélte mindezt, könnycseppek gördültek le megviselt, sokat megélt arcán.
Én azt szerettem volna, és azt szeretném most is, ha november 7-érők ezek után mindenkinek, de ha nem is mindenkinek, akkor legalább minden somorjainak ezek az örömkönnyek jutnának az eszükbe, melyeket ugyan nem sokan láttak, de melyek egy olyan asszony örömkönnyei voltak, aki átélte a kitelepítések minden borzalmát.
S mivel Felvidék visszatéréséhez és Id. Horthy Istvánnéhoz is van némi köze Vitéz Nagybányai Horthy Miklóshoz, ezért tartottam helyesnek, hogy a már említett előadást november 7-én tartsuk meg.
Irénke néniéket egyébként 1947. szeptember 15-én vitték el Somorjáról és szeptember 19-én érkeztek meg Nagymarosra, majd teherautóval vitték őket Dunabogdányba a magukkal hozott állataikkal együtt, s így csak két, a szabadban töltött éjszaka után találtak számukra megfelelő házat, ahonnan egy sváb családot hurcoltak el Németországba. Ekkor Irénke néni már menyasszony volt, de férjét, Tejzl Józsefet, aki Pozsonyban a Manderla cégnél volt sózó mester, 1947 tavaszán Prágába deportálták egy lómészároshoz, ahonnan 1948 nyarán szökött meg, s visszatért Somorjára, összecsomagolt, átvitette magát a Dunán s ment Dunabogdányba. De ezzel nem ért véget a család kálváriája. A házból kitelepített svábok hazatértek, így áldatlan helyzet teremtődött ezáltal: a ház felében ők laktak, a felében pedig Irénke néniék. El tudja képzelni a Kedves Olvasó ezt a tragikus helyzetet: egy kitelepített család helyére egy szintén kitelepített család került, majd az onnan kitelepített család visszatér, de addigra már laktak az otthonukban, s hiába mondták nekik, hogy akik ott vannak, azoknak ugyanaz volt a sorsa, mint az övék, mert gyakorlatilag Irénke néniék a sváb család házát foglalták el, mégha nem is készakarva. Igen, ez volt az igazi tragédia. De még itt sem volt vége, ugyanis kiderült, hogy Irénke néniék somorjai lakásába egy Balázs vezetéknevű, albertirsai család került, akik egy szót sem tudtak szlovákul, s akik azért jelentkeztek, hogy módosabb helyet kapjanak Felvidéken…
A szeptemberi látogatáson aztán egy történelmi pillanatnak lehettem szemtanúja. A gyönyörűen felújított református templomban György András, somorjai lelkész tartott egy fantasztikus előadást a szakrális építményről, utána pedig elővette a gyülekezet anyakönyvét és ott nyitotta ki, ahol Irénke néni nevét 1926-ban, megkeresztelésekor bejegyezték. Ezt láthatják a képen.
Így ért össze a jelen és a múlt a somorjai református templomban, 93 év után…
Kép és szöveg: Méry János
—
Megj. Nyomtatva megjelent a Csallóköz hetilapban