Vélemény
Szemle: Méry János cikke nyomtatásban a felvidéki Csallóköz hetilapban jelent meg, 2022. január 19-én
Adjon az Isten jó napot, a kedves olvasónak! S mivel az idén először találkozunk, engedjék meg, hogy nagyon boldog új évet kívánjak önöknek: erőt, egészséget és az idők legszebbjét! Kívánom, hogy minden olyan álmuk teljesüljön, ami egyezik a Jóisten akaratával, és kívánok kitartást, alázatot, nagy munkabírást és jókedvet az előttünk álló feladatokhoz. S hogy mindig legyen időnk arra, amikor csak nézzük az eget és imádkozunk.
Már több hónapja nem írtam a felvidéki magyar politikai történésekről, mert nehéz téma ez. Még nekem is. De az első, amit egy a közösségért felelős emberként ki kell mondani, hogy ez a nem éppen a legjobb próbálkozás az egyetlen esélyünk arra, hogy magyar párt kerüljön a parlamentbe. A kérdés: kell-e nekünk egyáltalán, hogy magyar párt legyen a parlamentben? A válaszom: igen! Mivel az elmúlt 100, vagy akár 32 évben is vannak olyan rendezetlen ügyek, a magyarokat háborús bűnösként számon tartó rendeletek, melyeket csak parlamenti szinten lehet kezelni. Bizony látjuk, hiába van a kommunikációjában egy viszonylag magyarbarát szlovák párt kormányon, ezeket a témákat nem merik megnyitni. Az általam tisztelt Duray Miklós is azt írta a Szövetség megalakulása előtt, hogy egyetlen pártnak kell képviselnie közösségünk érdekeit, s bár ez a formáció egyelőre sok sebből vérzik, nincs jobb.
Ebből a gondolatból indulok akkor, amikor mindenkit arra biztatok már október óta, hogy aki egy kis felelősséget is érez a közössége iránt, az próbálja meg, és lépjen be ebbe a közös pártba. Szerepet vállalni, és alakítani azt. Mert akkor a folyamatok részese lehet az ember, míg kívülről csak figyelője. S akinek olyan tálentumot adott a Jóisten, hogy érzékeny a közügyek iránt, van egy kis igazságérzete, bírja a konfliktusokat, annak kötelessége ezekben a nehéz időkben jelentkezni, és alakítani ezt a formációt. Ez hatványozottan vonatkozik a nemzeti konzervatív, hazafias, az Orbán-kormányt támogató emberekre. Annál is inkább, mert a Magyar Közösség Pártja sem a legjobb kondícióban állt bele az egyesülésbe, a másik két fél pedig sokszor azért dolgozik a párton belül, hogy az előbb említett eszmék egyre kevesebb teret kapjanak. A jelenlegi elnök sem rendelkezett több éves tapasztalattal, már ami egy párt vezetését illeti, akiknek pedig ez megvolt, azok közül nem mindenki állt bele a történetbe.
De ez már a múlt. A jelen viszont elég káoszos, hiszen az elnökség tagjai sem állnak a helyzet magaslatán. A párt kommunikációja katasztrofális, főleg azért, mert az egyes platformok bejegyzései sokszor teljesen másról szólnak. A közösségi háló a belső vitáktól hangos, az összefogásos lányok azt tartják közösségünk legégetőbb problémájának, hogy segítsenek a menstruációs szegénység enyhítésében, a Most-Híd platformja visszacsatornázta a kelet oligarcháját, a maffiamódszerekkel operáló Jakab Elemért, az MKP pedig sokszor csak lohol az események után.
Az október 2-i, viszonylag nagy port kavart kongresszusi beszédem egyik legfontosabb része valahogy úgy hangzott, hogy a második világháború után ránk aggatott kollektív bűnösség elve mintegy Damoklész kardjaként lóg felettünk, száll a koporsóba rokonainkkal együtt és lesz jelen gyerekeinken. Ez azért van így, mert dekrétumok életbe lépése óta eltelt 75, a rendszerváltoztatás óta eltelt 30 év sem volt elég ahhoz, hogy a sarkunkra álljunk, hogy álmainkban tiszta lelkiismerettel nézhessünk kitelepített és deportált nagyszüleink és dédszüleink szemébe. S ez azért van így, mert a közösség vezetői nem a fenti idézet szerint jártak el.
Ezek mellett a dolgok mellett nem lehet csak úgy, szó nélkül elmenni, ezeket a témákat be kell emelni a közéletbe, nem pedig elbagatellizálni, amikor is olyan emberek, akiket soha senki nem választott meg sehova, még helyi szinten se, saját céljaikra használják fel a rendesen még meg sem alakult pártot! Ráadásul a másik két platform csak terel, amikor a magyar kormány mellett kellene kiállni. S ez nemcsak azért felháborító, mert az Orbán-kormány teljes mellszélességgel kiáll az elcsatolt területeken élő magyarok mellett, hanem mert Orbán Viktor és kormánya már régen túlnőtte magát nemhogy a Csonkahon, de a Kárpát-medence határain is. Hiszen ez a kormány a kezdeményezője, s a V4-ekkel, valamint a szövetségeseikkel együtt a végrehajtója a keresztény Európa védelméért folytatott harcnak. Így aki ezzel szemben foglal állást, az nemcsak majdnem hárommillió magyar akaratával megy szembe, hanem a kereszténység védelmének eszméjével, a normalitással.
Aki ismer, tudja, amit csak lehet, megteszek, hogy a közösség győzedelmeskedjen a legvégén. De be kell, hogy valljam, most nem rózsás a helyzet. Nem rózsás, de nem reménytelen. A mondás szerint, amit meg lehet tenni, azt meg is kell tenni! Úgy kell levezényelni a helyi – falusi, városi –, szervezetek megalakulását, hogy minél több hiteles, aktív, jóérzésű ember csatlakozzon, s viszont: akik eddig aktívan részt vettek az MKP életében, azok ne rettenjenek el attól, hogy az elnökségekben akár a másik két párt tagjai is jelen lehetnek. A helyi bástyákat meg kell tartani: ez valójában sokkal fontosabb, minthogy lesz-e parlamenti képviselet, vagy sem. Mert ha városainkban, falvainkban olyan egyezségek köttetnek, melyeknek köszönhetően nem hiteles emberek is jelöltek lehetnek egy magyar listán, akkor könnyen elveszthetjük a helyi önkormányzatokat.
Ezért kérem a kedves olvasót, segítsen nekem, nekünk, akik nem adjuk fel, és legyenek a közös párt tagjai helyi szinten! S ha ott olyan emberek vannak, akik nem odavalók, akkor ne önök, a becsületes, jó emberek fordítsanak hátat, és menjenek el, hanem érjék el, hogy fordítva történjen! Higgyék el, az igazság végül utat tört magának!
Méry János
—
