„A maga magáról lemondott nemzetet nem veszi számba a történelem.” (Kossuth Lajos komáromiakhoz írott torinói leveléből)
Duray Miklós a csehszlovák parlament megszűnése előtti utolsó ülésén tényként, valóságként és az igazság megállapításaként mondhatta el, hogy Csehszlovákia hű maradt hagyományaihoz, mert népakarat nélkül jött létre, és népakarat nélkül szűnik meg. Tegyük hozzá, hogy 1992-ben az ország szétválasztásának terve csupán a Szlovák Nemzeti Párt választási programjában szerepelt, tehát mindazok, akik megszavazták (és ez háromötödös alkotmánytörvényként történt), azoknak nem is volt megbízatásuk (mandátumuk) ilyenről dönteni, tehát még a nép által delegált hatalomgyakorlásról sem beszélhetünk. Ám Trianon óta az ilyen önkény és gátlástalanság a Kárpát-medence kétharmadát leigázó idegen hatalmak számára sajnos mindennapos gyakorlat ma is. Úgy látszik, hogy a világhódító nagykutyák és „emberjogi aktivisták” számára ez nem jelent gondot… Azt sem kifogásolták (Lichnstein kivételével !) és máig elnézik, hogy mind a szlovák mind a cseh törvényhozás elutasította a benesi dekrétumok hatálytalanítását, sőt parlamenti védelem alá helyezte a jogszerűtlenül kiadott népellenes törvény erejű rendeleteket, és mindkét testület jóváhagyott egy Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló határozatot (Pozsonyban az 1487/2007 számút). Csak az MKP szavazott ellene, vagyis ebben az országban csupán önmagunkra számíthatunk, és az igazságosság terén nincs parlamenti szlovák szövetségesünk! Ismét egy sarokpont, amely megkérdőjelezi az ország demokratikus jellegét.
Edvard Beneš felforgatásban, népirtásban és gátlástalanságban aligha nevezhető kisebb figurának Hitlernél, csak szerencsére nem oly erős ország élére került. Már az első világháború alatt és előtte is mestere volt a sunyi és hazug propagandának, ezért fordultak hozzá bizalommal az antant háborúcsinálói, hogy majd általa fogják levezényelni a „csehszlovák (?) nép önrendelkezési akaratát”. Céljait a több nyelven kiadott és az antant politikusai között terjesztett hazugsággyűjteménynek is besorolható írásában fogalmazta meg, amely szerint a Monarchiát szét kell verni, és főleg a magyarokat kell megbüntetni. Hogy ezt ő maga találta-e ki, vagy mások mondatták vele akkor, nem lehet tudni, de később ennek a gyűlöletnek a jegyében folytatta életét és karrierjét. Egyik ilyen megnyilatkozása volt például 1920 februárjában a Nemzetgyűlésben: „A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja…. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.” Arról a tényről persze máig hallgatnak (vagy elhallgattatnak), hogy Magyarország (azóta dokumentálhatóan) nem volt és nem is lehetett felelőse a bankárvilág hasznát szolgáló háborúnak. Éppen ezért gyilkoltatták meg szabadkőműves ügynökökkel a titoktartás alól feloldozott Tisza Istvánt, nehogy elmondhassa a valódi indítékokat, és hogy egyetlen magyarként a bécsi koronatanácsban a hadüzenet ellen szavazott, majd német nyomásra és zsarolásra volt kénytelen engedni a császár akaratának, ellenkező esetben a német hadsereg nem nyújt segítséget egy várható orosz invázióra Erdély felé.
Benešt 1936-ban elnökké választották, de 1938-ban, amikor a nagyhatalmak müncheni szerződése lehetőséget adott a világháború utáni békeszerződések igazságtalanságainak korrigálására, akkor október 5-én lemondott és elhagyta az országot, a háború alatt pedig amúgy is lejárt öt éves elnöki mandátuma. Tehát 1945-ben, amikor semmiféle választott törvényhozása még nem volt az országnak, ő kormányt nevezett ki a baráti társaságából, akik Kassán kormányprogramot hirdettek és ő törvény erejű rendeleteket (dekrétumokat) adott ki, akkor semmiféle elnöki jogkörrel nem redelkezett. Igaz, hogy Angliában emigráns kormánynak nevezték magukat, de az angol diplomácia sem elnökként sem kormányként, hanem a csupán a csehszlovák emigráció vezetőiként kezelte őket. Ilyen minőségükben tervezték el Csehszlovákia háború utáni helyzetét. 1942-ben Beneš hagyta jóvá a prágai német helytartó Heydrich elleni merényletet, bár a prágai ellenállók ezzel nem értettek egyet. Ám Benešnek az volt a szándéka, hogy a várható német megtorlás véráldozataira hivatkozva jogosult legyen Csehszlovákia visszaállítására. Ez annál is fontosabb volt, mert a cseh ipar a háború utolsó napjáig kiváló minőségben és szabotázs nélkül kiszolgálta a német hadsereg megrendeléseit. Ezért nem sorozták be a cseh fiatalokat katonának. Nem tudható, hogy ebben a sátáni tervben milyen szerepe volt a drezdai tömeggyilkosságban máig mentességet élvező angol hadsereg vezetésének, de tény, hogy a német megtorlást követően, Lidice férfi lakosságának kivégzése után az angolok és franciák érvénytelennek nyilvánították a korábban általuk is aláírt müncheni szerződést. Hasonló vérgőzös áldozatként tervezte meg Beneš 1945-ben a prágai felkelést, holott a teljesen felszerelt