1849. július 3-án, kedden reggel két törzsorvos hajolt Komáromban (…) egy sebesült katona fölé. A gránátrepesz csúf munkát végzett: jó tizenkét-tizenöt centiméter hosszan ferdén átszakította a koponyatető csontját, és az orvosok (…) láthatták, hogyan emelkedik és süllyed az áldozat agyveleje az érverés és légzés kettős ütemének engedelmeskedve. Az agyburokra néhány éles csontszilánk tapadt, a seb ellátása előtt ezeket kellett eltávolítani. A fájdalmas művelet során a sebesült elvesztette eszméletét, pedig kemény katonának ismerték. Dr. Mihálik Viktor és dr. Orzovenszky Károly a hadjárat során nem először látott csúnya sebet, most mégis eszükbe kellett jusson, hogy nem akárki a sebesült, és hogy abban a lomhán lüktető agyvelőben a szabadságharc katonai történetének sorsdöntő tapasztalatai lakoznak, tervei szunnyadnak. A sebesült mellett ott hevert véres bélésű, fehér strucctollas Kossuth-kalapja (…). Mellette egy fehér pöttyös kék selyemkendő, amellyel a sebet a július 2-i csata estéjén (…) bekötöttek.
E sorokat Katona Tamás írta Görgei Artúrról, aki a július 2-án Komáromnál vívott csatában a harminckétezer főnyi honvédsereggel győzelmesen visszaveri az ötvenkilencezer főnyi osztrák-orosz haderő támadását.
„Görgey most is valósággal keresi a halált. És majdnem meg is találja. Ott csapkod körülötte már a halál a monostori sáncok visszafoglalásakor is – és aztán a minden ellenséges erőt magára vonó, a szőnyi út újra elfoglalását lehetővé tevő huszárroham során az egyik gránátrepesz talál.”
Ha a gránát csak egy centivel mélyebbre hatol, akkor jó 60 évig nem árulóként, hanem hősként tartották volna számon őt – elfeledve minden hibáját –, s úgy maradt volna meg mindannyiunk emlékezetében, amint lángvörös zekéjében a csapatok élén lovagol.
(…) és akkora lovas szobra magasodna a komáromi csatatéren és a budai várban, hogy a nyakunk is belefájdulna, ha fel akarnánk emelni a tekintetünket egészen addig a szerencsétlen, sebzett koponyáig. (…) – így Katona.
Pár nappal sérülése után az ifjú Görgei végrehajtotta pályafutása legbravúrosabb hadműveletét: Július 15-én kiszorította Vácról az orosz erőket, észak felé vonult, hogy megkerülje a többszörös túlerőben lévő osztrák-orosz haderőt, így egy hónapon át saját erői négyszeresét, a teljes ellenség kb. egyharmadát kötötte le, lehetővé téve, hogy a déli magyar főerők „csak” Haynau főseregével ütközzenek meg. Ezután irtózatos gyalogmenettel megelőzte a bekerítő orosz csapatokat, augusztus elején pedig elérte Aradot, hogy csatlakozzon az ottani magyar sereghez, bár a szabadságharc bukását már nem lehetett megakadályozni, hisz a déli fősereg Temesvárnál döntő vereséget szenvedett. A kilátástalan helyzetben 1849. augusztus 11-én Kossuth lemondott kormányzói tisztségéről, és Görgeit diktátori teljhatalommal ruházta fel, aki augusztus 11-én haditanácsot tartott Aradon, mely egyhangúan úgy határoz, hogy le kell tenni a fegyvert az oroszok előtt. Haynautól semmi jót nem várhattak, de abban bíztak, hogy az oroszok legalább a magukat megadók életét szavatolják. Az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletétellel elismerték, hogy Európa két legerősebb katonai hatalmának seregivel szemben nincs mód további fegyveres ellenállásra, hogy a függetlenségért harcoló magyar csapatok ellen győzött a túlerő, de a magyarok nem adtak fel semmit azokból az eszmékből, amelyeknek lobogója alatt a szabadságharcot önfeláldozón, szívósan és kitartón végigküzdötték.
Nem volt más kiút? Sajnos nem, hisz csak egy ép sereg maradt: Görgeyé. A többi már széthulló félben, összeterelhetetlenül – és ugyanolyan kilátástalan helyzetben, mint Görgey, akit északról 100 000 orosz, délről 80 000 osztrák fenyegetett, s akinek 30 000 embere közül ötezer újoncnak fegyvere sem volt, akinek egy csatanapra való ágyúlőszere volt, fejenként pedig másfél puskatölténye. S ezekkel a makacs tényekkel valakinek szembe kellett nézni…
Persze fel lehet tenni a kérdést, szabad-e bármilyen módon feladni a harcot, s hogy Zrínyiék kirohanása Szulejmán seregei ellen nem volt-e méltóbb egy olyan fegyverletételnél, mely után országszerte példát statuáltak a szabadságharc tisztjein.
„Roppant hatalom! Ugyan-ugyan, ne legyetek nevetségesek, elszéledő vezérek, kik a halál elől és a halál elé siettek, s te se, nemzeted szívéhez nőtt óriás! Miféle hatalmat adtatok ti át annak az embernek, akit mindnyájan gyűlöltök? Egy rakásra raktátok a felelősségeiteket, és azt mondtátok: itt a legfőbb hatalom, letesszük kezeidbe a haza sorsát. Volt is már a ti kezetekben a haza sorsából valami? És ha a nap lenyugszik, mit tegyen szegény feje az úgynevezett diktátori hatalommal? Leül vele íróasztalához a fegyverletételi módozatokat megfogalmazni…” – írja Mikszáth Görgey teljhatalmáról.
A teljesen összeépült két község, Magyarvilágos és Románvilágos felett emelkedő a világosi vár alatt lévő szöllősi mezőn tette le a fegyvert Görgei Artúr magyar honvédhadserege I. Miklós orosz cár megszálló serege előtt, 1849. augusztus 13-án.
Amikor Görgei ellovagolt katonái előtt – akik utoljára megéljenezték – vasidegei felmondták a szolgálatot, és sírva borult lova nyakára.
A cár személyes közbenjárására elkerülte a halálbüntetést, de az aradi 13 kivégzése miatt számára a kegyelem volt a legnagyobb csapás.
A közvélemény árulónak bélyegezte, és ez a megítélés élete végéig kísérte, ma már bizonyos, hogy igaztalanul.
Az „élő vértanú”, ahogy Móricz Zsigmond nevezte, 98 évesen, 1916. május 21-én halt meg Budapesten.
Életútja tanítson minket elhivatottságra, hűségre és hazaszeretetre!
Méry János
Nyomtatásban megjelent a Csallóköz. c. hetilapban