német haderővel szemben csupán pisztolyokkal vagy utcakövekkel rendelkeztek a prágaiak. Ha nem jelenik meg Prágánál a németek által szovjet hadifoglyokból toborzott Vlaszov tábornok hadserege, amely a prágaiak oldalára állt át, és végül fegyverletételre kényszerítette a németeket, akkor nem csupán halottak tízezreivel, hanem Prága óvárosi emlékeinek felrobbantásával is számolni kellett volna. Benes ezt a pusztítást legnagyobb indoknak szánta, bár csehek ezreinek kellett volna meghalnia érte, hogy Csehszlovákia megindokolhatóan a győztesek oldalán szerepelhessen. Vlaszovnak egyébként a Cseh Nemzeti Tanács előzetesen menedéket és mentességet ígért jutalmul a fegyveres segítségért, de végül maga Smrkovsky dobta ki őket, majd a szovjetek kezére játszották a „prágai felkelés” valódi harcosait. (Vlaszovot aztán a szovjetek kivégezték, elfogott katonáit lágerekbe vitték, például Auschwitzba, ahol a szovjetek fejlesztették és „üzemeltették” tovább a haláltábort.) Beneš ekkor már a szovjetekkel lepaktálva Sztálin elvárásainak elébe menve próbálta népirtó elképzeléseit megvalósítani, és bűnlajstromát terheli a kassai kormányprogramnak a magyarok és németek likvidálására ösztönző tervezete, amelyben a haláltáborok felállítására is megkapta Sztálin támogatását, és máris beindították a Szudéta vidéken élő 3 millió civil német lakosság zaklatását, kifosztását, elüldözését, halomra gyilkolását, halálmenetek elindítását. Brünnben például 1945 május végén a főtérre terelték a város mintegy 30 ezer német lakosát függetlenül attól, hogy gyerek, csecsemő, aggastyán, beteg vagy várandós valaki, és másnap reggel kiadták a parancsot, hogy erőltetett menetben gyalog induljanak el az 50 kilométerre lévő Ausztria felé. Többségüknek élelmük sem volt, s menet közben nem is kaptak. Radnóti kálváriája nem véletlenül jut eszünkbe, csak azzal a különbséggel, hogy azt az időszakot német fasiszta megszállásnak nevezik, míg ezek a szörnyűségek a „demokratikus és szabad Csehszlovákiában” estek meg. Az országút mentén máig tömegsírok vannak, mert csupán alig 15 ezer ember érkezett meg Ausztriába, és még ott is rengetegen meghaltak a megpróbáltatás és a segítség hiánya miatt, hiszen az osztrákok éppen szovjet megszállás alá kerültek. Talán ezért nem tudnak autópályát építeni Brünntől déli irányban. A hosszú útvonal mentén eddig csak egy tömegsírt tártak fel eddig, Pohořelicénél, ahol több mint 800 halottat találtak, a többiek csontjai máig ott porladnak jeltelenül! Amikor Sidonia Dědinová ezeket megírta („Eduard Beneš – likvidátor“), elképzelhető, hogy milyen felháborodást váltott ki a csupán tankönyvi ismeretekkel rendelkező csehek körében. Még saját apja is le akarta beszélni arról, hogy nyilvánosságra hozza, bár ő maga is tanúja volt a tömeggyilkosságoknak. Pedig mindössze megtörtént dolgok, hiteles tények, szemtanúk és túlélők vallomásai szerepelnek a kötetben.
Talán megérthető, hogy sem a csehek sem a szlovákok nem mernek, nem tudnak, ezért nem is akarnak szembenézni történelmüknek ezzel a sötét és titkosított oldalával, ám ez nem mentesít az alól, hogy a tényekkel szembesítsük és minősítsük Benešt és rendeleteit, a korszak borzalmas jogtiprásait (deportálás, vagyonelkobzás, reszlovakizáció, Esterházy elleni vádak és ítéletek stb.).
Az már külön kuriózum, hogy Benešnek semmi joga nem volt arra, hogy a Csehszlovákia visszarendezése érdekében, a németek és magyarok likvidálásának óhajával és Szlovákia dicstelen háborús szereplésének elfelejtése érdekében a Szovjetunió javára lemondjon az 1920-ban ide ítélt Kárpátaljáról. Ahogyan Hruscsovnak sem volt később joga, hogy mindezt Ukrajnához csatolja!
Így már érthető, hogy a jelenlegi Oroszország ellenes uniós propaganda légkörében az EU nagyvezéreinek miért lenne kényelmetlen Beneš viselt dolgainak felülvizsgálata! Mert bizony a sok szörnyűségért és emberiség ellenes gazságokért sem Benešt sem másokat nem vontak soha felelősségre, ezért továbbra is jeles államférfiként dicsőítik, szobrait koszorúzzák, utcák és intézmények viselik nevét.
Ha tehát valaki demokratának nevezteti magát és népe képviselője akar lenni ebben az országban, annak az ország alapjait érintő dekrétumok és azok következményeinek felülvizsgálatát kell zászlójára tűzni. Mert nem csupán holmi sérelmekkel, hanem elévülhetetlen súlyos bűntényekkel kell szembesítenünk az ország közvéleményét és a törvényhozását!
Nem tehetünk úgy, mint a biciklitolvajjal, aki esetleg majd nagylelkűen megengedi, hogy néha felülhessünk az azóta átfestett járgányra, amit tőlünk lopott el.
És még mi fizessük meg az árát, és legyünk hálásak is érte?!
Ebből a szolgalelkű megalkuvásból és behódoló lojalitásból, és a gazemberek érzékeny lelkületének tiszteletéből elegünk van! Akinek oka van rá, az igenis rettegjen a leleplezéstől!
Mihályi Molnár László
Hamarosan jön a 4. rész, az első 2 rész itt érhető el:
1.:
2.: